Mi a nyitvatartási idő?

Hétfő 08:00 - 19:00 Kedd 08:00 - 19:00 Szerda 08:00 - 19:00 Csütörtök 08:00 - 19:00 Péntek 08:00 - 19:00

https://www.facebook.com/254610025015467/

Monori Györgyi Intimitás Mentor & NLP Practitioner, Budapest (2026)

16/02/2026

Ha a gyerek előtt folyamatosan felülbíráljuk, leminősítjük vagy érvénytelenítjük a társunk döntéseit, a gyerek megtanulja, hogy csak az egyik szülő szava számít. Ezzel párhuzamosan azt is nyomatékosítjuk benne, hogy az egyik szülő „erős”, aki irányít és dönt, a másik pedig „gyenge”, aki mindig “szót fogad”, ezáltal nem egyenrangú.

A klienseim körében gyakran látom, hogy az egyik szülő azt feltételezi, az ő szabályai, kérései, elvárásai fontosabbak, hasznosabbak, jobbak, mint a másiké. Sajnos, ha ezt rendszeresen a gyerek előtt is megmutatja, akkor a gyerek megtanulja, hogy van egy „vezető”, akire hallgatni kell, és van egy „másik”, akire nem.

Gyakran azért történik ez, mert amikor választottunk magunknak egy társat, egy apát vagy egy anyát a gyerekünknek, hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a másik nem tudja „helyesen” kezelni a helyzeteket, hogy nem úgy tanítja, nem úgy hozza a döntéseket, ahogy mi jónak látjuk. Így könnyen kialakul a vágy, hogy mindenben irányítsuk, szabályozzuk a másik viselkedését és reakcióit, mintha csak a mi módszerünk lenne helyes.

Ha ez a mintázat tartósan fennmarad, és azt hisszük, hogy csak az a helyes, amit mi kontrollálunk, akkor felborulnak a szülői szerepek is.

Ez hosszú távon nemcsak a gyerek tiszteletét csorbítja, hanem azt is üzeni neki, hogy a két szülő között nincs egyenrangúság, és a döntések nem közösen születnek. Természetesen a szülők között lehetnek véleménykülönbségek, de ezeket nem a gyerek előtt kell tisztázni, hanem kettesben megbeszélve.

Éppen ezért nagyon fontos, hogy legyenek otthon egyértelmű szabályok a gyerekekkel kapcsolatban: mi az, amit megengedünk, mi az, amit nem, hogyan nevelünk, és hogyan működünk együtt szülőként. Ha a gyerek világosan látja, hogy a szülők egységesek és tisztelik egymást, megtanulja a tiszteletet, az együttműködést, és biztonságban érezheti magát a családban.

Szeret***el:
Györgyi✨

Egyéni vagy páros (online) konzultációra való jelentkezés:
☎️ +36309280846
📧 gyorgyimonori@gmail.com

́rkapcsolat ́zasság ̈lők

12/02/2026

Amikor már a nő “feladta”, de a férfi épp akkor ébred rá, hogy elveszítheti őt.

Egy visszatérő jelenséget látok a munkám során. Nem általánosítva, nem hibáztatva, hanem egyszerűen abból kiindulva, ami újra és újra megjelenik: sokszor a férfiak keresnek meg azzal, hogy szeretnék megmenteni a házasságukat. Ők hozzák el a párjukat a konzultációra. És amikor elkezdünk beszélgetni, nagyon gyakran már az első percekben érezhető, hogy a nő már nem hisz és nem remél. Nem haragszik igazán. Inkább végtelenül kimerült a próbálkozásokban, a reménykedésben, a magyarázkodásban, az egyedül cipelt terhekben.

Sok kapcsolat nem ott kezd igazán szétesni, amikor nagy viták vannak, hanem amikor a nő már nem vitatkozik. Amikor már nem kér újra és újra változást, nem sír, nem magyaráz, nem próbálja megértetni az érzéseit. Mert ez a folyamat általában hosszú. Először finoman jelez, aztán egyre határozottabban, majd fájdalommal, akár kiabálva, könnyekkel, majd végül csenddel. És ezt a csendet sokan békének hiszik, pedig valójában sokszor a feladás kezdete. Amikor egy nő már nem harcol, akkor gyakran már gyászolja a kapcsolatot.

A legtöbb visszafordíthatatlan törés nem egyik napról a másikra történik, és nem is feltétlenül egy nagy esemény miatt. Sokkal inkább abból épül fel, hogy hosszú időn keresztül nem veszik komolyan a jelzéseket, az érzéseket, a hiányokat, a kimondott és kimondatlan segítségkéréseket. És nagyon sok férfi akkor akar változtatni, amikor a nő már belül döntött.

Természetesen nem arról van szó, hogy csak a férfiak hibáznak, vagy hogy a nők mindig jól csinálják. Hanem arról, hogy jelenleg ez az egyik leggyakoribb minta, amit látok: a nő sokáig küzd, a férfi pedig sokszor csak akkor ébred, amikor már valóban nagy a baj.

Pedig nem akkor lenne szükség az észbe kapásra, amikor a másik már menni készül, hanem akkor, amikor még maradni akar és azt jelzi! Igen, lehet, hogy nem jó stílusban, nem jókor, nem szép szavakkal t***e vagy teszi ezt. De ez akkor is egy jelzés, egy figyelemfelhívás, egy segítségkérés, amit komolyan kellene mindenkinek vennie.

Ugyanis a panasz nem elégedetlenség, hanem esély.
Esély arra, hogy időben változzon valami. Hogy meghalljuk egymást. Hogy beleálljunk a kapcsolatba, ne akkor, amikor már majdnem elveszett, hanem akkor, amikor még menthető.

Mert a jó hír az, hogy a legtöbb kapcsolat nem ott romlik el végleg, ahol most tart, hanem ott, ahol túl sokáig nem történik semmi. Ha időben felismerjük a jeleket, ha komolyan vesszük egymás érzéseit, ha merünk dolgozni magunkon és a kapcsolatunkon, akkor nagyon sok „már majdnem késő” még visszafordítható.

Ha úgy érzitek, hogy még időben tennétek a kapcsolatotokért, de egyedül nem boldogultok, akkor keressetek bizalommal, és segítek Nektek is!

Szeret***el:
Györgyi ✨

☎️+36309280846
📧 gyorgyimonori@gmail.com
́rkapcsolat ́zasság ̈nismeret

10/02/2026

Elengedni őt, aki „nem tudott" szeretni.

Amikor egy kapcsolat fullasztóvá válik, terhessé, és úgy érzed a szereteted kevés, a jelenléted nem megfelelő, a létezésed mindig javításra szorul. Akkor eljön az a pont, amikor azt mondod, nem bírom tovább. Ki kell lépnem ebből a helyzetből, mert lassan önmagam elveszítésével, előbb-utóbb tönkre megyek benne.

És amikor ezt megteszed, végre levegőhöz jutsz! Végre azt érzed szabad vagy, fellélegezhetsz, mert lehetsz újra önmagad. Érzed, hogy ez a legjobb döntés, amit hozhattál. Mert amikor visszagondolsz, csak úgy szakadnak fel belőled a fájdalmas felismerések, mennyi minden nem volt jó, mennyi minden rosszul esett. Milyen sok feszültség, bizonytalanság, és fájdalom volt ebben a kapcsolatban már.

Emlékszel, hogy rendszeresen tőled várta a megerősítést abban, hogy elég értékes, elég szerethető. Hogy minden lépésedről tudni akart, hogy hol vagy mit csinálsz, kivel beszélsz éppen. Hogy amikor kétségbeesetten fordultál hozzá azzal, hogy most nem tudod elmondani mi fáj, de arra kéred, most csak legyen melletted, akkor ezt kikérte magának. Hogy azt érezted, csak akkor kapsz, ha te is adsz.

De aztán eltelik pár hónap, és felbukkanak azok a dolgok is, amik mindezek ellenére szépek voltak, amiket szerettél benne, amik még most is hiányoznak. És egyszer csak azon kapod magad, hogy a hiány utat tör magának, és csak úgy potyognak a könnyeid. Mert eszedbe jutnak azok az ismerős és kedves meghitt pillanatok, amik csak a tiétek voltak.
Az, ahogy ő nézett rád, ahogy ő ölelt át, ahogy megnevettetett, ahogy becézett, ahogy elég volt egy nézés, és tudtátok egymás gondolatát. És még most is, tudod milyen érzés amikor hozzád ér, látod magad előtt a szemeit és abban a vágyakozást.

Majd megfogalmazod, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha csak rossz dolgok történtek volna veletek. De nem így volt, ezért hazugság lenne ezt állítani és önmagadat becsapni. Ezért most fáj, borzasztóan, keservesen. Mert rá kellett jönnöd, hogy nem mindenki képes feltétel nélkül szeretni. Nem mindenki tud szabadon kapcsolódni. Nem mindenki képes elfogadni a másikat olyannak, amilyen.

És amikor felismered és elfogadod ezt a szomorú és gyötrelmes igazságot, onnantól kezdve csak engeded a hiányt, a fájdalmat, a könnyeket, és várod, hogy egyszer majd tovább álljon...

Szeret***el:
Györgyi ✨

08/02/2026

“Csak szexre kellek”- mögött meghúzódó láthatatlan történet.

“Most már legalább nem kell lefeküdnöd a férjeddel” – ezt mondta egy nagymama a frissen szült, kétgyermekes unokájának. Nem viccből, nem iróniából, hanem megkönnyebbülten, mintha a szexualitás valami nyomasztó kötelesség lenne, amit végre le lehet tenni.

Amikor ezt a kliensem mesélte, szó szerint összeszorult a szívem. Mert ebben az egyetlen mondatban benne volt egy egész női sors. Generációk hallgatása, lenyelt félelme, fájdalma és alkalmazkodása. Benne volt egy élet, ahol a női test nem a vágy terepe volt, hanem a szolgálaté, ahol a közelség nem örömöt jelentett, hanem elviselést. Óhatatlanul felmerült bennem, milyen lehetett annak a nagymamának a sz*****is élete.

Volt-e valaha gyengéd érintés, volt-e kérdés, hogy neki mi jó, volt-e lassúság, figyelem, biztonság, vagy csak az volt, hogy ezt tűrni kell, mert asszony vagy. És ebből a világból nőttek fel az anyák, a lányaik, akik azt tanulták meg, hogy a férfi erősebb, hogy a testük nem igazán az övék, hogy nemet mondani veszélyes, hogy a vágy szégyen, hogy a szex nem róluk szól.

És a mai napig, nők ezrei nőnek fel bántalmazásban, kihasználásban, molesztálásban, sokszor ott, ahol szeretetnek kellene lennie. Családon belül, ismerős kezek között, párkapcsolatokban, ahol nem kérdeznek, csak elvesznek, testet, határokat, biztonságot.

És aztán csodálkozunk, hogy egy nő nem tud felszabadult lenni az ágyban, hogy elzárkózik, visszahúzódik amikor azt érzi “szexelni kell”, és sokszor inkább “fáj a feje”.

Sok nőben egyszerre él a vágy és a félelem. Ugyanabban az érintésben ott a kapcsolódás utáni sóvárgás és mellette a görcs, hogy mi lesz, ha megint átlépik a határait. Amikor egy nő azt érzi, hogy „csak szexre kellek”, az nem dráma és nem túlérzékenység, hanem annak az érzése, hogy nem számít a lelke.

És egy ölelés, amiben nincs elvárás, sokkal mélyebben gyógyít, mint bármilyen technika az ágyban. Amikor egy nő érzi, hogy fontos, hogy számít, hogy biztonságban van, akkor a teste sem fog védekezni többé, hanem képes lesz megnyílni. Ott tud megszületni az a fajta intimitás, ahol már nem két ember használja egymást, hanem két lélek találkozik.
Ahol a férfi nem elváró fél, hanem társ, nem követelőző, hanem megtartó, nem aki elvesz, hanem aki ad, akkor talán, lassan képesek leszünk felülírni mindazt a fájdalmat, amit generációk óta hordozunk mi NŐK, magunkban. 🧡

Szeret***el:
Györgyi ✨
́s ́rkapcsolat

07/02/2026

Amikor inkább te szenvedsz, csak nehogy megbántsd a másikat. Ismerős?
Amikor belül már ordítunk, vihar dúl, feszíti a mellkasunk, mégis lenyeljük az egészet, mert a másik lelkét óvjuk, féltjük.

Nem akarjuk megbántani, próbáljuk megérteni, mentegetjük, magyarázzuk a viselkedését, közben pedig minden érzésünket szépen bezárjuk magunkba. Igyekszünk higgadtak maradni, mérlegeljük a mondandónkat, miközben belül feszít a düh, a fájdalom, az igazságtalanság. És ezzel az a baj, hogy észre sem vesszük, mennyit ártunk így, saját magunknak.

Mert amikor minket bántanak, megsértenek, megaláznak, amikor velünk igazságtalanok, valami furcsa történik bennünk: Nem automatikusan magunk felé fordulunk, nem azt nézzük, hogy nekünk most mi fájt, mire lenne szükségünk, hogyan “védjük” meg magunkat, hanem hirtelen a másik válik fontosabbá. Az ő lehetséges sérülése, az ő reakciója, az ő fájdalma lesz értékesebb, védendőbb, mint a sajátunk. Mintha az ő érzései többet számítanának, mint a mieink. Mintha nekünk mindig erősebbnek, megértőbbnek, elviselőbbnek kellene lennünk.

És miközben őt óvjuk, magunkat újra és újra cserben hagyjuk. Nem húzunk határt akkor sem, amikor kellene. Nem szólunk akkor sem, amikor belül már minden tiltakozik. Inkább csendben maradunk, alkalmazkodunk, lenyelünk, csak nehogy fájdalmat okozzunk, nehogy konfliktus legyen, nehogy elveszítsük a kapcsolatot.

Pedig nem a mi felelősségünk a másik megélése. Nem a mi dolgunk hordozni az ő érzéseit, elbírni az ő reakcióit, megóvni őt minden kellemetlenségtől. A mi felelősségünk saját magunk felé van: hogy észrevegyük, mi történik bennünk, hogy komolyan vegyük a fájdalmunkat, hogy kiálljunk magunkért, és meghúzzuk a határainkat.

És igen, teljesen rendben van, amikor ez nem megy szépen. Van, amikor nem higgadtan, nem finoman, nem tökéletes szavakkal jön ki belőlünk. Van, amikor kiabálunk, van, amikor káromkodunk, mert már csak így tudjuk kifejezni azt, ami bennünk feszül. Mert ha mindig visszatartjuk, ha mindig a másikat védjük magunk helyett, akkor előbb-utóbb belefulladunk a saját dühünkbe, feszültségünkbe, elégedetlenségünkbe és tehetetlenségünkbe. A határ nem bántás. A kiállás nem önzés, hanem önvédelem. És sokszor életmentő.

A február 24-i Élő Zoom webináron, megértheted, miért viselkedsz így, és arra is választ kapsz, hogyan tudsz ezen változtatni! 👇

https://www.facebook.com/share/19oQ6SEqyr/?mibextid=wwXIfr

Várlak szeret***el:
Györgyi✨

̈nszeretet ̈nismeret

07/02/2026

Február 24-én 19:00-tól Élő Zoom Webinár arról, hogy mit jelent önmagad szeretete, és azt hogyan tudod elérni. 👇 https://www.facebook.com/share/19oQ6SEqyr/?mibextid=wwXIfr. ̈nismeret ̈nszeretet

06/02/2026

Mi van akkor, ha a párodtól, pontosan azt kapod, amivel dolgod van? Felt***ed már magadnak ezt a kérdést?

Mi van, ha egyáltalán nem véletlen, hogy pont ő volt vonzó számodra, hogy pont mellette érezted „otthon” magad, hogy vele kerültél egy hullámhosszra.
Sokan érkeznek elvárásokkal, reménnyel és vágyakkal egy kapcsolatba, hogy: ő majd végre szeretni fog, biztonságot nyújt, figyel rám, elfogad olyannak, amilyen vagyok, törődik velem.

Aztán amikor megjelennek a hiányok, a fájdalmak, a csalódások, amikor a másik nem megfelelően elégíti ki az elképzeléseinket, igényeinket, vagy nem úgy reagál ami nekünk tetszene, gyorsan célkeresztbe kerül.
- Miért nem érdekli, hogy mi van velem?
- Miért ilyen bunkón és lekezelő hangsúllyal beszél velem?
- Miért kezel úgy, mint egy ”hülye” gyereket?
- Miért mindig engem hibáztat mindenért?

Természetesen ezek mind jogos kérdések, csak a választ nem a másikban kell keresned, hanem MAGADBAN!

Képzeld el azt a 7-8 éves kisgyereket, akit az iskolában mondjuk kigúnyoltak. Amikor haza ér az iskolából, elerednek a könnyei, és a megszégyenüléstől felülkerekedik rajta a düh. Ezért ledobja a táskáját a földre, és becsapja maga után az ajtót. De senki nem kérdezi meg tőle, hogy mi történt, mi a baj, vagy mi fáj?

Helyette dühösen rákiabálnak, hogy ezt a viselkedést nem tűrjük el, és azonnal fejezze ezt be. Sőt, még odaszúrják neki, hogy ha nem fejezi be a „hisztit”, még szájba is lesz vágva. Szerinted mit tanulhat meg ebből ez a kisgyerek?

Azt, hogy a düh, a tehetetlenség, a szomorúság, nem elfogadható érzések. Nem helyénvaló ezeket érezni, és ha ez kifejezésre kerül, másoknak bosszúságot okoz. Ha így érez, akkor nem szerethető. Viszont, ha elfojtja, visszatartja, kontrollálja, képes ilyenkor is „szépen” viselkedni, akkor az rendben van.

Aztán évek telnek el, és ez a kisgyerek felnőtt lesz.
És egy napon ott találja magát egy párkapcsolatban, ahol nem kíváncsiak az érzéseire, ahol, ha feszült vagy ideges, akkor leminősítik, helytelenítik azt. Ezért újra alkalmazkodik, újra lenyeli az érzéseit. Feladja ismét önmagát, mert azt tanulta meg, hogy csak „így lesz szerethető”.

Amikor a párja kritikus, távolságtartó vagy feltételeket szab, az ismerős fájdalom aktiválódik.
És persze harag jön: „Miért bánik velem így?”

De mi van, ha a másik nem büntet, hanem tükröt tart?
Ha pontosan azt a szeretetformát hozza el, amit gyerekként megtanultál?
A kapcsolat így nem csapda, hanem lehetőség. Lehetőség arra, hogy észrevedd a régi mintát.
Hogy kimondj olyat, amit régen nem mertél. Hogy határokat húzz ott, ahol eddig alkalmazkodtál.
Hogy megtanuld: az igazi szeretet nem feltételhez kötött.

És amikor ez elkezd változni benned, a kapcsolatod sem marad ugyanaz. Ugyanis a kapcsolat nem elvenni akar tőled, hanem megmutatni valamit magadról.
Talán ezért nincs „véletlen párválasztás”.
Csak olyan találkozások, amelyek a gyógyulás felé vezetnek, még akkor is, ha eleinte fájnak.

Ha szeretnél ránézni ezekre a működésekre, feldolgozni a régi sebeket, és megtanulni olyan kapcsolatban lenni, ahol nem feltételekhez kötött a szeretet, akkor keress bizalommal, és segítek.
💛

Szeret***el:
Györgyi ✨

☎️ +36309280846
📧 gyorgyimonori@gmail.com
́rkapcsolat ̈nismeret ̈nszeretet

05/02/2026

́rkapcsolat ̈nreflexió

04/02/2026

Mi a baj, szívem?”
„Semmi.”

Ez az egy szó, kapcsolatok ezreit mérgezi lassan, és teszi tönkre észrevétlenül.
És most lehet, hogy ezzel a poszttal nem leszek népszerű sok nőnél, de ha fejlődni akarsz, ezt érdemes végigolvasnod.

Szomorú látni, hogy érzelmileg érettnek gondolt, felnőtt nők, akik beszélnek önismeretről, kommunikációról, tudatosságról, még mindig ezt az óvodás játszmát játsszák. Hallgatnak, megsértődnek, duzzognak, majd elvárják, hogy a párjuk magától rájöjjön, mi volt a baj, mit kellett volna másképp mondani, hogyan kellett volna reagálni, mikor mire lett volna szükségük.

Mintha a férfinak olyan kifinomult érzelmi radarja lenne, ami rögtön jelzi, ha a nőnek valami nem tetszik.
Mintha gondolatolvasónak kellett volna születnie.
És amikor nem találja el mi a baj, jön a sértődés, a hidegség, a „nekem mindegy”, a csendbüntetés, olykor a hiszti.

Pedig ez nem érett női működés. Ez gyermeki stratégia.

Teljesen irreális elvárás, hogy a párod mindig érezze, mit gondolsz, mit bánt, mi fáj, mi esett rosszul. Ő nem te vagy. Más idegrendszerrel, más tapasztalatokkal, más logikával működik. Egy kapcsolat nem attól lesz jó, hogy a másik 0–24-ben pásztázza a lelked rezdüléseit.

Ha ezt várod el, akkor valójában nem társra vágysz, hanem olyasvalakire, aki folyamatosan figyel, kitalál, megnyugtat, helyetted érez, helyetted gondolkodik, és automatikusan kielégíti az igényeidet. Mint egy szülő a gyerekét.
Ahol te megsértődhetsz, elvonulhatsz, hallgathatsz, ő meg rohangál utánad kitalálni, mi bajod.

Ez nem párkapcsolat. Ez függőség.

Természetesen egy kapcsolatban vannak jogos elvárások: tisztelet, szeretet, biztonság, figyelem, hűség, emberi alapértékek.
De az érzéseid kimondása nem elvárás kérdése, hanem felnőtt felelősség.

A felnőtté válás egyik legfontosabb lépése, amikor felismered: felelős vagy a saját lelki világodért. Az érzéseidért. A határaidért. A boldogságodért.
Ha valami fáj, kevés, sok, rosszul esik, hiányzik — azt nem büntető hallgatással kell jelezni, hanem őszinte szavakkal.

Amikor kimondod, mi van benned, nem gyengébb leszel, hanem lehetőséget teremtesz arra, hogy a másik megértse mi zajlik benned.
Mert végre van mivel dolgoznia a másiknak.
Van mit megértenie. Van mire reagálnia.

Így születik a valódi intimitás.
Így lesz két ember szövetséges, nem egymás ellensége.

A hallgatás nem érettség.
A megsértődés nem női erő.
A „semmi” nem megoldás.

Ha azt szeretnéd, hogy egy férfi partnerként bánjon veled, akkor te is partnerként kommunikálj vele.
Ne teszteld. Ne büntesd. Ne várd el, hogy kitaláljon.

Mert egy érett kapcsolat nem a találgatásról szól, hanem az őszinte kapcsolódásról.

Szeret***el:
Györgyi ✨

Ha szeretnétek fejleszteni, többek között a kommunikációt kettőtök közt, akkor keressetek bizalommal és szívesen segítek Nektek is! 👇

☎️ +36309280846
📧 gyorgyimonori@gmail.com

́rkapcsolat ̈nismeret ̈nreflexió

03/02/2026

́rkapcsolat ́zasság ́s #

03/02/2026

Minap volt egy páros konzultációm.
A férfi kétségbeesetten, értetlenül csak ennyit mondott:
„Nem értem, miért nem tudsz örülni annak, amit teszek. Úgy érzem, hiába minden erőfeszítésem, te mindig a múlt sérelmeire hivatkozva, nem tudsz a jelennek örülni.”

És ilyenkor mindig megáll a levegő egy pillanatra.
Mert igen. Ez pontosan így van.

Egy nő addig nem tud, és nem is akar túllépni a múlt sérelmein, amíg nem érzi, hogy értik őt. A helyzetét, a fájdalmát, a belső világát. Nem azért, mert kapaszkodni akar a múltba, hanem mert azok a sebek nem kaptak megértést. Nem lettek igazán meghallva, átölelve, elfogadva.

Hozok egy nagyon hétköznapi példát.
A nő megosztja a párjával, mennyire rosszul esett neki, amikor egy helyzetben nem állt ki mellette az anyósával szemben. A férfi válasza pedig ez:
„Jó, de hát mégiscsak az anyám… nem akartam feszültséget.”

És itt történik meg a törés. Ismét megfogalmazódik a nőben, hogy a párom nem hall, nem érzi, nem érti mi van bennem. Megint csak a kifogás, a magyarázkodás, a mentegetőzés. Azt érzi, hogy a férfi meghunyászkodott. Hogy nem mer, vagy nem akar konfrontálódni az édesanyjával, ezért inkább az ő békéjét választja. És ebből a nő számára az következik: az anyád nyugalma fontosabb, mint az enyém.

A „jól van, bocsi” ilyenkor édes kevés.
Mert nőként nem azt szeretném érezni, hogy ez is le van tudva, csak legyen már végre béke. Nem magyarázkodásra vágyom, nem indokokra. Hanem arra, hogy értsd, mit éltem meg akkor és ott. Hogy mit okozott bennem, amikor nem mellettem álltál. Amikor azt éreztem, hogy cserbenhagytak. Hogy egyedül maradtam. Akkor ott belül valami összetört.

És ilyenkor nem megoldás kell.
Nem tanács. Nem védekezés.
Csak az, hogy lásd a fájdalmamat. Hogy ne bagatellizáld, ne odázd el, ne vedd el tőlem az érzéseimet. Hogy őszintén ki tudd mondani:
„Értem, hogy ez, ennyire fájt neked.”
“Elfogadom, hogy akkor és ott így éreztél.” "Megértem, hogy úgy érezted abban a szituációban, hogy nem álltam ki melletted." “Nem gondoltam volna, hogy számodra ez ilyen sokat jelent.”

Mert legtöbbször tényleg nem kell sok. Csak jelenlét. Együttérzés. Megértés. Elfogadás.

Hiszem, hogy képesek vagyunk közösen fejlődni. Egy kis odafigyeléssel, közösen tett erőfeszítésekkel, egymás elfogadásával és megértésével egy olyan párkapcsolatban lenni, ahol nem az a cél, hogy a másikat a saját képünkre formáljuk, hanem megtapasztaljuk a társunk lényének szerethetőségét.

Szeret***el:
Györgyi ✨

Páros, videóhívásban történő konzultációra, itt tudtok jelentkezni👇

☎️ +36309280846
📧 gyorgyimonori@gmail.com

́ ́tia ́s ́rkapcsolat ́zasság

02/02/2026

̈nszeretet ̈nelfogadás ́g ́rkapcsolat ́rzések

Monori Györgyi Intimitás Mentor & NLP Practitioner

16/02/2026

12/02/2026

10/02/2026

08/02/2026

07/02/2026

07/02/2026

06/02/2026

05/02/2026

04/02/2026

03/02/2026

03/02/2026

02/02/2026

Cím

Nyitvatartási idő

Telefonszám

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Hétfő	08:00 - 19:00
Kedd	08:00 - 19:00
Szerda	08:00 - 19:00
Csütörtök	08:00 - 19:00
Péntek	08:00 - 19:00