05/09/2025
Lehetséges, hogy nem a legelső leütött dobhangot kutatjuk, de ahhoz, hogy megértsük, hogy a mai ember, hogyan jutott el a nagyszínpados stadionkoncertekig, érdemes 1,8 millió évet visszarepülni elődeink tradiciójának elemzéséhez.
Őseinknél, már a beszélt nyelv megjelenése előtt feltűnt a zene. Az archaikus népek körében létfenntartó szerepet játszott, ugyanis kulturális gyakorlatok, rituális szeánszok alkalmával rendszeresen használták. Ennek szerves része volt a dob. A dob az egyik legkorábban megjelent hangszer, először i.e. 6000-ben jelent meg, és világszerte használták Kínától Perun át, Görögországig és Egyiptomig. A természeti népek szentnek tartották a dobot, amelynek az emberek, állatok és a Földnek szívverését tulajdonították.
Azt már tudjuk, hogy a ma élő ember nem sokban különbözik az ősember biológiai huzalozottságától. Szendi Gábor szavaival élve kb abban vagyunk mások, hogy diplomata ruhát húzunk és szofisztikáltabban fejezzük ki önmagunkat. Így van ez a zenével is, csak formájában és eszközeiben változott meg a technológiai fejlődés hatására, de funkcióját tekintve szinte ugyanaz, mint napjainkban.
A közösség fennmaradása jelentősen függött a kultúrális eseményektől, szertartásoktól, és rítusoktól. A törzsi közösségek által rendszeresen szervezett események tevékenységéhez a ritmust adó eszközök elengedhetetlenek voltak. A sámán egyik gyógyító eszköze a dob volt, mely szakrális portálként szolgált egy magasabb dimenzió eléréséhez. Még ha agnosztikusak vagyunk is, felfoghatjuk ezt mintegy szimbólumként is. A dobolás egy olyan módosult tudatállapotot idéz elő, ami a flow állapoton keresztül a jelenbe hoz. Csak a dob és mi vagyunk. Minden más, a környezeti tényezők és időérzékelés megszűnik létezni. Ez bárki számára elérhető és fenntartható. Az emberbe kódolt ősi létállapot.