Kyani

09/11/2025

08/11/2025

„A mezítlábas” Heidi. A gyermekrabszolgaság Svájcban, amelyről mindmáig hallgattak.

Egészen 1981-ig Svájcban a hátrányos helyzetű családokból származó lányoktól elvették a házasságon kívül született gyermekeiket, és tanyasi nevelőcsaládokhoz adták őket. A hivatalos indoklás szerint így akarták megóvni a kicsiket a „romlott hatásoktól”, hogy „ne fertőződjenek meg erkölcstelenséggel és lustasággal”. A „megmentés” azonban szinte teljes rabszolgasággá fajult.

Heidi, a szabadságszerető, árva kislány derűs kedéllyel és jószívvel – a világ legismertebb svájci gyermeke.

Johanna Spyri 1880-as regényének hősnője nemzedékeket bűvölt el; a könyvet hetven nyelvre fordították le, és több mint tizenöt filmváltozat készült belőle.

Heidi Svájc jelképe lett – turistautakat jelöltek ki életének helyszínein, mindenütt csészéket és naptárakat árulnak a kislány képével. Ő formálta több generáció női olvasóinak szabadságról és méltóságról alkotott eszményét.

Kevesen tudják, hogy Heidi történetének létezik egy másik, sötétebb oldala is – erről Svájc mindmáig inkább hallgat.

„A mezítlábasok”

A látszólag egyszerű történet azzal indul, hogy az ötéves Heidi nagynénje megkéri az öregapját, fogadja be a gyermeket, mivel ő Németországba kényszerül munkát vállalni. Mint sok svájci akkoriban, külföldön keresi a megélhetést. A nagypapa magányosan él egy hegyi falucskában, s kezdetben nem örül az unokának, ám Heidi végül meglágyítja a mogorva öreg szívét.

A kislány boldog a hegyek között, a kecskék társaságában. Nemsokára azonban a nagynéni Frankfurtba viszi vissza, mert munkát talált neki egy gazdag házban: Heidi feladata, hogy szórakoztassa Klárát, a béna, de jószívű és kedves úrilányt. Heidi mindenkinek segít, írni és olvasni tanítják, de olyan honvágya támad, hogy megbetegszik, és alvajáró lesz. Végül hazaküldik a nagyapjához.

Egyszer Klára meglátogatja őt, és a friss hegyi levegő, valamint a kecsketej csodával határos módon meggyógyítja. A történet idilli véget ér, mindenki boldog.

A keserű irónia abban rejlik, hogy ez a mesés idill a valósághoz vajmi keveset közelít.

A regényben szerepel egy fontos részlet: Heidi mezítláb jár. Így jártak akkoriban csak a „szerződéses gyerekek”, akik valójában rabszolgák voltak.

„Mezítlábasoknak” nevezték őket, mert cipő nem járt nekik.

Vasárnapi vásárokon árulták őket

A 19. század végének Svájca még szegény ország, ahol az emberek keményen dolgoznak, és megvetik a nincsteleneket. A szegénységet a lustaság bűnének tartják. Hogy a szegények „rossz példát” ne mutassanak saját gyermekeiknek, az apróságokat elszakítják szerencsétlen anyjuktól (az apákat – ha törvénytelen gyermekről volt szó – senki sem kereste és nem vonták felelősségre), majd tehetős, munkás gazdákhoz adják, hogy a kicsik „méltó példát” lássanak.

A „veleszületett lustaság” legjobb ellenszere a munka volt – minél nehezebb, annál jobb. A valóságban mindez szinte kizárólag arra szolgált, hogy a gyermekeket olcsó, jogtalan munkaerőként használják.

A vasárnapi vásárokon az állami felügyelet alá vont gyermekeket megvizsgálták, felértékelték fizikai állapotukat, majd szó szerint pénzért adták el a földműveseknek. Mezítláb kellett járniuk, hogy megkülönböztessék őket a „rendes” gyerekektől. Olykor kaptak ugyan cipőt, de gyorsan kinőtték, így a mezítláb járás lett a „feketemárka” a szerződéses gyermekeken.

Nem engedték őket egy asztalhoz ülni a család többi tagjával; állva kellett étkezniük, vagy a csűrben, az állatok mellett. Fizikai bántalmazás, megalázás, betegségek, sőt nemi erőszak is előfordult. A sorsuk senkit sem érdekelt, senki sem ellenőrizte a nevelőcsaládokat.

Anyáikat közben börtönbe zárták – bírósági ítélet nélkül, a közösség vagy a szülők kérésére –, és gyakran erőszakkal sterilizálták őket.

Majdnem eugenika

Ezzel párhuzamosan zajlott az egyedülálló fiatal anyák tragédiája, akiktől elvették gyermekeiket. Egészen 1981-ig (!) nők ezreit kényszerítették börtönökbe és javítóintézetekbe csupán azért, mert „nem feleltek meg koruk erkölcsi elvárásainak”. Nekik is „segíteni akartak”.

Dominic Strebell újságíró „Bezárva” című, 2010-ben megjelent könyvében ezt a folyamatot szinte eugenikai kísérletnek nevezi – a társadalom „nemkívánatos”, „reménytelen” tagjainak eltüntetését, akiknek viselkedése eltért a hivatalosan elfogadott normáktól.

Az 1940–70-es években Svájcban érvényben voltak az úgynevezett „erkölcsi törvények” – olyan kantoni és szövetségi szabályozások, amelyek még a 19. század közepéről maradtak fenn. Ezek alapján a 14–18 éves lányokat bírósági eljárás nélkül küldhették pszichiátriára vagy női börtönbe „közigazgatási gyámság” címén. Ott valódi bűnözőkkel éltek együtt. A berni kanton hivatalos adatai szerint például több mint tízezer nőt zártak börtönbe ítélet nélkül.

Ursula

Ursula Biondit 17 éves korában, 1967-ben két évre női fegyintézetbe vitték „átnevelés” céljából. „Bűne” mindössze annyi volt, hogy házasságon kívül teherbe esett. Szülei maguk jelentették fel, abban a hitben, hogy ezzel a lányuk javát szolgálják.

A börtönben gyilkosok és más elítéltek között élt, akik – ellentétben Ursulával – fizetést kaptak munkájukért, tudták, mikor szabadulnak, és volt joguk fellebbezni. A „közigazgatási felügyelet” alatt álló terhes lányok viszont ingyen dolgoztak, és fogalmuk sem volt, mi vár rájuk.

Ursula számára gyermeke születése lett a töréspont. Mikor el akarták venni tőle, kétségbeesetten küzdött, később sikoltozott, többször öngyilkosságot kísérelt meg, és csaknem az őrületbe kergették. Három hónap elteltével visszakapta fiát, és nem sokkal később szabadon engedték.

Mások nem voltak ilyen szerencsések. Egyik rabtársa, aki szintén a börtönben szült, mindmáig keresi a gyermekét…

Számos fiatal anya nemcsak örökre elveszt***e a gyermekét, de akarata ellenére sterilizálták is. Ahogy a kor hivatalnokai cinikusan fogalmaztak: „nem sikerült mindet átnevelni, de legalább megakadályoztuk, hogy ezek a szerencsétlenek családot alapítsanak.”

Jó szándékok

Ma sokan – legfőképp Svájcban – teszik fel a kérdést: hogyan hallgathatott erről mindenki? Tán nem tudták, mi történik? „Aki tudni akarta, az tudott” – tartják ma az országban. Természetesen akadtak panaszok, de mindez csupán csepp volt a tengerben.

Felemelni a szót a „szerződéses gyermekekkel” szembeni kegyetlenség ellen elképzelhetetlen volt. A nevelés sötét oldaláról nem illett beszélni, a társadalom mindezt jótéteménynek tekint***e. A mezítelen lábak – a gyermekrabszolgaság legfénylőbb jelképe – ennyi volt, amit Johanna Spyri íróként megengedhetett magának.

Ráadásul a 19. században egészen másként viszonyultak a gyermekekhez. A paraszt számára saját gyermeke is elsősorban munkáskéz volt: nélküle nem maradtak volna életben. Ahogy a kicsik megerősödtek, máris a földeken, az istállóban vagy a műhelyben dolgoztak.

Másik művében, A Hinterwaldban, Spyri a „természet ölén” élő gyermekek szörnyű sorsáról írt. Elmaradottak, elgyötörtek, tetvesek voltak; tehetséges rajzaikat virágok és fatörzsek nedvével festették, ám írni-olvasni nem tudtak. Fésűjük sem volt, amellyel a férgeket kifésülhették volna; néhány havonta leborotválták a fejüket. Gyakran betegeskedtek, mivel a zárt falusi közösségekben generációk óta közeli rokonok házasodtak, és mindenki ugyanazt a vezetéknevet viselte.

A pajtákban, állatok között élő, örökké éhes idegen gyermekeket senki sem tekint***e rendkívülinek: hiszen „megmentették” őket – kiszabadították „rettenetes”, bűnös, elvált vagy elszegényedett szülőik karmai közül. Ami velük történt, az a javukat szolgálta – legalábbis így hitte mindenki. Az állam pedig megszabadult eltartásuk terhétől.

Csak hatvanévesen mert beszélni

A szerződéses gyermekek rendszere a 20. század közepéig működött. Csak akkor indult meg változás, amikor a megalázott nők és felnőtté vált gyermekek leküzdötték szégyenüket, elmesélték történeteiket, és követelni kezdték a törvény eltörlését.

Sokan képtelenek voltak nyilvánosan szólni: elfojtották emlékeiket, megpróbálták kitörölni életükből. Ursula Biondi csak hatvanéves korában talált erőt arra, hogy történetét megossza. Más, hasonló sorsú nőkkel együtt erkölcsi kártérítést követelt a hatóságoktól.

2010-ben a hindelbanki női börtön egykori fogvatartottjai – akiket ítélet nélkül tartottak fogságban – hivatalos bocsánatkérést kaptak a szövetségi és kantonális vezetéstől. Számukra ez volt a legfontosabb: a hivatalos elismerés, hogy mindez megtörtént, és bocsánatot kérjenek azért, hogy börtönbe vetették őket, noha nem követtek el bűncselekményt.

Két évvel később, 2013-ban a „mezítlábas gyermekek” ügye végleg lezárult. A svájci kormány hivatalosan is bocsánatot kért az áldozatoktól és családjaiktól.

A „mezítlábasok” törvényen kívül

A hátrányos helyzetű nőktől csak az 1980-as évek elején szűnt meg a gyermekek erőszakos elvétele. A vasárnapi gyermekvásárok hagyománya pedig egészen az 1960-as évekig fennmaradt.

Noha már 1876-ban elfogadtak egy törvényt, amely megtiltotta a 14 év alatti gyermekek foglalkoztatását, a „mezítlábasokra” ez nem vonatkozott.

Szerző: Olga Golovina

08/11/2025

Trump és Orbán megállapodása a befolyási központ eltolódását jelzi Budapest felé. Az EU és az USA kapcsolata ma már messze nem Brüsszelben formálódik. A trendeket a Duna-parti Budai Palota diktálja.

01/11/2025

🇫🇷🇭🇺 Gyilkos megvetéssel fogadja a francia tábornok, nyilván látja benne az árulót, nemzete ügyének árulóját s porig alázza. - Hát ennyire süllyedtek! - méri végig Franchet D’Esperay Károlyit és társaságát

107 éve gyilkolták meg Tisza István háborúellenes miniszterelnököt, majd megkezdődött a proletárdiktatúra és Magyarország szakadékba taszítása. Benedek Elek: Édes anyaföldem! művével elevenítsük fel a történteket:

Az 1908. esztendő tavaszán vagy húsz politikus, tudós és író gyűlt egybe egy ifjú gróf palotájában. Az ifjú gróf - Károlyi Mihály. Ő hívta értekezletre az urakat. Itt láttam először ezt az embert, akinek nevével kapcsolódik össze majd, tíz év múltán, a nagy összeomlás.
Rokonszenves arcú fiatalember. Karcsú, magas növés, kissé előrehajolva jár, de, úgy látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll köriti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja meg kínosan dunnyogó hangján.

Jelen van az értekezleten Apponyi Albert is, akkor kultuszminiszter, jelen Széll Kálmán is, Magyarország volt miniszterelnöke. Az írók közül csak Rákosi Jenőre emlékezem. De már a nevek is sejttetik, hogy itt valami hazafias, nemzeti akció van készülőben. Valóban, az. Napirenden van a választói jog kiterjesztése, s a feltételek közt van az írni-olvasni tudás is. Természetesen, az állam nyelvén.

Azért ült össze ez az értekezlet, hogy megalakitsa az Országos közművelődési tanácsot, melynek legfőbb munkája analfabéta-tanfolyamok rendezése lesz. A házigazda eldunnyogja a megnyitót, röviden megmagyarázza (valószínűleg magyarázza, mert érteni keveset lehet érteni a szavaiból), hogy mely hazafias célt fog szolgálni a Közművelődési tanács. Csak az utolsó sorban van némi lendület, ebben munkára buzdít, hogy „majdan elmondhassuk: Él magyar, áll Buda még!”
Ez is szól a kérdéshez, az is, s mint rendszerint történni szokott: nagy lelkesedéssel kimondjuk a Közművelődési tanács szükségességét s haza megyünk ebédelni.

Kérdi otthon Mária: Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom aprajára, kellőképpen méltatván az elnöki megnyitót, s nevetve dunnyogván el: „Él magyar, áll Buda még!” - azzal fejezem be referádámat:

🟥🥴 NA, EZ AZ EMBER SEM FOG FORRADALMAT CSINÁLNI!

S tíz esztendő múlva „ez az ember” megcsinálja a forradalmat. De vajjon ő csinálta-e meg? Bizonyos, hogy nagy része volt a hadsereg szétzüllesztésének alattomos munkájában, de ő maga csak látszott vezetni az aknamunkát, mivelhogy jó volt a neve cégérnek. Még működik az alkotmányos, a felelős kormány, s már megalakul a Nemzeti tanács, mely hamisitatlan forradalmi alakulás, lázadás a „fennálló rend” ellen; de a rend annyira nem áll fenn, hogy a kormány nem meri letartóztatni a forradalmi tanács alapító tagjait. Ha mersze lesz rá, talán csírájában elfojtódik a forradalom.

De nem tartozik e könyv keretébe annak a találgatása, hogy mi lett volna, ha ez meg az igy meg úgy történik. Elég az, hogy a forradalom kitört, hatalmába kerít***e az ország szívét, s úgy tetszett kezdetben, az országot magát is. Igen okos, józaneszű embereket megmámorosodott, hogy máról holnapra független Magyarországban virradtak fel s vége a Habsburg-uralomnak. Általánosnak tetszett az a vágy: bár feltámadna Ferenc József, hogy látná a monarkia összeomlását. De valószínű, hogy, ha él az öreg császár, Budapesten nem üt ki a forradalom. Mert az öreg császár nem habozott volna lövetni s a forradalmárok szétszaladnak. Persze, ha nem az utolsó pillanatban, de idejében lövetnek. Mint a búza szórásnál, e forradalomnál is a polyva, az ocsú került felül.

🥸🟥 ISMERETLEN ALAKOKAT ÉS NEVEKET DOB FELSZÍNRE A KÁROLYI-FORRADALOM.

Csak két országos nevű embert látunk: Károlyi az egyik, akinek francia összeköttetéseivel tévesztik meg a közvéleményt, a másik Hock János, az „aranyszáju” pap: mindakettő kalandor. Ez utóbbit ifjúkora óta ismerém.
Szemem Láttára kergették ki a szabadelvű pártból, mely különben tagjainak megválogatásában nem volt túl kényesnek mondható. Perfid viselkedése miatt kergették ki. Mint fiatal papképviselő nagy hatást keltett böjti prédikációival, a Ferencrendiek templomában csaknem agyontaposták egymást a hitbuzgó nők és férfiak, s prédikáció után utja egyenest a Fiume-kávéházba vezette: papi ornátusban billiárdozott.

Tudom, mert én közöltem prédikációit az Ország-Világ-ban. Tudom, mert a kávéházban adta át a prédikációk kéziratát. Évek múltán az ő csunya kortesszereplése iratta velem a cikket, melynek ez a címe: A pap legyen pap. Sok derék, jóhiszemü magyar ember t***e le az esküt ennek az embernek a kezébe; én, aki ismertem őt, ha akasztófával fenyegetnek, akkor sem szennyezem be magamat ezzel.

✝️🫸🏻 A PAPI EMBERBŐL CSAK EGYETLEN BECSÜLENDŐ VONÁS MARADT MEG BELŐLE: TILTAKOZOTT TISZA ISTVÁN MEGGYILKOLTATÁSA ELLEN.

Volt Már egy forradalom a magyar nemzet ezeréves életében: 1848. március 15-én folyt le. Vér nélkül, rablás nélkül. Ebben a forradalomban sem folyt volna vér, ha csak egy ezred katona megmutatja csillogó szuronyát. Szuronyok láttára, puskalövés nélkül szalad szét. Igy azonban folyt vér: védtelen emberek vére. S bár minden bolt kirakatának üvegtábláján ott a figyelmeztető: A nemzeti tanács védelme alatt, sok-sok boltot kirabolnak a forradalmárok. Esténként veszedelmes az uccán járás: forradalmárok állítanak meg, húzzák le kabátodat, veszik el tárcádat, órádat s - ha ugyan van öröm benne - örülhetsz, hogy nem az életedet is.

👉🏻🧥 FÉNYES NAPPAL, TEHERKOCSI BAKJÁRÓL MUTAT FELÉM OSTORÁVAL A KOCSIS: EZT A KABÁTOT MÉG LEHUZZUK RÓLAD!

S hogy egészen stilszerü legyen a fenyegetés: a Károlyi-uccában történik ez. Valóban, a kabát feltűnő, egyenesen kihívó. Szürke háziposztó kabát. Magam fonattam, szövettem, falusi szabóval varrattam, székely báránybőr a gallérja, székely kecskegidák bőre a bélése. Az egyetlen vagyon, amit gazdaságom ez esztendei eredményéből megment***em.

🚂👔 S MERT SEJTETTEM, HOGY MIRE A HÓ LEHULL, ELLENSÉG SZÁLLJA MEG A SZÉKELYSÉG FÖLDJÉT, ÖTVENÖT MÁZSA ÉLELMISZERT ADTAM OTTHON A VASÚTRA.

Egyenest a forradalomnak érkezett a szállítmány. Világos, hogy a forradalmárok elrabolták. A nyugati pályaudvaron rabolták el. S így járt ezzel minden magyar, aki a Károlyi-féle „szabadságharc” idejében éhen halni nem kivánt. Az országot elözönlik a frontokról keserves küzdelmek közt hazavergődött katonák s a vasutak mentén térdig lehet járni a „nemzeti vagyonban”. Egész vonatokat rabolnak ki katonák és nem katonák. Egy iszákos ezredes lesz a Károlyi-kormány hadügyminisztere, s ez sok ezer főnyi, sapkarózsától, rangjelzéstől megfosztott tiszt és közember fülébe orditja a végzetes szavakat: Nem akarok több katonát látni!

⚔️🏳️ MINDEN TEKINTETBEN OLY JELENTÉKTELEN, OLY HITVÁNY ALAK, HOGY NEVÉVEL NEM SZENNYEZEM BE A KÖNYVEMET. E HITVÁNY ALAK SZAVÁRA VÉGKÉPPEN SZERTEZÜLLIK AZ A HADSEREG,

mely annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, a magyar fegyvernek; amely hadsereg, ha egyenest a magyar határra megy - ahová az idegen frontokról szivszakadva kivánkozott - egy szál idegen katona sem lépi át a határainkat. Az olaszokkal kötött fegyverszünet biztositja az ország területi integritását a békekötésig, de Károlyi magának akarja lefoglalni a békekötés dicsőségét.

Belgrádba megy békét kunyorálni, amikor már szétzüllött a hadsereg. Soha még nemzetet igy meg nem aláztak, mint ahogy ebben az emberben Franchet d’Esperay tábornok a magyart megalázta. Ez a degenerált, kurta eszű ember azt hitte, hogy ha a hadsereg szétzüllesztésével kedveskedik, előnyös béke dicsőségét szerzi meg magának.

🇫🇷🟥 GYILKOS MEGVETÉSSEL FOGADJA A FRANCIA TÁBORNOK, NYILVÁN LÁTJA BENNE AZ ÁRULÓT, NEMZETE ÜGYÉNEK ÁRULÓJÁT S PORIG ALÁZZA. - HÁT ENNYIRE SÜLLYEDTEK! - MÉRI VÉGIG FRANCHET D’ESPERAY KÁROLYIT ÉS TÁRSASÁGÁT.

Ezt a sajtó hűségesen leközli, sőt egyrésze a tábornok szájába adja ezt a képtelen ellentmondást is: Tartsanak ki Károlyi mellett! Ugyanaz a lelkiismeretlen hazugság, mint amit a szegedi árvíz idején Ferenc József szájába adtak az újságok: „Szeged szebb lesz, mint volt”. De mig ez ártatlan altatószer, amaz alkalmas arra, hogy naiv, felületesen olvasó emberekben hosszabbitsa e kalandorban való bizodalmat. A belgrádi megalázkodás eredménye: az ország kétharmadának megszállása. Nyugodtan sétálhatnak be a szomszédos államok katonái az antant által amúgy is nekik ígért, nemcsak vegyes lakossága, de szinmagyar területekre is.

🏔️🌲 MÉG LE SEM HULL A HÓ, MÁR BEBÖRTÖNZIK A FELESKÜDNI NEM AKARÓ MAGYAR TISZTVISELŐKET ERDÉLYBEN, FELSŐ- ÉS DÉL MAGYARORSZÁGON. BEBÖRTÖNZIK, MAJD SZÁMŰZIK ŐKET

- s e boldogtalanok mind az ország szívében keresnek menedéket. - Magyar iskolák és színházak kapui bezáratnak, csak a felekezeti iskolákat tűrik meg a hódítók. Egy-egy állami népiskola ugy menti meg életét s tengeti tovább, hogy ujra az lesz, ami volt: községi vagy felekezeti.

🐴🌒 MIKÉNT TOLDI LOVA, SZEMÉTDOMBON TENGŐDIK A MAGYAR KULTÚRA.

Már négy hónapja uralkodik a forradalmi kormány, a kalandor régen köztársasági elnök, s a külügyminisztériumnak ekkor jut eszébe, hogy memorandumot kellene intézni Clemenceau úrhoz, ennek a szemétdombra vetett kulturának a felsőbbségéről. Onnan tudom, mert a fiamat szólítják fel a reménytelen mű megírására. A fiam össze-visszaszaladgál statisztikai hivatalban, könyvtárakban, gyűjti a hiteles adatokat, magam is hozzájárulok egy-két adattal, s két hét múlva, a Károlyi-uralom alkonyán, kész a memorandum. Úgynevezett hazafias, ingyen munka ez, legalább e koldusországnak pénzébe nem kerül, bár annak már igazán minden mindegy.



Ha tetszett Benedek Elek visszaemlékezése, kérem, ossza meg é szóljon hozzá❗️