28/09/2025
Ez a poszt napokig készült, de ma megosztom, még akkor is, ha nem teljes. A témáról inkább könyvet kellene írni, de most csak egy pár soros összefoglalót sikerült megírnom, remélem átmegy a lényeg.
Ma az egyik kedves barátnőm az előző poszt olvasása után felhivott és megkérdezte, hogy vajon én eléggé elismerem-e magam az eredményeimet tekintve. Igen - válaszoltam, bár érzetben azonnal bekapcsolt, hogy még mindig nem eléggé.
Kapóra jött a kérdés, mert ez a poszt akkor már félig meg volt írva és így ezt összekötöm az akkor már félkész posztommal.
Tegnap az egyik konzultáció során egy nagyon érdekes téma jött fel, a dicsekvés témaköre: mikortól számít dicsekvésnek, ha valaki elismeri magát ebben a mai, álszemélyiségekkel átitatott társadalomban.
A digitális világ, a közösségi média pszichológiai hatásainak vizsgálata folyamatosan zajlik, és a kutatások eredményeit tekintve nem túl rózsás a helyzet. Mondhatni egyelőre beláthatatlan következményekkel kell számolni az eltúlzott "rózsaszín" világot kommunikáló közösségi platformok miatt.
Nagyon vékony a mesgye a dicsekvés és az egészséges büszkeség között, és a kommunikáció módja, a közlés vagy megosztás tartalma jelentősen befolyásolja, hogy az adott publikáció vagy éppen egy beszélgetés hogyan csapódik le a hallgatóságban.
A mai társadalomban ezek a kívülről jövő ingerek mélyen, tudatosan és tudattalanul is triggerelik az emberek önértékelését, önmagukhoz való viszonyát, és az örömre való képességüket.
Egy iskolában tartott előadásom során arra kérdésemre, hogy érezte-e már magát valaki kish*tűnek, értéktelennek, rondának a közösségi médiában látott tartalmak miatt, a résztvevők 99%-a felelt igennel. Így kerül az ember a hintába: olyan akar lenni, mint mások, mert ők szebbek, jobbak, okosabbak, értékesebbek (legalábbis ezt publikálják), ezért erőn felüli kompenzáción alapuló törekvésekbe kezdünk. Átmenetileg érezhetünk enyhülést, de hosszútávon inkább kiégés, és apátia vár ránk. Nem csoda hát, ha nem tudunk semminek igazán örülni, és az elégedettség az emberek számára lassan ismeretlen fogalommá válik.
Az általános célok kitűzésekor a családi minták, a szülői és társadalmi elvárások és az ezekből kialakuló saját, sokszor túlzott megfelelési vágy további teljesítmény elérésére sarkallnak minket. Az egész külvilág azt tükrözi vissza, hogy soha nem vagy elég. Még akkor se, ha Te tudod, hogy önmagadhoz képest Te igenis nagy teljesítményt hoztál, vagy éppen számodra az adott esemény, vagy eredmény egy igazi mérföldkő. A tendencia úgy néz ki, hogy elértél valamit, de már ott lebeg a következő cél, és az elért eredményhez kapcsolódó örömérzet elmarad, egyszerűen nincs. Nincs idő örülni, elégedettséget érezni, ráadásul úgy nevelkedtél, hogy az öndicséret mindig büdös, ezért bármit is érsz el, soha nem vagy boldog. Lediplomázol, de már azon izgulsz, hogy felvesznek-e mesterszakra. Lefutsz 5 km-t, de már azon jár az eszed, hogyan lehetne belőle 6, hiszen más is képes rá. És sorolhatnám.
A probléma alapja, hogy az emberek nem a régi önmagukhoz mérik magukat, hanem másokhoz. Olyanokhoz, akiknek máshol volt a rajtvonal, más adottsággal rendelkeznek, vagy más közegből jöttek, ahol könnyebb volt boldogulni. Ha felülmúlják a képzelt vetélytársat, akkor nagy esélyekkel önteltté válnak, ha pedig nem sikerül olyan jól, akkor felmentik magukat azzal, hogy a másiknak csak azért ment jobban, mert neki csak megszületni volt nehéz, és különben is ő puskázott a vizsgán.
Egymást sem ismerjük el.
A másik probléma, hogy a szemlélődő fél nem képes a másik embert megtisztelni annyival, hogy az elért eredmény mögötti munkát is meglátja. Egészséges felnőtt részünkkel képesnek kell lennünk arra, hogy információ hiányában nem törünk pálcát senki felett, és megtanulunk a másikkal együtt örülni. Ilyenkor irigykedés, vagy ítéletek helyett inspirálódva megkérdezhetjük tőle, hogyan csinálta és beleállhatunk mi is.
Önmagunk elismerése egy nagyon fontos mozzanat, elért eredményeinket meg kell tanulnunk értékelni és hálával fogadni. Ezek nem természetesek, hanem megfeszített munka eredményei. Minden egyes olyan tevékenység, mely befektetett munkát igényel, és eredményt hoz, egy ok a büszkeségre. Azért tekinthetünk rá büszkén, mert korábbi énünk kezdte el, talán bátortalanul, félelmekkel és kétségekkel telve. A munka folyamán fejlődött, fáradtságot nem kímélve vitte végig a feladadatokat, és önmagához képest a látható eredmény pillanatában már sokkal fejlettebb, tájékozottabb, sokoldalúbb, mint a kezdetekkor. Erre az eredményre lehet és kell is büszkének lenni, meg lehet osztani, hogy ösztönzően hasson másokra, de megér egy saját vállveregetést is!
Szerencsére én még nem kaptam negatív visszajelzést egyetlen olyan posztomra sem, amiben felvállaltam az eredményeimet vagy megosztottam egy sikersztorimat.
Ellenben olyat igen, hogy valakit arra inspiráltam, hogy tanuljon, merjen vállalkozni, kezdjen sportolni, törődjön magával, harcoljon az álmaiért, merjen örülni. Nagyon, de nagyon sokan jeleztetek vissza, hogy a példámat követve beleálltok, csináljátok, haladtok. Egyetemre jelentkeztek, sportolni mentek, belevágtok egy fogyókúrába, vagy elindítotok egy régóta halogatott vállalkozást.
Merjetek örülni az elért eredményeiteknek, és ha valaki nem örül veletek, vagy azt gondolja, hogy dicsekedtek, koncentráljatok büszkén a saját utatokra, amit bejártatok érte. Ez a legjobb módja annak, hogy megmaradjon az elégedettség és az öröm az életetekben. A közösségi platformok tartalmait pedig meg kell tanulni a helyükön kezelni és erre megtanítani a fiatalokat is.
Oldalakat lehetne erről a témáról írni, de ma ennyit sikerült.
Köszi, hogy elolvastad!
Edina
