06/04/2026
Miért tűnhet úgy, hogy a fiatalokat nem érdekli a politika?
Nem azért, mert valóban ne érdekelné őket a világ.
Hanem mert sokan nem hisznek abban, hogy van ráhatásuk a világ dolgainak alakulására.
A magyar történelemben évszázadok óta ismétlődik ugyanaz a minta:
remény → lelkesedés → csalódás → visszaesés.
László János szerint ez a kollektív emlékezet, ezáltal az identitásunk része.
És idővel belső üzenetté válik:
„ne próbálj változtatni, úgysem lesz jobb!”
Ha azt tanuljuk meg, hogy a dolgok inkább megtörténnek velünk, mintsem alakítjuk őket,
akkor eltűnik az érzés, hogy számít, amit teszünk.
És ahol nem érezzük a hatásunkat,
a részvétel is eltűnik.
Ehhez jön az, amit Martin Seligman tanult tehetetlenségként ír le:
ha sokszor azt tapasztaljuk, hogy nincs ráhatásunk,
egy idő után nem csak nem próbálkozunk —
el sem hisszük, hogy lenne értelme tenni bármit is.
Ez nem csak történelemkönyvekben van leírva.
Ott van a mindennapi mondatainkban is:
„úgysem lehet változtatni”,
„nem számít, mit teszek, ugyanaz történik”
Sokaknál ez nem vélemény,
hanem alapélmény.
Ha ehhez társul az alacsony bizalom a rendszerben és az érzés, hogy a véleményünk nem számít,
akkor a részvétel nem lehetőségnek és szabadságnak, hanem energiapazarlásnak tűnik.
Közben a fiatalok nem tűntek el.
Máshogy politizálnak, mint az előző generációk.
Nem pártok, hanem ügyek mentén.
Mint a klíma, oktatás, korrupció.
Konkrét problémák mentén.
Ez közel sem érdektelenség.
Ez nézőpontváltás.
Nem az a kérdés, hogy érdekli-e a fiatalokat a politika.
Hanem az, hogy hisznek-e abban, hogy számítanak.
