09/11/2025
Pár hete láttam ezt a videot és nagyon megérintett. Feltettek egy kérdést 50 embernek, hogy mit változtatna meg a testén. A felnőttek olyan konkrétumokat mondtak, amiket nem szeretnek magukon, magasabbak lennének, kevésbé elálló füleket szeretnének, nem szeretik a bőrhibáikat, az arcuk puffadtságát vagy a magas homlokukat – olyan dolgokat mondtak, amiket a környezetük ítélt meg valahogy, tett szóvá, jelezte számukra, hogy valami nem oké velük, akár csúfolták is őket miatta, vagy éppenséggel a médiából folyó szépségideállal nem találták összeegyeztethetőnek.
Ezzel szemben a gyerekek csupa olyan dolgot mondtak, ami pluszt jelentene, valami izgalmas extrát, mint például egy hableány farok, cápa szájat, hogy többet tudjon enni, teleportálási képességet, szárnyakat, hogy repülni tudjon, vagy éppen szeretnének olyan gyorsan futni, mint egy gepárd. Több gyerek kimondja, hogy nem szeretne változtatni magán, mert szereti a saját testét. Ennél a pontnál érzékenyültem el és egyrészt irigyeltem őket nagyon, másrészt lettem baromi dühös, hogy hol rontjuk el, hogy felnőtt fejjel már nem így gondolkodunk a saját testünkről?!
A videot nézve és a saját tapasztalataimat is tekintve nem sok olyan felnőttet látok, aki elégedett lenne a fizikai megjelenésével. Gyakorlatilag már minden ötödik nőnek feltöltött szája van, szépészeti beavatkozásokra jár, annyi ’gyúrós’ fickó rohangászik az utcán, hogy csak na, tele vannak az emberek tetoválásokkal, műkörömmel és még hosszasan lehetne sorolni, ami mind részben arra enged következtetni, hogy nem elégedettek a saját fizikai burkukkal és valami másra vágynak.
Ha a saját életemre és a testemmel való kapcsolatomra gondolok, akkor viszonylag korán kaptam én is visszajelzést arra, hogy valami nem oké velem. Évvesztes vagyok, így kétszer voltam nagy csoportos, ami így utólag nem volt a legjobb konstelláció, a csoportból egyedül én maradtam vissza plusz egy évre és kerültem be egy már kialakult másik csoportba; nehéz volt beilleszkedni egy már meglévő és kialakult csoportdinamikába. Nem véletlenül egy másik kislánnyal lettünk végül jóban, aki szintén outsider-ként érkezett az utolsó évre.
Abban az évben anyu megszúrta magát egy fertőzött tűvel és hetekig kórházban volt, ami gyerek fejjel meglehetősen szorongató érzés. Az egyik óvónő ráadásul egy szipirtyó volt, az sem segített túl sokat. Gyerek fejjel az evés lett a stresszre a megoldásom.
Erre jött rá az iskola, ahol minden nagyon új volt, nem volt elég beszocializálódni egy új környezetbe, megtanulni két vadi új logikai rendszert, mint a számok és betűk világa, habnak a tortára gitár órára is kellett mennem, amit utáltam. Újabb stressz a köbön. A fényképeket elnézve nem voltam kövér gyerek, de már kaptam a megjegyzéseket a családtól.
4-5 éves koromban előjöttek a szeplőim, amit rendszeresen ’pulykatojásként’ aposztrofált a család, a kifejezést szívből utáltam. A környezetemben nem sok szeplős ember volt, így azt is inkább valami rosszfajta furaságnak éltem meg. Ehhez jött az iskola kezdéssel a szemüveg/pápaszem, ami szintén megviselt, majd az úszás miatt a rövid haj és később a fogszabályzó. Kislányként ez remek leosztás, amik miatt sosem tudtam magamra szép kislányként gondolni, illetve a folyamatos étkezéssel kapcsolatos piszkálódásnak köszönhetően is rengeteg belső bizonytalanság volt bennem a saját testem miatt. Az első terapeutám, aki családi barát csak annyit kérdezett a végtelenül szorongó, vékony egyetemistától, aki ott ült előtte: "még mindig kövér gyerekek vagyunk?"
A külső visszajelzéseknek köszönhetően, hogy valami nem oké a testemmel aztán olyan jól sikerült tudattalanul internalizálni ezt a narratívát, hogy lett 4 autoimmun betegségem, lisztérzékenységtől a pajzsmirigyig. Már nem kellett a külső hang, bántottam magamat belülről. Nem azért, mert ez volt a saját tapasztalatom, vagy ne adott volna örömöt a testem, ne működött volna megfelelően, hanem mert a külső visszajelzésekből az jött, hogy ez a fizikai burok nem elég jó.
Ez az egész folyamat aztán önálló életre kelt, nem voltam otthon a testemben, nem tudtam mit kezdeni a nőiességemmel, akkor sem, amikor elég egyértelmű visszajelzéseket kaptam a férfiaktól, hogy tetszem nekik. Zavarban voltam, nem értettem a vonzalmukat, nem hittem el, hogy lehetek szép nő és néha ma is zavarba jövök egy-egy pozitív reakción. Sokáig direktben bántottam is a testem, addikciókkal a túltolt jógázástól a szerhasználatig, mindenféle változatos módokon hagytam figyelmen kívül, mi lenne jó neki, a testemnek. Hosszú évek terápiás munkája van benne, hogy legalább nullán legyek, de ha nem vagyok jó passzban, akkor törékeny az egyensúly.
Pedig akármilyen is az esztétika, a testem funkcionálisan jól működik, értem dolgozik minden nap és csomószor hozzásegít fontos tapasztalásokhoz, élményekhez. Igyekszem rá figyelni, nem bántani sokat, megadni neki, amire szüksége van, vagy ne adj’ isten, szeretni. Ahogy Anthony Bourdain mondta: „Testünk nem templom, hanem sokkal inkább vidámpark. Jó mulatást!” – az igazság valahol a kettő között van, mert egyszerre templom és vidámpark is egyben, kell rá vigyázni, de élvezni is kell.
És hogy ne legyen egyszerű, ehhez a folyamathoz kapcsolódik az öregedés is, hogy a testünk folyamatosan változik, egyrészt vannak természetes folyamatok, a hormonok megváltozása, képességek csökkenése, sérülékenység, fizikai változások, a vitalitás csökkenése, amihez gyakorlatilag folyamatosan alkalmazkodni kell. A testünkkel való kapcsolat nem egy konstans viszony, hanem egy folyamatosan változó, alakuló nexus, gyakorlatilag minden nap más és más, ezért jó, ha van egy folyamatos párbeszéd saját magunkkal.
Nagyon remélem, hogy eljutunk oda társadalmilag, hogy senkinek nincs joga a másik testét kritizálni, megjegyzéseket tenni rá, becsmérelni, magáénak tekinteni, rendelkezni felette, etc.. És ez ugyanúgy vonatkozik olyan teljesen hétköznapi dolgokra, mint a másik kinézete, öltözködése, vagy a beleegyezéses szex.
A video alapján elég egyértelmű, hogy felnőttként rontjuk el a saját gyerekeinket, így jó lenne szülőként megérteni és elfogadni, hogy a gyerekeinknek saját önálló élete van és szabad akarata, ők nem a mi meghosszabbított részünk, hagyjuk őket békében felnőni, hogy a saját útjukat tudják járni, mert Jung óta tudjuk, hogy „Semmi sincs lelkileg erőteljesebb hatással a gyermekekre, mint a szülők meg nem élt élete.”. A gyerekek nem lesznek sosem olyanok, amilyennek a szülő elképzelte/szeretné őket, nem ez a dolguk, hanem hogy a saját életüket éljék.
Kéretik mások testével tisztelettel és elfogadással bánni. A sajátunkat pedig élvezni a lehető legteljesebb módon! Olyan apró, hétköznapi dolgoktól kezdve, mint hogy tudunk egy mély levegőt venni, simogatja az arcunkat a szél, hogy az erős vagy éppen rozoga lábaink felvisznek minket a templomtoronyba, a hegy tetejére és ott körül tudunk nézni, hogy meg tudunk nyugtatni valakit egy öleléssel, vagy csupán egy meleg szempillantással, hogy örömet tudunk okozni másoknak egy simogatással vagy a szavainkkal, ezek mind-mind a testünk csodái, éljük meg őket, élvezzük, tapasztaljuk meg, milyen klassz vidámparkunk van! ;)
Tweet: http://ctt.ec/eYsSu | Facebook: http://on.fb.me/1vfL4drLike us on Facebook: www.facebook.com/jubileemediaThese days it is so easy to feel insecure abo...
