05/09/2025
Szemünk előtt történnek a tragédiák. Egyre gyakrabban. És dühösek, elkeseredettek vagyunk, mégis tennünk kell a dolgunkat, nap nap után fogadni azoknak a gyerekeknek a hívásait, akikben még él a remény, hogy valahol van számukra segítség. Lelkisegély-vonalként a legfontosabb feladatunk, hogy ezt a reményt megőrizzük, támogassuk az anonim módon hozzánk forduló gyerekeket, és biztassuk őket arra, hogy lehet jobb, hogy senkinek nincs joga őket bántani, hogy van joguk a segítséghez, hogy mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy azt meg is kapják.
De mindez az utóbbi években egyre nehezebbé vált. Egyre nehezebb, amikor jelzést teszünk és a családgondozóval konzultálva kiderül, hogy a szakemberek tudnak a gyermek bántalmazásáról, a kiemelésről megszületett a gyámhatóságnál a határozat, de férőhely hiány miatt sajnos még mindig ott van a bántalmazó környezetben. Mit mondjunk ilyenkor a gyereknek a vonal túlvégén? Hol marad a segítség?
Arról nem is beszélve, hogy a prevenciós munkára, a sérülékeny családok megerősítésére, a családok komplex életvezetési, anyagi, lakhatási, gyermeknevelési nehézségeinek megtámogatására, megoldásra sem kapacitásai, sem eszközei nincsenek az alapszolgáltatásoknak.
Tapasztaljuk akkor, amikor óvodáskorú gyerekek kerülnek átmeneti befogadó otthonba, átmenetinek egyáltalán nem nevezhető időtartamra, hanem évekre, és még az óvodai elhelyezésüket, bejárásukat sem tudják megoldani az ott dolgozó nevelők, mert nincs aki elvigye őket az intézménybe. És ők ott csak várnak, fejlesztés, támogatás nélkül, sokszor évekig.
Tapasztaljuk, amikor egy súlyos bántalmazásról szóló jelzésünket úgy dobálják egymásnak a szakemberek, mint egy forró krumplit. Felelősséget senki sem vállal, a papírmunka elkészül, de a gyerekkel nem ül le senki négyszemközt egy segítő beszélgetést folytatni, a pszichés megsegítés teljesen elmarad.
Tapasztaljuk, amikor a vonal végén lévő családgondozó azt mondja, hogy “szakadozik a vonal, 17.00 után visszahívom“ és csak egy magántelefonszámról, munkaidőn kívül indított hívásban lehet transzparensen, elhallgatás nélkül beszélni arról, hogy az egész szakmai team tehetetlen, mert az elérhető gyermekotthonban még nagyobb a veszélye az otthon bántalmazott gyermek kriminalizálódásának, prostituálódásának, mert hiányoznak a gyermekotthoni nevelők, nincs az intézményben pszichológus, még a felügyelet is nehezen megoldott.
Tapasztaljuk, amikor a már 12 évesen súlyosan önveszélyes, állandó öngyilkossági krízisben lévő gyermeknek nincs helye a rendszerben. Ugyanígy a súlyosan autista gyermeknek sincs megfelelő intézményi ellátás.
A gyerekek köré vont védőhálón ma már tátongó lyukak vannak. Az áldozatos, felelős, komoly szakmai színvonalon végzett munka el van lehetetlenítve, mert nincsenek eszközök, nincs forrás, nincs intézményrendszer, amihez a felelős szakemberek nyúlni tudnának. Marad a segítő személyisége, empátiás készsége, amivel nagyon sok szakember még a mai ellehetetlenült rendszerben is csodákra képes, és hegyeket mozgat meg. Jelzéseinket mi is minden esetben utánkövetjük, konzultálunk a szakemberekkel, esetkonferenciákat sürgetünk , és amennyire csak tőlünk telik kihangosítjuk a hozzánk forduló gyerekek hangját. De van, amikor érezzük, hogy ez nem elég, és csak a remény marad, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk, a lelkisegély-vonalon ott vagyunk a gyermek számára, jelzünk és újra jelzünk, és marad a bizakodás, hogy nem történik semmi végzetes.
De meddig mehet ez így tovább? Nem kérdés, szükség van a gyermekvédelem átfogó reformjára. A tragédiákból – mint amilyen a miskei eset is – tanulnunk kell. Ehhez pedig az kell, hogy ezek az ügyek alapos, független vizsgálat tárgyát képezzék, és hogy a feltárt hibákból következtetéseket vonjunk le. Ne csak egyéni felelősségeket keressünk, hanem rendszerszintű megoldásokat is.
Szükség van arra, hogy a gyermekvédelmi rendszer állami és civil szereplői – megfelelő szaktudással és tapasztalattal rendelkező szakemberek – együtt gondolkodjanak, stratégiát alkossanak, és valódi, hosszú távú megoldásokat dolgozzanak ki. Nem kampányszerű válaszokra, hanem fenntartható, szakmailag megalapozott reformokra van szükség.
Ehhez pedig forrásokra is szükség van – pénzre, emberi erőforrásra, képzésre, intézményi megerősítésre. Az államnak nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is minden tőle telhetőt – sőt annál is többet – megtenni.
Meddig kell még várni? Hány tragédia kell még ahhoz, hogy végre tényleg történjen valami?
Baranyai Blanka, a Kék Vonal gyermekvédelmi programvezetőjének gondolatai.
