16/02/2026
Aktuális most is. Épp most olvastam újra a Dávid R Hawkins, a Kineziológia Atyja könyvét és szembe is jött velem a posztja
Ahelyett, hogy gondolatainkkal kapcsolatban büszkeség töltene el minket, mi rossz volna abban, ha egyszerűen csak szeretnénk őket?
miért ne szerethetnénk egy bizonyos elképzelést annak szépségéért, a belőle nyert inspirációért vagy éppen a használhatóságáért? Ha ígyközelítjük meg a gondolatainkat, többé nincs szükségünk az „igazam van” büszkeségére. Ha ugyanígy tekintünk arra, amit kedvelünk és arra, amit nem, többé nem leszünk a vita veszélyének kitéve. Ha például szeretjük egy bizonyos zeneszerző zenéjét, azt nem kell megvédenünk. Esetleg reménykedhetünk abban, hogy a beszélgetőtársunk is kedvét leli benne, de ha nem, akkor is legfeljebb enyhe csalódottság érhet minket amiatt, hogy nem tudunk megosztani valamit a másikkal, amit személy szerint nagyra becsülünk és élvezünk.
Ha ezt próbának vetjük alá, tapasztalni fogjuk, hogy az emberek
nem támadják tovább sem azt, amit szeretünk, sem azt, amit nem, és ugyanez lesz érvényes az elképzeléseinkre is. Védekező magatartás helyett nagyrabecsülést kapnak tőlünk. Megértik, hogy bizonyos dolgokat nagyra becsülünk, és ezért gondolkodunk úgy ahogy, és többé nem kritizálnak vagy támadnak minket. A legrosszabb, ami érhet bennünket, talán egy kis ugratás vagy incselkedés. Ahol nincs büszkeség, ott nincs támadás sem mindez nagyon értékes lehet az olyan területeken, mint például a politika és a vallás, amelyek a történelem során oly könnyen vezettek vitákhoz, hogy udvarias társaságokban inkább tapintatosan elkerülik ezeket a témákat. Ha szeretjük a vallásunkat – legyen az bármi –, senki nem fog támadni minket. ám ha arrogánsak vagyunk, akkor az egész témát el kell kerülnünk, mivel a büszkeség melléktermékeként hamar felüti fejét a harag. Ha igazán értékelünk valamit, akkor felemeljük azt, egészen a vita lehetősége fölé, a magasba.
David R. Hawkins: Elengedés: Az önátadás útja, 9. fejezet: Büszkeség, 141. oldal
Instead of feeling pride about our thoughts, what is wrong with just loving them? Why not just love a certain concept because of its beauty, because of its inspirational quality, or because of its serviceability? If we view our thoughts that way, we no longer need the pride of being “right.” If we hold the same view of our likes and dislikes, we are no longer prone to argumentativeness. For instance, if we love the music of a certain composer, we no longer need to defend it. We might hope that our companion would also love it but, if not, the worst that we can feel is mild disappointment at
not being able to share something that we personally value and enjoy.
If we try this, we will find that people no longer attack our likes and dislikes and concepts. nstead of defensiveness, what they are getting from us now is appreciation. They understand that we
appreciate certain things, and that is why we think the way we do. But they will no longer criticize or attack us. The worst we will get is perhaps a kidding or a quizzical attitude. Where pride is absent,
attack is also absent. This is very valuable in those areas, such as politics and religion, which are so historically prone to elicit argument that they are tactically bypassed in polite society. We will find that if we love our religion, whatever it might be, no one will attack us. If we are prideful, however, we will have to avoid the entire subject, because anger will quickly arise as a by-product of the pride. When we truly value something, we lift it aloft out of the demeaning target range of argument.
David R. Hawkins: Letting go: The Pathway of Surrender, Chapter 9: Pride, page 96
