19/02/2026
Sok esetben látom, hogy a pénzügyekben tapasztalható aszimmetria is okozhat a párkapcsolatban olyan elbillenést, ami tartósan kihat a közös életre. Nem arról beszélek, hogy ki mennyit keres, hanem arról, hogy egy pár hogyan oldja meg a közös pénzügyi feladatokat. Kölcsönösség jellemzi-e őket ezen a téren is, vagy az egyik fél gálánsan magára vállalja a teljes anyagi felelősséget, míg a másik fél vagy kiszolgáltatottnak érzi magát és valahol, a kényelmes életen túl zavarja is ez a helyzet, vagy éppen élvezi a gondtalanságot, és úgy érzi, mindez neki alanyi jogon jár.
Sajnos egyik esetben sem tud „büntetlenül” fennmaradni ez a különbözőség.
Ha például egy grandiózus, domináns nárcisztikus társa van egy nőnek (és most tudom, hogy sokan felszisszennek, de ez a jellemzőbb felállás), aki eleinte gálánsan ajánlja fel a pénzügyi támogatását, akkor sokszor egy szép narratíva övezi ezt a „nagylelkűséget”.
Ez a játszma úgy hangzik: „Édesem, ne menj el szaros kétszázezerért dolgozni, maradj itthon, majd én fizetem a képzéseidet, idővel csinálunk egy szépségszalont, ahol majd te leszel a főnök. Nekem megéri az, hogy itthon minden rendben legyen, és várj rám kipihenten, jókedvűen. Tudod, keresek én annyit, hogy ez nem számít. Eljársz majd mindennap sportolni és büszke leszek arra, hogy nekem milyen bombázó nőm van.”
Ez egy olyan játszma, amiben a kapcsolat elejére jellemző nagylelkűség és lila köd mindent eltakar, így az áldozat meghatódik, hiszen megfogta az Isten lábát. Neki csupán léteznie kell, és ez elég is ahhoz, hogy a másik megtegyen érte mindent. Ez kicsit „királylányos” gondolkodás, sajnos az esetek többségében meg is lesz ennek a böjtje.
Kialakul egy függő viszony, amiben észrevétlenül olyan láthatatlan kiszolgáltatottság alakul ki, ami a lila köd időszakában egyáltalán nem definiálódik. Ennek általában az a következménye, hogy a nárcisztikus fél átveszi a kiszolgáltatott párja fölött a teljes irányítást, aki kilépni sem fog tudni a kapcsolatból, hiszen anyagilag is függ a társától. Kialakul egy bántalmazó dinamika, amiből képtelenség menekülni.
Persze ennél vannak szofisztikáltabb esetek is. Számtalanszor látom, hogy nem a bántalmazás részeként alakul ki az a helyzet. Van, hogy az egyik fél nem dolgozik, semmiféle jövedelme nincs, míg a másik kénytelen a hátán vinni a család anyagi felelősségét. Akkor is azt gondolom, hogy „kénytelen”, ha ez a saját nagylelkűsége, túlzott felelősségvállalása (balgasága?) miatt történik hosszú időn keresztül. Általában évekről, évtizedekről beszélünk. Ugyanis kialakul a kapcsolatban egy olyan dinamika, amikor az egyik megszokja, megtanulja a tehetetlenséget, és akkor sem jelenik meg kompetens felnőttként, amikor már igazán megtehetné.
Például nem akar visszamenni dolgozni a gyerekek óvodába kerülése után. Ilyen esetekben a kereső fél kénytelen egyedül állni a költségeket és az egész családért felelősséget vállani anyagi értelemben is. Az otthon maradó partner pedig sokszor kifogásokat gyárt azért, hogy miért nem megy el dolgozni. Például a 16 éves gyereket edzésre kell hordani a város másik felébe autóval, és a másik középiskolással meg együtt kell tanulni, mert mi lenne szegény gyerekkel enélkül? Vagy a „mindenki nyugodtabb, ha én feláldozom magam és itthon maradok” mondat is nagyon sokszor hangzik el a párterápiákon.
Zárójelben mondom, hogy ez egyébként egy infantilizálás mert egy középiskolás gyermek már egyedül is el tud menni az iskolába, és egyedül is fel tudja a dolgozni a tananyagot, amit aztán meg is tud tanulni.
Az ilyen kapcsolatokban egy ideig még az aktív fél részéről megmarad a bizalom, reménykedik, hogy a párja észreveszi magát, de egy idő után már erős belső nyomást és dühöt érez. Hiszen ha tetszik, ha nem, neki kell mindent megtenni azért, hogy a költségek fedezve legyenek.
Sajnos sokszor látom, hogy az a fél, aki nagylelkűen belerokkan a terhelésbe, nem húzza meg kellően a határait, hanem fogakat összeszorítva partner abban, hogy a párja kifogásokkal felvértezve, ám kényelmesen „eléldegéljen” a párkapcsolatban. Mindig kérdés, hol van az a határ, amit meg kellene húznia annak érdekében, hogy a saját egészségét, épségét és jóérzését megőrizze, és fel tudjon nézni a párjára, tisztelni tudja őt. Ehhez bizony szükséges egy olyan felelősségvállalás is, hogy képviselni tudja a saját határait, és ne némán dühöngjön magában, hanem nyíltan fogalmazza meg és mondja ki, mi a problémája, mi bántja, és mit vár el a párjától. Ellenkező esetben olyan tudattalanban landoló sérelmek gyűlnek össze, amiknek hatásai aztán a szexben is megjelennek.
Ugyanis ha a partner nem kompetens felnőttként jelenik meg a párkapcsolatban, hanem egy felelősséget nem vállaló, éretlen ’gyermekként’, akkor a sz*****is vágy sem tud megszületni a két ember között. Ehhez az is hozzájárul, hogy a sérelmek elhallgatása miatt egy óriási érzelmi távolság születik, ami miatt a felnőtt fél nem érez sz*****is vágyat. Ilyenkor azon dolgozunk, hogyan tudja meghúzni a határait, ami arra készteti a passzív, elkényelmesedett felet, hogy elgondolkozzon, segítséget kérjen, hogy képes legyen ő is egyenrangú, felelősséget vállalni tudó partnerként megjelenni a párkapcsolatban, aki fontosnak érzi a saját hozzájárulását a közös élethez.
Tudom, hogy sok olvasóban születik most rossz érzés, hiszen vannak élethelyzetek, amikor otthon ragad egy egyébként felelősséget érző partner is. Én nem erről írtam, hanem olyan párkapcsolati dinamikákról, amikbe egyre inkább beágyazódik a felek közötti elbillenés, pont úgy, mint a mérleghinta esetében. A tehetetlen fél egyre passzívabbá válik, ideológiát gyárt a saját helyzetével kapcsolatban, a párja pedig összeszorított foggal, dühösen, fáradtan, kimerülten él a párkapcsolatban, úgy, hogy a garázsban telefonálva szidja félhangosan a párját a legjobb barátjának, de mégsem meri meghúzni a határokat.
Biztosan van olyan is, hogy a közösen meghozott döntés - ami arra vonatkozik, hogy az egyik fél tartósan háztartásbeli lesz -, jól működik, ám velük nem találkozom, hiszen ők nem jönnek el az én rendelőmbe.
(Fotó forrása: Pinterest)
