09/02/2026
🖍️Autizmus, figyelemzavar, tanulási és részképesség-zavarok
A MÁSOK IS MI VAGYUNK.
🧑🏫 Egyszer, egy évtizeddel ezelőtt meghívtak egy vidéki általános iskolába. A tanulási és részképesség-zavarokról kellett előadnom a pedagógusoknak.
Körülbelül háromnegyed órát beszéltem a különféle tünetekről, diagnózisokról, terápiás lehetőségekről. Na meg arról, hogy milyen ellátást és könnyítést kell kapnia egy gyereknek, ha diagnózist tartalmazó szakvéleményt ad le az iskolában, hogyan érdemes a pedagógusoknak viszonyulnia a dologhoz. Nevelési tanácsadóban dolgoztam akkor, mi végeztük a diagnosztikát, mi készítettük a gyerekeket és családokat, na meg az iskolákat segítő szakvéleményeket.
Az előadás után az igazgató kissé feszülten előrejött, megköszönte a hallottakat és a kollégáihoz fordulva valami ilyesmit mondott:
“Amit hallottunk, az mind szép és jó. De mi persze tudjuk, hogy diszlexiás meg figyelemzavaros gyerek nem létezik. Csak jó gyerek van meg rossz gyerek. Szorgalmas gyerek és lusta gyerek van.”
Annyira meglepett az igazgató viselkedése, hogy lefagytam és nem tudtam megszólalni. A késő délutáni előadás ezzel véget ért.
Még pályakezdő voltam és naiv. Évekkel később raktam össze, miért nem sikerült pozitív eredményeket elérnem ebben az iskolában. Csak részben tartozik ide, hogy ugyanez az igazgató követelőzve telefonált körbe, amikor egy általa is ismert technikai okból nem tudtam megjelenni náluk egyetlen alkalommal. Károkat okozott nekem ezzel. Így végül sem a gyerekekre, sem a mindenkit segítő pszichológusra nem tudtak vigyázni.
✨ Azóta rengeteg olyan emberrel találkoztam, akinek a gyerekkora (és így a felnőttkora is) sokkal könnyebb lett volna akkor, ha a környezetük tisztában van azokkal a dolgokkal, amikről az előadásom szólt. És nem csak tisztában van, hanem komolyan is veszi azokat, amikre a szakvélemény kötelezi őket. Dolgozatírás helyett szóbeli felelet, könnyítés az érettségin, segítő szakember biztosítása — ilyenekre kell itt gondolni.
Ma már kicsit másképp gondolok a diagnózisokra és jelenségekre. Változik a pszichiátria, pszichológia megértése.
De rengeteg emberrel találkoztam azóta, akik csak felnőttként vagy akkor se kapták meg a diagnózisukat. (Állítólag 200-400 ezer forintba is kerülhet ma egy felnőtt ADHD-diagnosztika.) Az ő kérdésük mindig ez: hogy nem vette ezt senki észre? Miért a fodrászomban merült fel először, hogy figyelemzavaros / autista / diszkalkuliás stb. vagyok?
Hosszú, szomorú, fájdalmas gyászfolyamat elfogadni, hogy bár az iskolai és családi környezet segíthetett volna, mégsem t***e. Ha a matekból bukdácsoló vagy sok hibával író okos, értelmes, tehetséges gyereket hamar továbbküldik a nevtan felé, ingyenes vizsgálat után olyan könnyítést kaphatott volna, amivel minden szégyent, megaláztatást, lustának bélyegezést, otthoni veszekedéseket, különórákat, jegyektől rettegést kihagyhatott volna. (Ráadásul nem csak az “okos” gyerekeknek jár a minőségi ellátás és élet.) Jobb lett volna a kapcsolata a tanárokkal, osztálytársakkal, iskolával, szülőkkel, rokonokkal, saját magával. A világgal. Pontosan tudom, hogy ha a gyerek osztályzatai az egyik részképesség területén bezuhannak, már másképp beszélnek róla a tanáriban, az osztályozó konferencián, emiatt a többi osztályzata is elindul lefelé. Ez egyébként fordítva is igaz. Egy kis pozitív pletykával bármelyik gyereket meg lehet emelni. (Rátok kacsintok, tanárok.)
A kedvezmények célja nem a követelmények lejjebb vitele, hanem az egyenlő hozzáférés és korrekt értékelés.
Ha az ember figyelemzavaros vagy autisztikus, és a környezet ezt nem ismeri fel, akkor az illető állandó megszégyenítésnek van kitéve. Végül csak magára számíthat, és úgy kezeli a helyzeteket, ahogy gyerekként túl lehet élni valahogy. Az emberek jó túlélők, a maguk módján alkalmazkodnak és megtanulják kivédeni a stresszt. A felnőtt női autizmussal élő ember például gyakran annyira jól alkalmazkodik újra meg újra, hogy az autizmusát nem is könnyű észrevenni annak, aki nem elég tájékozott.
Hosszan írhatnék arról, mi a probléma a diagnosztikai szemlélettel. Például a “másnak” észlelt gyereket nagyon könnyen avatja bűnbakká a család: a kapcsolati és más feszültségeiket rávetítik, mert könnyebb azt hinni, hogy a család minden problémája a lusta, trehány gyerekük miatt van. A diagnózis gyakran csak átcímkézi a fekete bárányt “beteg gyerekké”, így a szülőnek továbbra sem kell szembenéznie a saját viselkedésével, problémáival, felelősségével és azokkal a kapcsolati vagy belső feszültségekkel, amelyek a stresszrendszer aktivációján keresztül eleve felerősítik a tüneteket. (Az már csak hab a tortán, hogy ezeknek a jelenségeknek az alapja genetikailag öröklődik, tehát esélye van annak, hogy a szülő is érintett.)
Arról nem is beszélve, hogy a jobb megértéssel változik a szemléletünk is: a neurodiverzitás szemléletben az autizmust ma már nem zavarnak (betegségnek) tartják, hanem idegrendszeri fejlődési változatnak, mint pl. a szemszínt. Ezt idővel talán a diagnosztikai rendszereink is lekövetik.
Természetesen sem a pedagógusokat, sem a szülőket nem akarom démonizálni. De azt is tudom, hogy ma általában ugyanúgy legyintenek ezekre a témákra, ha szóba kerülnek, mint ahogy akkor engem lesöpörtek az asztalról.
📘 A karrierem során sokat dolgoztam együtt olyan gyerekekkel, családokkal, felnőttekkel és szakemberekkel, akik az itt említett jelenségekkel kapcsolatban érint***ek. Az ELTE-n vendégoktatóként szoktam hangosan gondolkodni arról, milyen is a neurodiverzitást, azaz az idegrendszeri sokszínűséget támogató munkahely. Az utóbbi években minden megszólalásomban szóba hozom ezt, neuroinkluzív és neuroaffirmatív megközelítésről beszélve.
Mindeközben a munka közben saját magamról is sok mindent megért***em. Nincs itt semmi félelmetes. Talán csak az, hogy ha továbbra sem foglalkozunk érdemben ezekkel a témákkal, akkor újabb és újabb évtizedek telnek el anélkül, hogy az érint***ek megértést és segítséget kapnának a teljesebb élethez.
(Fontos: én nem vagyok neurodiverzitás szakértő, és nem végzek ilyen irányú diagnosztikát.)
A szöveg mesterséges intelligencia használata nélkül készült.
www.schellgergely.hu
