Schell Gergely pszichológus, család- és párterapeuta

01/09/2025

🔔 26 évvel ezelőtt először csengettek be nekem is Pannonhalmán, a gimnáziumban. Akkor már évek óta jártam be azon a nagy széles kapun a kollégium épületébe, hisz nem én voltam a családból az első “bencés diák”.

Sokévnyi önismeret, terápiába járás és tudatos-tudattalan életnarratíva-készítés után ma már képes vagyok komplexen látni ezt az időszakot. De az is biztos, hogy amíg élek, árnyalódik, integrálódik majd mindaz a hatás, ami ott ért engem. Jó volt? Rossz volt? Mint minden életszakasz, ez is összetett volt, sokféle egymást erősítő és egymásnak ellentmondó érzelemmel, eseménnyel. Ezek ambivalenciáját nem könnyű hordozni, elrendezni a saját belső világomban. De pontosan ugyanígy lenne akkor is, ha máshova járok iskolába.

Minden, identitását bontogató kamasznak szüksége van arra, hogy legyen mellette legalább egy olyan kompetens, érzelmileg érett felnőtt, aki valóban “látja őt”, és képes neki feltétlen szeretetet adni. Nekem sok olyan szerzetes és tanár jutott, aki meglátta, megszólította a “valódi énemet”. Olyankor éreztem, hogy élek, amikor teljesen magam lehettem az emberi kapcsolódásaimban, és nem kellett mások elvárásai szerint gondolkodni önmagamról — nem kellett előtérbe tolni a kellemest, és nem kellett elnyomni az egyedit, a mást, a különöst vagy a nem mindig kellemest. Fura, hogy ezt egy iskola és közössége képes megadni. Pedig minden iskolának dolga lenne ez is.

👨‍🏫 Szerveződik-készül egy ökológiai, pszichológiai előadás, amit a mostani diákoknak fogok ott tartani a jelen kor kihívásairól. Egyszerre vagyok meghatott és megijedt, hiszen közel három évtizede látom, milyen jó színvonalú előadók szólnak ott az ifjakhoz és nevelőikhez. Sok év előadói, tanári tapasztalattal a hátam mögött talán nem remeg majd a lábam a színpadon vagy a katedrán, de belülről egészen biztosan érezni fogom a felelősséget, hogy ezek között a falak között beszélhetek, beszélgethetek valami mindannyiunk számára fontos témáról. Még emlékszem, milyen meghatározó volt minden, ami a szenzitív kamaszkor időablakában ért.

Nagyon szeretek előadni, tanítani, együtt lenni okos és érzékeny emberekkel. Egymástól tanulni.

Schell Gergely
pszichológus
www.schellgergely.hu

26/08/2025

Ez a kedvenc fotóm a hétvégi pannonhalmi művészeti fesztiválról.

Amikor 15 évvel ezelőtt megismerkedtem a mindfulness-szel, a meditáció pszichoterápiás formájával, volt egy álmom. Szerettem volna, ha sok emberrel hitelesen megoszthatom, amit megláttam benne. Hogy jó.

Ma már a sok kevésbé érdekel, hisz belőlem csak egy van, egy nap pedig nekem is csak 24 órából áll. Ma már csak az álmom, hogy megoszthatom emberekkel ezt a viszonyulási módot, amiben egy kicsit tisztábban lehet összekapcsolódni azzal, ami van. A valósággal.

A képet az Egyek vagyunk című tanösvényem vezetésén készítettem az Arcus Temporum művészeti fesztiválon. Általában nem akarok “adni” valamit, hisz sokkal értékesebbnek tartom, ha a résztvevők a maguk tapasztalatával térnek haza. A tapasztalat magáért beszél.

A kedvenc mindfulness gyakorlatomat most mégis adtam. A vezetés végén arra hívtam meg a résztvevőket, hogy adjanak egyetlen percet maguknak. Fordítsák a nap felé az arcukat, és érezzék meg a bőrükön a Nap melegét. Ennyi.

Olyan csodálatos, hogy nem kell semmit elérni. Csak lenni. Hiszem, hogy ez a létezés csúcsélménye. Nagyon fontosnak tartom, hogy az emberi létezés széles spektrumát megtapasztaljuk: flow-t, unalmat, eufóriát, bánatot és így tovább. De a tudatos jelenlét az a pillanat, amikor a legközelebb kerülhetünk ahhoz, ami van.

“Jó lenne többször ilyet csinálni. Lelassulni.”

“Köszönöm ezt az élményt, utoljára 50 éve csináltunk ilyet. Csak lenni és elbújni a fák lombja közt.”

“Már végigjártuk egyszer a sétát, de mindig más. Egyre gazdagodunk.”

Ilyeneket mondtak közben és utána.

Hogy mindezt Pannonhalmán élhettem meg, az csodálatos.

“kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton” (Radnóti)

Jó lenne persze tudni, mit visznek haza, akik ott voltak. Ma, ebben a felgyorsult, zaklatott, érzékvesztett világban volt egy közös óránk pár tucat ismeretlennel, amikor csak úgy voltunk a nyárak, vasfák, fenyők alatt, között. Adtunk magunknak egy-egy percet, amikor ahhoz kapcsolódtunk, ami éppen volt.

Még legalább háromszor megyek idén dolgozni Pannonhalmára, az ezeréves hegyre épített városba. Kérem, ha tehetik, látogassanak el oda.

Schell Gergely

18/08/2025

Kell-e zakó az ukrán elnökre, ha a Fehér Házba megy?

Sok pszichológiai, szociálpszichológiai elmélet foglalkozik azzal, hogy a különféle környezetekben, kontextusokban mit mutatunk magunkból.

A kontextusnak megfelelő viselkedés és megjelenés mindannyiunkat sokféle kihívás elé állít. A velem dolgozó emberek, azaz a klienseim is gyakran reflektálnak erre. Hogyan jelenítsem meg magam, hogyan öltözzek? Mit kezdjek azzal, ha a kollegám egy atomtudós, de a tárgyalásra zoknit húz a szandálja alá?

Én egy sokdimenziós világban hiszek, ráadásul mindenkinek saját világa van. A kontextusok és a személyek pedig mind telítve vannak történetekkel. A sok dimenziót úgy értem, hogy az önmagára és a világra reflektálni képes, egészséges ember valamennyire tisztában van vele, hogy nem kizárólag az ő nézőpontja létezik.

Magyarul azt is mondhatnám, szerintem jobb elfogadni a másik embert arra a villanásnyi időre, amíg találkozunk, mint ítélkezni felette, és megpróbálni kioktatni, megnevelni. Már csak azért is, mert felnőtt embereket nem lehet megnevelni.

Minden ember világa tele van búvópatakokkal, az ő saját történeteivel, amelyekről, lássuk be őszintén, nem sokat tudunk a saját világunkban létezve. Marad a rácsodálkozás lehetősége. Hogy ő ilyen, s lám, a dolog így is működhet.

Amikor a klienseim elmondják, milyen belső és külső ütközéseket élnek meg a fentiekkel kapcsolatban, meg szoktam nekik mutatni a kedvenc fotómat a családterápia általam ismert történetéből.

Michael White és David Epston dolgozta ki a pszichoterápiában a narratív megközelítést. Ez a számomra lenyűgöző irányzat véletlenül épp azzal foglalkozik, hogy feltárja: akkor ismerhetünk meg valakit, ha a lehető legnyitottabban kíváncsiak vagyunk a történeteire. Hogy rákérdezünk, az ő világában, kontextusaiban az az adott szó, mondat, dolog stb. éppen őneki mit jelent.

Na és akkor itt ez a jó kis fotó, a két családterapeuta egy képen. Ez a legismertebb közös fotó róluk. Együtt kirándulnak valahol Új-Zélandon. Ikonikus kép, több családpszichoterápiás iskola jött létre közös autózások során, mikor az elfoglalt szakembereknek volt ideje egymásra is figyelni. Az emberek a 80-as években is hordtak öltönyt, meg jártak fodrászhoz, mégis ez a kép szerepel mindenütt erről a két kiváló tudósról. Ritkán gondolunk bele, hogy egy-egy új terápiás megközelítés ugyanakkora találmány, mint a holdraszállást megalapozó eredmények, az atombomba vagy az mrns vakcina. Minden akkori, és majdan születő ember életére hatással van, ami történik.

Hosszúra nyújtottam. Amit mondani szeretnék, hogy amikor én magam elbizonytalanodom, jó ötlet-e Birkenstock papucsban meg pólóban becsattogni a munkahelyemre, akkor eszembe szokott jutni White és Epston ott, az óceánparton. Boldogok minden emberi szenvedésükkel együtt, okosak, tapasztaltak, és a hétköznapi aprómunkájuk eredményeként felbecsülhetetlenül jobb hellyé tették mindannyiunk világait, és a közös, úgynevezett interszubjetkív tereinket is. A kapcsolatainkat. Minden ma élő, és utánunk élő ember kapcsolatait, interakcióit.

Négy évtizednyi életem alatt megtapasztaltam, hogy rendben vagyok úgy, ha nyáron papucsban megyek be dolgozni. A munkám így is működik. Együtt tudok élni azzal, ha valakinek ez nem tetszik.

A szuperlatívuszaimból talán érezhető, hogy meg vagyok hatódva, amikor ezekre az emberekre nézek, és nagyon örülök neki, hogy ez lett az ő közös fotójuk a tudománytörténetben. Önazonosak, igaziak, és hordozzák, megjelenítik a saját és közös történeteiket. Felnőttség és érettség szükséges ahhoz, hogy ezt megértsük, tiszteljük, elfogadjuk.

+ megjegyzés: az ambivalencia-tűrés az egyik legfontosabb képesség a jobboldali populizmusok korában. Amikor a világot igyekeznek felosztani jókra és rosszakra, építőkre és rombolókra, az emberek pedig belekényelmesednek abba, hogy fekete-fehéren gondolkodnak. Bírni az ellentmondásosságot, a bizonytalanságot, a kettősséget. Lehetett volna amellett is érvelni, miért fontos a közös, interszubjektív térben rítusokhoz, közös kódokhoz ragaszkodni, Fehér Házat zakóval megtisztelni. Az is rendben lett volna. De ez a poszt most arról szólt, joga van-e valakinek kivetelesen megjelenítenie a saját történetét. Szerintem igen.

www.schellgergely.hu

12/08/2025

Frissítettem a honlapomon a publikációs listámat a frissen megjelent, parentifikációról szóló tanulmány hivatkozásával.

Az előadások, workshopok, konferenciaszereplések, egyetemi előadások és más egyebek külön helyen szerepelnek, az oldal alján.

Írni csak a szabadidő, pihenés rovására lehet, de összességében nagyon sokat tanulok mások és a saját gondolataim strukturált rendszerezéséből. A visszajelzések alapján úgy látom, másoknak is hasznára vannak ezek a szövegek, én pedig úgy érzem, még tudatosabbá teszi a napi munkámat egy-egy kisebb-nagyobb téma újragondolása.

Köszönöm, hogy itt vannak.

www.schellgergely.hu

11/08/2025

🎇🎆 Megjelent a Pannonhalmi Szemle legújabb száma. A lapszám témája a “szeretet rendje”. Az én szövegem címe pedig:

Amikor megfordul a szeretet rendje: a parentifikáció

A parentifikáció, magyarul szülősítés a családterápia és a pszichológia több, mint fél évszázados fogalma. Méghozzá eléggé központi fogalma. Röviden azt jelenti, hogy a szülő valamennyire mindig rávetíti a — kapaszkodjanak meg — saját szüleiről alkotott belső képét a saját gyerekére. Sőt, a párunkkal is ugyanezt csináljuk. Ez önmagában természetes, sőt szükséges is (pl. ezért nem terhel túl, ha gondoskodni kell valakiről), de traumatizált családokban nagyon intenzívvé válhat az, hogy a szülő nem képes gyermekét annak valós életkora szerint észlelni.

A parentifikációról még a családterápiás képzésen hallottam először. Most, amikor végre úgy éreztem, hogy na most kb. értem, akkor gyorsan megírtam. És az még bele sem került, mennyire fontos pszichológusként, párkapcsolatban és így tovább, hogy én magam “szülősíthető” legyek. Hogy valamelyest bírjam a másik érzelmeit tartalmazni. Ha ezt nem tanulom meg, teher lesz a másik ember öröme és fájdalma.

Nekem kb. 15 év volt megérteni, pontosan hogyan is működik a parentifikáció folyamata. Ezért készítettem el a szakirodalmi összefoglalóját.

Írásomat elsősorban pszichológusoknak és családterapeutáknak ajánlom. Megvásárolható lesz az Írók Boltjaban.

www.schellgergely.hu

10/08/2025

Mindig örömmel szakértek a wmnhunak. Ráadásul most egy olyan témában, amiről sok kliensem is kikéri a véleményem.

“Hasonlókat fogalmaz meg Schell Gergely is, aki szerint az új technológiákkal, a digitalizációval változik az intimitás fogalma is.

A valós és virtuális terek hibrid világaiban élünk, találkozásaink, együttléteink, vagy a számunkra jelentős, úgynevezett kötődési személyek helyzete valós időben követhető a műholdas vagy rádiós technológiáknak köszönhetően.”

A helyzetmegosztás erősítheti a bizalmat, de kontroll eszközévé is válhat. Mikor hasznos, és mikor romboló egy kapcsolatban?

10/08/2025

Egy mondat a transzgenerációs traumáról és annak átadásáról.
www.schellgergely.hu

●Schell Gergely. 2023. „Egyének és közösségek transzgenerációs traumái. A felépülés egyéni és társas útjai” In Árvák, özvegyek, veszteségek, traumák. Családtörténetek a GULAG és a Vörös Csillag árnyékában, szerkesztette Kovács Emőke, 126-158. Budapest: GULAG Alapítvány.

09/08/2025

Beiratkoztam az ELTE-re, szeptembertől újra iskolába járok. :)

Az életemnek mindig is része volt a környezetvédelem. Az a generáció vagyok, aki David Attenborough filmjein nőtt fel. Már az általános iskolában is környezetvédelmi szakkörre jártam. Aki követi itt a tevékenységeimet, az tudja, hogy a munkámat mélyen áthatja a világunk iránti érzett felelősség. A végzettségemet arra szeretném majd használni, hogy nagyobb léptékben, szervezeteket tudjak támogatni egy fenntartható jövő formálásában. Na de addig sok munka van: mint minden diplomáért, ezért is meg kell dolgozni. Büszke vagyok rá és örülök neki, hogy kiváló szakemberekkel tanulhatok majd együtt.

Ez lesz a harmadik ELTE-n szerzett diplomám.

www.schellgergely.hu

09/08/2025

💊 Gyógyszerhiány. Néhányszor előfordult már velem, hogy egy megrettent ismerősömet gyógyszertárról gyógyszertárra kísértem, mert elfelejtette kiváltani hétköznap az antidepresszánsát, vagy átmeneti gyógyszerhiány lépett fel a szokásos helyén.

Természetesen a magyar kommentelők mind előrelátó, takarékos, hibátlan emberek, akik mindig előre gondolkodnak, és már szerda reggel kiváltják a gyógyszerüket. Ez a poszt nem róluk szól, hanem azokról, akik depressziósok, és megvonási tüneteik lesznek a gyógyszerük nélkül. (Átmenetileg gyógyszerrel élni nem klasszikus fizikai függőség, és nem is klasszikus megvonási tüneteket okoz, de ebbe most hosszú volna belemenni, és nem is értek hozzá eléggé.)

De legalábbis nagyon megijednek, és belespirálozódnak a riadalmukba. Van, akivel több év után én csináltam végig a teljes gyógyszerelhagyást is, úgyhogy láttam már, milyen az.

Amikor ilyen történt a környezetemben, akkor kocsiba vágtam magunkat, és gyógyszertárakat hívogatva, a belvárostól egyre távolodva próbálkoztunk minden nyitva tartó helyen. Közben próbáltam megnyugtatni a mellettem ülőt, hogy minden rendben lesz. Általában rendben is volt, hiszen előbb-utóbb találtunk maradék készletet valahol az agglomerációban. Azért ehelyett is tudna jobb dolgot csinálni az ember vasárnap délelőtt.

Most nem gyógyszerhiány van, hanem leállt az EESZT-nek nevezett egészségügyi rendszer. Fájdalmas belegondolni, hányan próbálkozhatnak most mindenfélével, hogy be tudják venni a gyógyszerüket. Semmi okosat nem tudok írni azon kívül, hogy nem lesz semmi baj. Hogy alkalmazzák a klasszikus önmegnyugtató technikákat. Hogy bátran hívják fel egy barátjukat vagy ismerősüket, hogy segítsen megoldást találni.

Nekem tanácsadó szakpszichológusként nem sok közöm van a gyógyszeres terápiához, mert az a pszichiáterhez, pszichoterapeutához, klinikai szakpszichológushoz tartozó kezelési forma. Inkább csak szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy egy-egy ilyen gyógyszerhiány vagy leállás nagyon is komoly probléma azoknak, akiknek a testi-mentális állapota aktuálisan a gyógyszer hozzáférhetőségével kapcsolódik össze. Támogassuk, segítsük azokat, akiknek most nehezebb.

(Bár a posztban a megvonási tüneteket, pontosabban a discontinuation syndrome-ot emeltem ki, fontosnak tartom elmondani, hogy sokkal jobb választás antidepresszánst szedni, mint nem. Szóval bízzanak a korszerű pszichiátriai gyógyszerekben.)

06/08/2025

💻 Online pszichológiai tanácsadás
Felszabadult egy online idősáv:
🕑 Kedd 14 óra

Bejelentkezés:
📲 www.schellgergely.hu

💡 Fontos tudni, hogy az online tanácsadás nem helyettesíti a klinikai pszichológiai munkát, a pszichoterápiát és a pszichiátriai ellátást. Ezért abban az esetben, ha Önnek pszichológiai vagy pszichiátriai jellegű tünete, problémája, betegsége van, elsődlegesen egy klinikai szakpszichológustól kérjen segítséget.

05/08/2025

Igazán nem akarok mindenhez hozzáokoskodni.

Ámde pszichológusként néha segítem a klienseimet az időskori gondoskodási válság egyéni vagy családi szintjének menedzselésében.

Magyarul: egy súlyosan kapacitáshiányos, alacsony színvonalú rendszerben kell ellátást találni az idős szülőknek.

Úgy látom, gyakran még a meglévő lehetőségek is annyira alacsony színvonalúak, mintha nem rendelkeznénk több évtizednyi felhalmozott tudással és tapasztalattal arról, milyen igényei, szükségletei és vágyai vannak az idős embereknek.

Magyarországon a szociális és idősellátás nem onnan indul, hogy idősbarát park, konyhakert-parcellák, mezítlábas ösvény, Alzheimer-sétány, évszak-ösvény, wellness- és gymrészleg, szauna és gőzkabin, megfizetett és idősellátásban tapasztalt eü-stáb, úszómedence, VR-szoba, természetjárás, mindfulness csoport, e-bike park, nordic walking és más egyebek. Az ember mégiscsak a világából szakad ki, amikor beköltözik egy ilyen otthonba. És mit kap? Valami régi szovjet laktanyában egy félszoba felét, vagy egy ágyat egy pincében?

De miért innen indul a minőség, ahonnan? Lehet ezt arra fogni, hogy pont erre nincs pénz? Nem lehetett volna azt mondani úgy 15-30 éve, hogy minden három faluba építünk egy idősotthont, amit a fent említett lehetőségekkel ellátva adunk át? Mennyi munkahely, mennyi építési lehetőség.

Közben csodálkozunk, hogy az idősek miért nem kérnek a segítségből. Talán azért, mert tudják vagy érzik, hogy milyen rendszerekből választhatnak. Sokszor azt gondolom, nem is az empátiánk hiányzik, hanem a gondoskodás struktúráit mulasztottuk el létrehozni.

Nehéz most nem a quaddal vadakat terelő biztonságiemberekről írni. Könnyű azt gondolni, hogy rendszerszintű megoldások helyett értelmetlenül elszórt pénzek, a jövőre való felkészülés helyett improvizatív tűzoltási gyakorlatok vannak.

A gondoskodás körüli bizonytalanság már most a jelenünk válsága.