28/03/2026
Túl azon, hogy két háborúban „rossz oldalra állott”, amit mások is megtettek, a magyar nemzet ezekben a döntő pillanatokban, politikai, társadalmi és szellemi téren egyaránt, nem tudta megtalálni vagy nem tudta hatalomhoz juttatni azokat a vezetőket vagy olyan vezetőket, akik szükségleteit, érdekeit, útját jól kifejezték s jól megtalálták volna. Vezetőkben és a közösség egyes tagjaiban döntő pillanatokban végzetesen hiányzott vagy megzavarodott a közösség érdekeinek felismerésére irányuló normális ösztön – ami nem valami misztikus kollektív jelenség, hanem a közösség egyes tagjainak ép ítélőképességéből tevődik össze –, s úgy láttuk, hogy ugyanakkor más népek hasonló kritikus helyzetekben „ösztönösen” helyesebben, igazabban s a maguk közösségi érdekeinek megfelelőbben viselkednek.
Nem az a lényeg ebben, hogy más népek csodálatos egységben és egyetértésben élnek, szemben a „széthúzó” magyarral. Hanem az, hogy a magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetődtek fel a döntő, az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett.
A magyar alkat megzavarodásának jelenségei is elsősorban ezekben az összefüggésekben megdöbbentőek, hiszen nemzetünk, mely magamagáról helyesen vagy tévesen, de úgy tudta, hogy lovagias, bátor, könnyen lelkesedő, passzív ellenállásban erős, önérzetes stb., néhány éve a szemünk előtt s az egész világ szeme előtt mutatott be a maga kialakult képétől határozottan eltérő vonásokat.
Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (részlet, 1948)
