26/04/2026
" Ma már ritkán szeretünk egy fát, egy virágot, egy állatot – ez nagyon ősi élmény. Ősibb, mint az istenhit vagy a szerelem. Sajnálni egy öregedő fát, végignézni lassú pusztulását és a halálát: szívszorító. Néha egy kutyust vagy egy macskát is úgy gyászolunk, mint a gyerekünket.
Titokzatos rokonság ez!
Nem az ember és "természet" rokonsága, hanem az élet rokonsága minden Létezővel. Egyek vagyunk. "Ő" még máshol jár a végtelen úton, de egy az Út.
A meséknek van igazuk: a fáknak lelkük van. A kutyák pedig nagy tanítómestereink lehetnek. Sokat tanulhatunk tőlük.
Bizonyos keleti felfogások szerint egy-egy guru kutyának születik a tanítványa mellé, azért, hogy megtanítsa Őt a szeretetre.
Ott baktat mellette szótlanul, bölcsen, vagy koldul vele az utcán. Elvárja, hogy az gondozza, időt áldozzon rá. Néha többet, mint egy gyerekre. Cserébe hűséges, és feltétlen szeretetet ad.
Egy kutya ritkán ábrándul ki a gazdájából azért, mert az megrúgta. Szomorú miatta, néha bűntudatos, de nem azért, mert rossz fát tett a tűzre, hanem azért, mert a gazdája ilyen hitvány és ostoba. Gonosz ember kutyája ritkán lesz gonosz. Legfeljebb harapós - önvédelemből.
De a legtöbb kutyus: jó. Olykor valóban bölcs is, egy nagy lélek "mahatma".
A vakvezetők például ilyenek.
Néha egy négylábú több dologra tanít, mint egy egyetemi professzor.
S ha látod, hogy egy nő nem jól bánik a kerti virágokkal, nem ápolja őket, ha észreveszed hogy nem szereti az állatokat, s közönyösen bámul egy lihegő kutyusra: ne vedd el feleségül. Előbb-utóbb kiderül hogy nem tud szeretni. Nem működik az a legbensőbb összetartozás-élménye, ami tartósan összeköthet vele. "
Müller Péter
