13/02/2025
Azt hiszem a félelem egyik ellenszere, ha nem félünk félni. Erre akkor világosodtam meg, amikor már feketeöves félős voltam, a rettegés és aggodalmaskodás nagymestere, akit már nagyon zavart a mindennapi életvitelében ez az érzés.
Akkoriban írtam egy rövidkönyvet Józankönyv címmel (ami egyébként ingyen letölthető innen: http://www.takacshajnal.com/jozankonyv/ ), ahol leírom, hogyan ismerkedtem meg a hétfejű sárkányommal. Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az egyik szükséges belépő ahhoz, hogy a traumatérkép számítását úgy tudjam megtanulni, hogy akár négy generációra visszamenőleg tűpontosan meg tudjam határozni a hozzám forduló leszármazott traumagyökét, és így segítséget tudjak nyújtani a gyógyulásához.
Aki fél, az dühös és szenved. Ahogy Yoda Mester mondta: „A félelem a sötét oldal kapuja. A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet kínt, és szenvedést.”
Én akkor meg voltam arról győződve, hogy minden alapos okom meg van arra, hogy féljek. És még etettem is a félelmeim – de ez kezdett felemészteni.
A térkép rajzolását úgy tanultam F. Gallótól, hogy a sajátomat kezdtük felrajzolni. Ahogy kirajzolódott a térkép, egyszerre megértettem a működési- és reakciós mechanizmusom, gyönyörűen elvált az ok és az okozat, és egyszerre máshogy álltam önmagamhoz. De ehhez előbb az kellett, hogy meg merjem érinteni a félelmem. Így írom ezt le a Józankönyvben:
*
„A sárkányom békésen fekszik ott, ahol eddig. Csak valahogy mintha a fejállományának a fele kisebb lenne. Sejtettem, hogy érdekes utazás lesz ez a félszáraz november, de inkább számítottam kínlódásra meg sírásra, mint egy hétfejű társaságára, ami meglepő módon már egyáltalán nem zavar. Sőt, mintha valami nyugalom áradna belőle.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy közelebb merészkedjek hozzá, hiszen már nem félek tőle, és egyébként is napok óta nyugton van. Ha megtámad, majd azon is túl leszek valahogy.
Messzebbről félelmetesebbnek tűnt. Aznap amikor megjelent, konkrétan megijesztett. De most valahogy olyan más. A hét fejéből négy egészen kicsi lett, és a teste is összement kissé.
Nem akarom seprűnyéllel piszkálni, hozzá akarok érni a testéhez a saját kezemmel. Nem érdekel, mi lesz, csak hozzá akarok érni.
Egészen puha és meleg. Nem támad, csak néz rám. Én meg nézem őt. A bőre olyan, mint az enyém. Nem hiszem, hogy mosakodó krémmel fürdene, mint én, de pont olyan a tapintása, mint az én testemnek.
Kezembe veszem az első fejét. Összetalálkozik a tekintetünk, és én magamat látom a szemében, ahogy bort iszom. A második fején lévő szemeiben is én tükröződöm egy nagyon különös, meseszerű háttérrel. A harmadik fejének szemeiben is én vagyok a régi életemben, még hosszú hajjal és konszolidáltabb kivitelben.
Nem értem ezt az egészet. Nem akarom már fogdosni a fejeit. Félelmetes ez az egész. Ki ez a dög itt egyáltalán? Mikor és hogy került ide? Hogy mer egyáltalán itt lenni?
El akarok menni a közeléből, de valahogy nem tudok. Le kell győznöm a félelmem, mert biztos okkal van itt. Nem létezik, hogy napok óta csak úgy itt legyen cél nélkül. Értelme kell, hogy legyen ennek az egésznek.
Nem várja meg, amíg összeszedem a bátorságom, hirtelen megmozdul.
Legnagyobb meglepetésemre a kezembe hajtja negyedik fejét.
Látom magam a szemében halálra rémült arcot vágva.
Elugranék, de valami itt tart. Nem tudom elengedni ezt a negyedik fejet. Csak tartom a kezemben, és bámulom ezt a fenevadat, aki most annyira szelíd, hogy nem is tudom, mit gondoljak. Mintha nem is ugyanaz lenne, mint amikor először megláttam. Akkor hatalmas volt és pöffeszkedő. Lángot szórt az összes szeme és vadul himbálta a fejeit. Most meg olyan, mint egy fáradt kiskutya.
Hosszan ülök mellette és ő nem támad. Nem tudok elmenni mellőle.
Késztetést érzek, hogy ezt a negyedik fejét, amit azóta is a tenyeremben tartok, megsimogassam.
Hagyja magát, és engem valami furcsa melegség tölt el.
Ki vagy te? – kérdezem.
Nem felel, csak néz, mint aki tőlem várja a választ, hogy én mondjam meg, hogy ő ki.
Nem tudom a választ.
Nem tudom levenni róla a szemem, olyan, mintha megbabonázott volna. Nézem a négy kisebb és három nagyobb fejét, a testét, ami kisebbnek tűnik, mint pár napja.
És most veszem csak észre, hogy ennek a sárkánynak a nyakán kettőskereszt van és egyik mancsának élén felirat, a háta pedig zöldes.
A hideg is kiráz ettől a felismeréstől, de ez a hétfejű tényleg az én saját sárkányom. A bőre tapintása és a jelek rajta… ezek olyanok, mint a tetoválásaim…
Képtelenség… mi értelme ennek? Megint megkérdezem, hogy „ki vagy te?”, de már hangosabban, mert kezdem magam feszültnek érezni.
Egyesével, halkan mutatkoznak be a fejei.
Az első fej neve Szokás, a másodiké Illúzió, a harmadiké Tévhit, és a tenyeremben lévő negyediké Félelem.”
*
Hát így kezdődött, hogy már nem féltem a félelemtől…
Azóta sok dolog történt, de amit biztosan nem bántam meg az a tudás, amit a traumatérképpel kaptam. A mai napig folyamatosan számolok, tudom, hogy mikor mi fog következni, mi lehet rá a traumaenyhítő válasz, és azt is tudom, hogy miért történnek úgy a dolgok, ahogy. Ez már önmagában is felszabadulást jelent és félelemmentes életet. Pedig ez „csak” matek :)
