11/05/2025
"Arra gondoltam, most hozok egy „kamaszos” helyzetet.
A kamaszkor feladata a leválás. Ilyenkor megkérdőjeleznek mindent, magukat, és minket, szülőket is. Ez elég nyilvánvalóan látszik a viselkedésükből. Ajtócsapkodás, beszólogatás, düh, dac, csak azért is vagy csak azért se.
Hogyan reagálunk erre mi szülőként? Van, akinek viszonylag jól megy, azaz helyén kezeli ezeket a kitöréseket, de szerintem azért vagyunk jónéhányan, akiknek ez nem igazán sikerül. Fáj. Dühösek vagyunk. Nem értjük, hol rontottuk el. Mi is magasabb fokozaton reagálunk, ami aztán egy végeláthatatlan spirálba visz. Ha meg esetleg mégis megengedjük magunknak, hogy talán lehet, hogy amit mutat a gyerek, abban van valami? Akkor jön a belsőnk, és hárít. Mert szembenézni a saját árnyékos oldalainkkal, bizony nem egyszerű.
Amikor a kamasz dühös, küzd, ellenáll, akkor elég széles amplitúdójú érzelmi viharokat élhetünk meg. Mi lehet az oka annak, hogy ezt olyan elviselhetetlennek éljük meg? Ilyenkor érdemes megvizsgálni, mi hogyan voltunk kamaszként, hogyan volt a kapcsolódásunk saját szüleinkkel ebben a viharos időszakban.
Egy példa: ha én nem váltam le anyámról, ha kamaszként én nem lázadtam, mert nem mertem, mert nem szabadott, ha a negatív érzéseimet nem volt szabad kimutatnom, mert az nem volt illendő, mert büntetés járt érte, akkor a saját kamaszom leválási igyekezetét, dühét sokkal erőteljesebben fogom megélni. Miért? Mert nekem anno nem volt szabad. Mert ő most pont azt teszi, ami nekem kimaradt. Mert az ő elszakadási törekvése, dühe annyira erős, hogy abban nem csak a saját megküzdése van benne, hanem viszi magával az én saját anyámmal szembeni megküzdésemet, dühömet is, amit én nem tudtam megélni. És ha ezt felismerem, és képes vagyok ebbe a tükörbe belenézni, és benne felismerni magamat, azzal jót teszek magamnak és a kamaszomnak is. Mert szét tudom szálazni, hogy mi az övé és mi az enyém. És ha én ezt képes vagyok megfejlődni, akkor egyrészt a kapcsolódásunk sokat javulhat, mert bár megmarad az ő távolodása és dühe, de az kisebb amplitúdójú lesz, és együttesen tudni fogjuk kezelni, ezáltal javul a kapcsolódásunk, másrészt jó példát is mutatunk, hogy lám, képesek vagyunk az önreflexióra, és nyitottak a fejlődésre. Ezzel mindannyian csak nyerhetünk. A viharok nem fognak elmúlni, és a tükör is minden nap ott fog lógni az orrunk előtt, de valahogy mégis harmonikusabb lesz az egész.
Mit ad a kamaszommal való kapcsolódásomnak a szülői önreflektivitás?
-jó példa
-lehetőség az együttes fejlődésre
-nem kell az én meg nem dolgozott nehézségeimmel küzdenie (épp elég neki a sajátja)
-önértékelésében rendben lévő fiatal felnőtt megszületése a kamaszkor végére, aki mindig szülője gyermeke marad, de felnőttként, egyenrangú félként tud majd kapcsolódni másokhoz és saját szüleihez is
És a legfontosabb: mély, őszinte, bizalommal teli kapcsolódás, ami minden nehézségen átsegít.
Ha a kamasz érzi, hogy támogató szeretetünkkel ott vagyunk, mikor szüksége van ránk, akkor is, amikor épp tüskés sündisznót játszik, megadjuk neki azt, amire ő a legjobban vágyik, hogy kapcsolódhasson hozzánk, hogy elfogadjuk és szeressük.
Néhány gondolatébresztő kérdés, amelyet érdemes megvizsgálnunk:
-milyen volt az én kamaszkorom?
-milyen érzések voltak bennem?
-milyen volt a kapcsolatom anyámmal/apámmal?
-hogyan reagáltak ők az én kamaszkori lázadásaimra?
-hogyan reagáltam én az ő reakcióikra?
-hogyan volt az én anyám a saját anyjával/apjával, hogyan alakult az ő leválása a szüleiről?
-lázadtam-e én egyáltalán?
-ha nem, miért nem?
-mi az, ami a kamaszom viselkedésében nálam benyomta a gombot?
-a helyzetből vajon mennyi az övé és mennyi az enyém?"
