21/04/2026
Tegnap szembejött velem egy poszt Facebookon, ami eléggé megragadta a figyelmem. Az írás szerzője spirituális nézőpontból fogalmazta meg, hogy hogyan fejlődünk mi emberek az egyes inkarnációk során. Ez így teljesen rendben is lett volna, azonban egy dolog nagyon feltűnő volt abban, ahogy írt. Mégpedig, hogy folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy ő már a magasabb tudatállapotban van, és aki őt nem érti, azzal van a baj. Hangsúlyozva, hogy kell lenni egy bizonyos tudatszinten ahhoz, hogy megértsék írásait. Minden második mondatában olyan szavakat és kifejezéseket használt, amivel próbálta ezt a magasabb tudatállapotot tükrözni. Még az a mondat is leírásra került, hogy teljesen felesleges gyászolni valakit, hiszen úgyis újra látjuk még, és hogy az egót meg kell ölni. Ez utóbbi volt, amikor percekig csak bámultam magam elé és egy kérdés járt a fejemben: “Hogy mi van?”. 😃
Távol álljon tőlem, hogy bárki felett ítélkezzek. Ez a poszt most azért születik meg, mert sokkal inkább egy jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, ami ma a spiritualitásban jelen van.
Ez a jelenség pedig nem más, mint az, amikor valaki önmaga felsőbbrendűségét kezdi el hirdetni, ahelyett, hogy valós emberi problémákkal foglalkozna. Amikor, ha nem értik őt, nem elmagyarázza, nem megfogalmazza emberien, hogy mire gondolt, hanem azt mondja “te nem rezegsz olyan szinten, hogy megértsd.”
Félreértés ne essék, itt nem arról van szó, mikor valaki határokat húz meg az életében, hanem amikor diskurzusra képtelen, mert ha úgy igazán bele kellene menni a hangzatos fogalmakba, tartalom nélküli frázisokba, nem tudná azt elmagyarázni.
Amikor 19-20 évesen belecsöppentem ebbe a világba, számtalanszor tapasztaltam én is a saját bőrömön, hogy az ilyen jellegű hozzáállás mennyire kártékony. Akárhányszor így próbáltak meg valamit átadni, annyiszor jutottam arra, hogy biztosan velem van a baj. Elkülönülve éreztem magam a másiktól és a legtöbbször összementem picibe.
Értelmét vesztette és nem volt hiteles a “mind egyek vagyunk” nevű előszeretettel használt közhely, mert olyan emberek szájából hallottam, akik a cselekedeteik szintjén ezzel nem álltak összhangban. Így bármennyire is igaz, a mai napig a hideg futkos a hátamon attól, ha meghallom ezt a mondatot.
Ezzel a jelenséggel a legnagyobb probléma, hogy nem engedi meg az embernek, hogy ember legyen. Létezik egy fogalom, a ‘spirituális elkerülés’ fogalma, ami röviden annyit takar, hogy valaki a spirituális eszméket arra használja, hogy kibújjon a felelősség alól. Ez igaz lehet a saját cselekedetekre és igaz arra is, hogy a vele történtekért nincs felelősségvállalás. A legtöbbször a kettő együtt jelenik meg, hiszen amit bent megél valaki, azt tudja csak kifelé is működtetni.
Mondok erre egy példát:
Van egy spirituális ember, akinek adsz a szavára. Megkérdezed tőle, ami a legjobban nyomaszt, pl. hogy valakivel konfliktusod van, dühöt, haragot vált ki belőled és nem tudod hogyan kezeld. Majd azt a választ kapod, hogy csak engedd el, nem érezhetsz így, hiszen a düh és a harag alacsony rezgésű érzelmek.
És a felelősségvállalás abban a pillanatban szűnik meg létezni a segítő oldaláról. Ilyenkor a valós kérdések azok lennének, hogy mit triggerel, mit kapcsol be benned, mit ismételsz általa és hogyan tudod annak a gyökér okát kidolgozni magadból. Ehelyett pedig elkezded magad rosszul érezni, keresed magadban a hibát, és a végeredmény az lesz, hogy elnyomod a valós érzéseid. Mert úgy gondolod, annak aki spirituális nem szabad így éreznie. Nem kidolgozásra kerül az a valami, hanem elnyomásra, le a tudatalattiba, ami ahogy a nevében is benne van, ugyanúgy befolyásolni fog, csak már nem leszel rá tudatos. Nem tudod, hogy mi van rád hatással, amikor egy sokkal szolidabb konfliktushelyzetben nem tudsz reagálni, és napokig beleragadsz ugyanazokba a körökbe. De addigra már még jobban ott munkál, hogy nem szabad így érezned. Azonban a csontvázak egy idő után kihullanak a szekrényből. Minél tovább tartunk valamit lenyomva, annál nagyobb megborulás fogja azt követni, mikor felszínre jön.
Csak azt szeretném ezzel mondani, hogyha bármikor bárki azt éreztette veled, hogy:
🌸 nem szabad meggyászolni egy elhunyt szerettedet, mert az olyan “alacsony rezgésű”
🌸 nem szabad, hogy fájjon egy szakítás, hiszen már “rég el kellett volna engedned”
🌸 nem szabad érezned és szarul lenned, mert akkor nem kerülhetsz “magasabb tudatszintre”
🌸 már nem itt kellene tartanod, “bezzeg én…”
🌸 az egót csak meg kell ölni, nem szabad, hogy vágyaid legyenek
🌸 az alacsony rezgésű érzelmek nem férnek bele
🌸 csak akkor vagy jó és elég számára, ha ugyanabban hiszel
akkor tudd, hogy a HIBA NEM BENNED VAN❗️És akkor sem, ha érezted már magad rosszul azért, mert valaki ezek bármelyikét elhitette veled.
1-2 mondatban szeretném lebontani ezeket a pontokat. Ha még itt vagy velem, akkor köszönöm!
Ha gyászolsz és nehéz valakit elengedned, akár mert elhagyta a fizikai testét, akár mert szakítottatok, tudd, hogy szabad érezned. Szabad rosszul lenned, szabad sírnod, szabad kiengedned a benned rejlő haragot, megnemértettséget, hogy miért történt. A módja és az intervallum a nem mindegy, ameddig benne vagy, de mivel minden gyászfolyamat más és más, így nincs egy mindenkire érvényes recept, ami biztosan működni fog. Amikor egy gyászfolyamatban vagy benne, senki nem takarózhat azzal, hogy úgyis találkoztok még, mert olyankor ez többnyire minden, csak nem megnyugtató, hiába igaz.
Van különbség aközött, hogy valamibe beleragadsz, vagy megéled és ezáltal engeded el. Az elengedés maga egy folyamat vége, nem pedig egy lista, aminek a pontjait, ha kipipálod készen is vagy és magad mögött tudhatsz bármilyen nehézséget.
Az egót nem megölni kell, hanem megdolgozni. A kettő között az a különbség, hogy ha az egót megöljük, akkor árnyékba toljuk azt a részünket, ami emberré tesz minket.
Az egó, amennyiben alulműködik a személy maga önbizalomhiánnyal, bizonytalansággal küzd és folyamatosan megkérdőjelezi önmagát. Gyakran együtt jár egy áldozatisággal, áldozat szereppel. Ha pedig túlműködik ez a terület, akkor beszélhetünk arról, amit a társadalom egoizmusnak hív. Vagyis: túlzott magabiztosság, az ‘én’ imádata - énközpontúság. Ilyenkor figyelhető meg a bezzeg én hozzáállás. A kettőben egy a közös, hogy aki már évek óta bele van ragadva ugyanabba a szerepbe, nehezebben vállal felelősséget a cselekedeteiért és a vele történt dolgokért. Vagyis hajlamosabb bekerülni a spirituális elkerülésbe. Önmaga tenni nem akarását, vagy épp ‘mindent tudását’ spirituális eszmékkel megmagyarázza, ezzel felmentve magát a valós belső munkától.
Az egót tehát megdolgozni azt jelenti, hogy ezeket a működéseket kitisztítjuk magunkból. Bármikor kapjuk magunkat a fentieken, merjünk vele szembenézni, felvállalni a felelősséget és igazán a mélyére ásni, hogy miért is csináltunk, milyen traumát, vagy épp melyik felmenőnket ismételtük. Az egó, ha egyensúlyban működik az egyik legnagyobb segítőnk tud lenni a fizikaiban, mert céltudatosságot ad, szervez, tervez, felismeri - egészséges szinten!! - a lehetséges veszélyhelyzeteket/forrásokat és megadja azt a logikai kézséget, hogyha van egy célunk, akkor eljussunk A-ból B-be.
Az életet az én hitrendszerem szerint nem lehet csak és kizárólag spirituális minőségben élni, mert az elszakít a fizikai testtől és a tudattól. Ennek pedig súlyos következményei lehetnek. Pl. emberi kapcsolatok teljes széthullása, munkahely elvesztése, pénztelenség, mentális, idegrendszeri tünetek, szédülés, állandó migrénes fejfájás. Csak hogy a leggyakoribbakat említsem.
Figyeljünk oda fizikai igényeinkre, ismerjük fel, ha épp nem az tölt, hogy napi szinten meditáljunk. Vannak időszakok amikor ezt nem lehet napi szinten űzni, mert elszakít a valóságtól. Hiába mondta bárki azt, hogy egy spirituális embernek meditálnia kell. De a meditációt behelyettesítheted bármi mással is. Ezzel nem azt mondom, hogy a meditáció nem jó, hanem azt, hogy oda kell figyelni az arányokra.
És a leglényegesebb ez: hogy mindenben törekedjünk az aranyközépútra. Ne féljünk megkérdőjelezni valamit, amiben korábban hittünk. Ne féljünk kommunikálni, kimondani, ha valamit nem érzünk rendben, és ha nincs változás, de nekünk abban a közösségben már nem jó: akkor menjünk onnan el és találjunk új utakat önmagunkhoz.
Ha bármikor azt érzed, hogy elszakadtál, légy bátor és kérj segítséget olyanoktól, akik mellett azt érzed, hogy megnyugszik a lelked. Aki félelmet kelt benned és állandó bizonytalanságot, az nem a te embered. Dolgozd meg, amit felhozott, válaszold meg a kérdést, hogy mit tanított neked és menj tovább. A saját utadon. Mert ami a más igaza, nem biztos, hogy a tiéd is.
Ennél lényegesen több gondolatot hozott fel bennem a téma, mint amit leírtam, de tudom, már így is elég hosszú lett. Hagyom hogy ez dolgozzon bennem és lehet lesz még hasonló írás az oldalon, hogy kifejthessem az ezzel kapcsolatos tapasztalásaim és meglátásaim.
Remélem valamit benned is el tudtam indítani.
Kívánok csodálatos napot! 🧡
Szeretettel,
Emese
