17/01/2026
Az ember élete észrevétlenül tud átcsúszni egy olyan mederbe, ahol már nem lélekből jött döntések születnek, hanem csak reakciók.
A megszokás és a félelem veszi át az irányítást: nem azért maradunk valamiben, mert élő, eleven, hanem mert ismerős.
A sodródás ilyenkor nem lustaság, hanem védekezés. Az ember nem szívből választ, csak elkerül valamit:
Elkerüli a kockázatot, a veszteséget, a csalódást — de közben elkerüli Önmagát is!
A mindennapok ilyenkor már nem örömöt adnak, hanem túlélést. A nap vége csak megkönnyebbülés: "túl vagyok rajta”.
Ez az állapot különösen veszélyes, mert kívülről rendezettnek tűnhet.
Van rutin, van megszokott működés, de belül nincs igazi áramlás.
Az élet nem egy élő vibráló folyamat már, hanem elviselendő feladatlista.
A lélek ilyenkor elhalkul, nem egyik napról a másikra, hanem lassan, udvariasan, szinte észrevétlenül...
A célok is átalakulnak.
Már nem a vágyaink irányát mutatják, csak elfoglalnak. Praktikális célok maradnak.
Az álmok múlt időbe kerülnek, mert a jelenben túl veszélyes lenne komolyan venni őket.
A vágy helyét átveszi a funkció:
"jó ez így is”, "nem most”, "majd egyszer”.
Csakhogy az élet nem később történik, hanem mindig most — és amit most nem élünk meg, az nem raktározható el későbbre.
A szeretet helyét gyakran a ragaszkodás veszi át. Nem igazi lelki kapcsolódás, hanem biztonságkeresés.
Nem a másik jelenléte a fontos, hanem az, hogy ne maradjunk egyedül!
Ilyenkor a kapcsolat nem táplál, hanem csak tart, mint egy kapaszkodó egy meredek falon. Bár a kapaszkodó biztonságot ad, nem visz sehová!
Az élő szeretet mozgásban van, és mindig igényel őszinte jelenlétet, megújulást, igazi figyelmet egymásra, a közös útra és célokra.
A ragaszkodás viszont állandóságot akar, mert fél az ismeretlentől.
Amikor a saját döntéseink elmaradnak, a panaszkodás marad.
Az ember haragszik az életre, a körülményekre, a világra, miközben nem is választotta meg az irányt.
Hogyan haladna, ha nem tudja mi a cél?
A létfenntartás nem cél. Következmény. Aki szívből halad, annak rendeződnek a lába alá az alapok.
Ez a belső ellentmondás lassan mérgez: egyszerre vágyunk változásra és borzasztóan félünk is tőle.
A sodródás ilyenkor kényelmesebbnek tűnik, mint felelősséget vállalni azért, amit a lélek súg.
Pedig az áramlás nem ellenség, hanem következmény: mindig arra visz, amerre belül már rég tartanánk, ha ki mernénk mondani.
Az élő embert gyakran felelőtlennek nevezik. Mert aki él, az dönt.
Aki dönt, az kockáztat.
Aki nemet mondott a stagnálásra, az tükröt tart.
Ez a tükör mindig zavaróbb, mint a megszokott homály és mátrix-káoszunk fülledt sűrűje.
Az élő ember nem feltétlenül hangos vagy látványos , ...sőt!
Aki túl hangosan, túl sokszor demonstrálja hogy boldog és sikeres, az inkább gyanús...
Aki szívből boldog az vibrálóan jelen van.
Ez a jelenlét kérdéseket ébreszt másokban is: "Miért nem merem én is?”
Ezért könnyebb őt hibáztatni, mint szembenézni önmagunkkal.
A valódi félelem nem a haláltól van, hanem a szembenézéstől, hogy felelősek vagyunk a lelki üdvösségünkért. Csak a könnyű lélek emelkedik.
Ijesztő és egyben felszabadító, amikor végre ráébredünk, csak mi tehetjük magunkat boldoggá.
Attól a pillanattól, már nem lehet tovább halogatni.
Amikor világossá válik, hogy az élet nem vár. Nem büntet, nem sürget, csak egyszerűen megy tovább. Vagy belépünk a saját életünkbe, vagy a nézői maradunk.
Az élet nem azt jelenti, hogy mindig tudjuk az utat. Hanem azt, hogy vállaljuk!
Nem élhet helyettünk senki.
Mert ahol a felelősség elkezdődik, ott ér véget az erőtlen sodródás, és ott kezdődik az ÉLET.
Lisa
