07/01/2026
A megalázottak és a megszomorítottak
Dr.Bánki György írása
“Ki és miért tart ki bántalmazója mellett?
a külvilágnak elmagyarázhatatlan sebeit leginkább belül hordozza
A rejtett bántalmazást különösen nehéz érthetővé tenni a külvilág számára. A bántalmazó higgadt szavaira ugyanis a bántalmazott gyakran kétségbeeséssel és haraggal reagál.
Amikor szakemberként a bántalmazók áldozatairól gondolkodunk, nagyon körültekintőnek kell lennünk. Egyrészt nem tudunk érdemi segítséget nyújtani, ha nem lesznek tisztában azzal, hogy ők maguk hogyan vesznek részt a folyamatban, mik a saját titkos mozgatórugóik, amiért éppen egy patológiás, nem pedig egy kölcsönös tiszteleten alapuló kötődésbe vonódtak be, és nem látják, mik a fejlődési, önismereti szükségleteik a változtatáshoz. Másrészt bármi, ami a terápia során egy túl korai ponton arra utal, hogy bennük is van valami, ami hozzájárul a nehézségeik fennmaradásához, fokozhatja a szégyenérzetüket, az önvádjuk erejét, a traumatizáltságuk élményét, és megerősítheti bennük a gyanút, hogy a kínzójuknak talán mégis igaza van: ők a rosszak, a kibírhatatlanok, az élhetetlenek. A felvetés sebzettséget, frusztrációt, felháborodást szülhet, sőt, „a világon senki nem ért meg” poklát is megteremtheti. Az is előfordulhat, hogy a barát, a rokon, a mediátor, a terapeuta „középen állása” lovat adhat a bántalmazó alá: „Látod, te is tehetsz róla, erről beszélek folyton!”. Aki ilyesmivel foglalkozik, tudnia kell, hogyan működik ez a fajta kapcsolat, mert könnyű a kárt tetézni a naiv, avatatlan, jó szándékú, „egyrészről, másrészről” típusú megfogalmazásokkal.
A felszínen selyemsál – belül szögesdrót
A rejtett bántalmazást különösen nehéz érthetővé tenni a külvilág számára. A bántalmazó higgadt szavaira ugyanis a bántalmazott gyakran kétségbeeséssel és haraggal reagál. A laikus szemlélőnek nem áll rendelkezésére a valóságot átvilágító röntgen, amely feltárná, hogy ami a felszínen selyemsál, az belül szögesdrót. Hogy a bántalmazót hidegen hagyják a tények, mert saját, kényelmes, önkényes, testreszabott „tényeket” alkalmaz. Ez az áldozatnak sem mindig teljesen világos, össze van zavarodva – bár néha megengedi magának, hogy tisztán lásson. Mivel a bántalmazás egy bonyolult magatartási és pszichológiai mintázat, csábítás nélkül nem jöhet létre. A pokolba vezető út is arannyal van kikövezve, legalább a kanyarig. Azután destruktív, játszmaszerű eljárások egész csokra jön, amelyeknek lényege, hogy a bántalmazó végül szinte uralja a másik elméjét, hogy engedelmes legyen és gyenge, bűntudatos és szégyennel teli, zavarodott és tehetetlen, és a külvilágnak elmagyarázhatatlan sebeit leginkább belül hordozza. A bántalmazók, legalábbis a tehetségesebbje (sajnos a patológia is lehet tehetség) kiválóan hitetik el a környezetükkel, hogy ártatlanok, ők az agresszió elszenvedői. Ha azt halljuk valakitől, hogy megint egy eszement fickóval vagy egy elmebeteg nővel hozta össze a sors, jusson eszünkbe, hogy előtte talán személyesen gondoskodott az adott ész „elmenéséről”. Ha az optikát ki merjük nyitni, társadalmi szinten is láthatjuk ezt: közösségünk számos személyét, csoportját éri jogfosztás, megalázás, besározás, és amikor felemelik a szavukat, akkor egy lefizetett, megtévesztett, agresszív csoport tagjainak láttatják őket, akik „hisztikéznek, ajvékolnak, tüntikéznek”. Sajnos mindig akad, aki hisz a bántalmazónak, és így a képviselőjévé válik. Őket hívják szárnyas majmoknak. Lehetnek ismerősök, rokonok, és lehetnek erkölcsi kivégzőosztagként működő kommentelők. Az elkövető keze közben tiszta marad, a szárnyas majmok helyette végzik el a hitelrontás piszkos munkáját.
A túlélők
A bántalmazókat leginkább a narcisztikus spektrumban és az antiszociális személyiségzavar táján találjuk meg. Ám maga a diagnózis nem jelent automatikusan bántalmazást. Az egy mintázat, ami a másik rendszerszintű, következetes pszichológiai leigázásáról szól: az illető elbizonytalanításáról, a saját elméjébe vetett hit meggyöngítéséről, a fölötte gyakorolt mentális kontrollról, és az iránta érzett szeretet vissza-visszatérő látszatáról, csöpögtetéséről, hogy reménykedni bírjon a jobb idők eljövetelében. Már a kapcsolat elejét is megzavarhatja egy-két csepp üröm, de az igazi, tartósan fájdalmas nehézségek az elköteleződés – a gyerekvállalás, az anyagi összefonódás, a házasság – után bontakoznak ki.
Az elszenvedőket gyakran túlélőknek nevezik. A szó a reményre és az adott személyek életerejére utal, amit majd újra fel kell fedezniük. A túlélés azt is jelenti, hogy hátrahagyunk valamit, és lehetőleg csak a tanulságait próbáljuk magunkkal vinni. Mert nem vagyunk azonosak azzal, ahogyan bántak velünk. Ez sebeket hagyott, de nem tett minket szörnyűvé. A bántalmazók nem elsősorban a gyengékre, az erőtlenekre, az érdektelenekre vadásznak, hanem sokszor azokat szemelik ki, akiket értékesnek, erősnek, függetlennek, empatikusnak, szórakoztatónak, magas presztízsűnek, gondoskodónak, attraktívnak látnak. Fontos ezt kiemelni, mert a komplex traumatizáltság miatt önmagukat sokan leépültnek, instabilnak, alkalmatlannak, értéktelennek, boldogtalanságra ítéltnek érzik.
Miközben igaz, hogy a bántalmazók szívesen utaznak az „értékes vadra”, közben fogékonyak az olyan metakommunikatív jelzésekre is, amik a korábban valami módon meggyötört emberekre öntudatlanul is jellemzőek. A párkapcsolat kialakításához tehát nyilvánvalóan magas presztízsűnek és értékesnek kell lenni a kizsákmányoló szemében, de ezzel párhuzamosan az illetőben egy rejtett, másik szint is létezhet. Az ilyen, gyakran magasan teljesítő személy fokozott biztonságigénye, sebezhetősége, odaadásra való hajlama, a másik igényeinek automatikus előre sorolása, önelnyomási képessége vonzza a bántalmazót. A nárcisztikus számára például kezdetben a „csodálatos szerelem” ígéretét hordozzák, ám előbb-utóbb irigységet szülnek, majd a másik leértékelésének és kizsákmányolásának alapjává válnak. Az antiszociális személyiségeknek nincs érdemi felettes-énjük, így biztosak lehetünk benne, hogy az ő esetükben a kapcsolat csakis a kihasználásról és a kínzás rafinált élvezetéről szól.
„Meghívó” a bántalmazónak
A bántalmazott természetesen lehet eredetileg egészséges személy, tele lendülettel, életszeretettel és értékes tulajdonságokkal, és előfordulhat, hogy csak a bántalmazójával együtt töltött hosszú idő során válik megtépázottá. Ám, ahogyan említettem, gyakran van bennünk valami, ami veszélyeztetetté tesz, hogy bizonyos emberek „ránk találjanak”. Mintha meghívót küldtünk volna, csak nem értettük, mit írtunk rá, de a bántalmazó mégis el tudta olvasni. Kiszolgáltatottabbak ennek a fajta kapcsolódásnak azok, akiket a gyerekkoruk arra tanított, hogy inkább ők figyeljenek másokra, mint mások rájuk, inkább ők gondoskodjanak másokról, mintsem átérezzék, nekik mire van szükségük, és nagyon foglalkoztatja őket, ha valaki szenved vagy szükséget szenved – pláne áldozattá válhatnak, ha nem jól képviselik a felelősségvállalásuk határait.
Ha ezen az önfeláldozó–önfeladó spektrumon még tovább megyünk, olyan késztetésű személyeket találunk, akik automatikusan átengedik a terepet mások szükségleteinek. A partner személyisége és igényei szinte átrendezik az övékét, mert nehezen férnek hozzá a saját szükségleteikhez és igazi érzéseikhez, s a túlalkalmazkodással próbálják bebiztosítani, hogy elfogadják őket – abban a reményben, hogy cserébe megbecsülést, szeretetet, ragaszkodást, biztonságos kikötőt kapnak. Lakik bennük valaki, aki bizonyos vonásaiban feltűnően emlékeztet a bántalmazójukra. Ezt a személyiségrészt sokféleképpen nevezhetjük. Lényegében egy elhanyagoló és támadó vonásokkal felruházott belső szülőfigura, aki szinte önálló életet él, és túlzott hatalommal bír a személyiség egésze fölött. Állandóan kritizálja, elértékteleníti, kiszolgáltatja és elárulja az illetőt. Szemben a megfelelően funkcionáló lelkiismerettel, aminek jó esetben meg tudunk felelni, ez a „büntető szülői rész” semmi jót nem akar és soha semmi nem elég jó neki. Ez a rész a felelős azért, ha feltáratlan marad, hogy a szenvedő miért tér vissza újra és újra a gyötrőjéhez. Vagy, ha az őt támogatók ki is operálják torz kapcsolódásából, miért talál mást, akivel betűre ugyanazt építi fel. Amíg nem sikerül meggyengíteni a büntető szülői részt, az illető kiszolgáltatott marad.
Miért éppen erre vágytunk?
Szerelembe esni nem bűn és nem is betegség. Ritka, aki a közeledés édes izgalmában azzal számol, hogy mindez majd szövevényes inkvizícióba fog torkollni. Nem a gonoszságra készülünk, hanem a gyerekkori mesék fordulataira. A szerelemre, ami begyógyítja a sebeinket. A másikra, akiért tenni akarunk, és aki majd tenni akar értünk. Kóros személyiséggel szerelembe keveredni: az sem bűn. Nagyon is természetes és érthető. Felemelő, izgalmakkal teli, erős kötődést kiváltani tudó, de nem veszélytelen vállalkozás. Hisszük vagy sem, a patológiás személy is a kielégítő kapcsolatot keresi, csak nem tudja másképp működtetni, mint kizsákmányolóan.
Akárhova is jutottunk, föltehetünk magunknak néhány fontos kérdést.
-Miért éppen erre vágytunk?
-Mely sebeinket akartuk begyógyítani, amikor egy minket különlegesen tükröző, a tenyerén hordozó emberhez kezdtünk vonzódni?
-Nem lehetséges-e, hogy a hiányérzetünk, a bizonytalanságaink és a félelmeink időnként eltakarják előlünk a valóságot?
-Vajon átéljük-e a valódi érzéseinket? -Teret engedünk-e a szükségleteinknek?
-Hiszünk-e a megérzéseinknek? -Merünk-e következtetéseket levonni a rossz benyomásainkból?
Miért bánunk rendszeresen pocsékul önmagunkkal?
-Ki lakik bennünk, aki arra kényszerít, hogy lemondjunk a saját igazságunkról, jogainkról, határainkról, megbecsülésünkről, egyensúlyunkról? -Hol van a felelősségünk valódi határa a kapcsolatban?
-Mire építjük a hitünket, hogy jobb lesz?
-És mit mondanánk annak, akit szeretünk, ha hasonló helyzetben volna, mint most mi?”
