17/05/2026
🤔
Szerintem az emberiség legnagyobb kollektív önátverése nem a politika, nem a reklámok, nem is az, hogy “csak még egy részt nézek meg aztán alszom”. Hanem az a mélyen beégett hit, hogy majd egyszer. Majd egyszer lesz idő. Majd hétfőtől. Majd jövő hónapban. Majd ha több pénz lesz. Majd ha kevesebb stressz lesz. Majd ha végre összejön minden úgy, ahogy a fejünkben elképzeltük.
Az emberek úgy kezelik az életet, mint valami korlátlan előfizetést. Mintha a sors automatikusan megújítaná minden hónapban a “létezés” csomagot. Halogatunk telefonhívásokat, érzéseket, bocsánatkéréseket, álmokat, saját magunkat. Olyan magabiztosan mondjuk, hogy “majd”, mintha személyes szerződésünk lenne az univerzummal minimum 2087-ig.
Közben meg vicces, hogy a legtöbb ember reggel úgy kel fel, mint aki halhatatlan, este meg úgy fekszik le, mint aki teljesen kiégett. Napok mennek el olyan fontos dolgokra, mint idegenekkel vitázni kommentekben, három órán át nézni, hogy mások milyen nyaraláson vannak, vagy újraindítani a wifi routert abban a reményben, hogy attól az életünk is stabilabb lesz.
És a kedvencem az, amikor valaki azt mondja: “Most nincs időm arra, amit szeretek.” Mintha lenne fontosabb dolog annál, hogy az ember legalább néha ne úgy érezze magát, mint egy túlterhelt ügyintéző egy biológiai géptestben.
Aztán telnek az évek, és egyszer csak mindenki meglepődik. Hogy eltűntek emberek. Elmúlt lehetőségek. Megromlott kapcsolatok. Elment az egészség. És akkor jön a nagy spirituális felismerés Facebook-idézet formájában egy naplemente előtt, hogy “értékelni kell a pillanatot”. Köszi Béla, 27 év multis Excel után tényleg forradalmi gondolat.
Az igazság valószínűleg az, hogy nem azért halogatunk, mert lusták vagyunk. Hanem mert valahol mind azt hisszük, hogy az élet majd egyszer elkezdődik. Pedig ez volt az. Ez a káosz, ez a rohanás, ez a hétköznapi cirkusz. Nem lesz nyitóünnepség, nem indul el a motivációs zene a háttérben. Nincs “megfelelő pillanat”. Csak random keddek vannak, fáradtság, kávé, számlák, meg néha pár ember, akit lehetne szeretni, amíg még itt vannak.
És talán ez az egészben a legszánalmasabban vicces: mindenki úgy él, mintha lenne egy későbbi extra élete elrakva valahova tartalékba. Pedig nincs. Ez az egy van. Ez a kissé abszurd, néha nevetséges, néha gyönyörű verzió. A többi csak tervezet a fejünkben.
