11/12/2025
Akkor folytassuk még egy kicsit...
A tegnapi posztomhoz érkezett egy-két hozzászólás, melyekre itt külön szeretnék reagálni.
Néhányan felrótták nekem, hogy nem szentelek figyelmet a javítóintézetben élő fiatalok áldozatainak, sőt, úgy értelmezték a szavaimat, mintha a sértettek ellenében a fiatalokat védelmezném. Szeretném egyértelművé tenni: éppen az áldozatok védelme érdekében tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy a gyermekkorban elszenvedett bántalmazás és a későbbi agresszív viselkedés között közvetlen kapcsolat állhat fenn. Ha valóban biztonságban szeretnénk tudni egymást és a következő generációt, akkor fel kell számolnunk a gyermekek bántalmazását!
Hadd hozzak ide egy idézetet a 2018(!)-ban megjelent Örökölt sors című könyvemből: „John Briere, a Dél-Kaliforniai Egyetem pszichológus professzora azt találta mondani, hogy ha a gyermekek bántalmazása és elhanyagolása megszűnne, akkor a DSM két generáción belül röpirattá zsugorodna, a börtönök pedig kiürülnének.” (DSM, azaz Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, magyarul Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve)
Hát nem elképesztő?! Hát nem pofon egyszerű?! Úgy tűnik, nem.
A másik jellegzetes reakció értelmében a javítóintézetben lévő fiatalok „megérdemlik a kemény bánásmódot, nehogy már sajnáljuk őket, hiszen amit ők tettek, az sok esetben kegyetlenebb, mint ami velük az intézet falai között történt”. Azt kell hogy mondjam, hogy ezt a büntetés és megtorlás alapú szemléletet az idegtudományok és az agyi képalkotó eljárások fejlődésének köszönhetően rég meghaladtuk. Ma már nem csak sejtjük, de a két szemünkkel magunk is láthatjuk, mi történik a bántalmazott ember agyában. Értsük meg végre: veréssel, megalázással, megszégyenítéssel még soha senki idegrendszerét nem sikerült pozitív irányba hangolni, meleg és szeretetteljes kapcsolatokra nyitottá tenni.
A BÁNTALMAZÁS NEM ALKALMAS ARRA, HOGY „LESZOKTASSA” AZ EGYÉNT AZOKRÓL A CSELEKMÉNYEKRŐL, AMIKET ÉPPEN AZÉRT KÖVETETT EL, MERT BÁNTOTTÁK.
Veréssel nem lehet a kötődési traumákat gyógyítani, fizikai bántalmazással nem lehet előidézni az oxitocin – a kötődésért felelős hormon és neurotranszmitter – felszabadulását. Erőszakkal még senkiben nem sikerült empátiát ébreszteni mások iránt. Megszégyenítés még soha nem fejlesztette senki érzelemszabályozási képességét. Márpedig a társadalmi reintegrációhoz éppen ezekre lenne szükség. Mindezek figyelembevétele természetesen nem jelenti azt, hogy a fiataloknak ne kelljen felelősséget vállalniuk a tetteikért, ám legyünk tisztában azzal, hogy ennek módja döntően befolyásolja a későbbi kimenetelt.
És még valami. Nagyon kérek mindenkit, mielőtt ítéletet alkot, sarkos véleményt hangoztat, előzetesen tudatosítsa magában, hogy az életünk nem pontszerű események sorozata, melyek nem állnak kapcsolatban egymással. Az élet egy folyamat, melyben minden korábbi esemény és tapasztalat hatással lesz a későbbi időszakok eseményeire és tapasztalataira. A fiatal elkövetők élete NEM a bűnelkövetés napján kezdődött. Ők nem „csak úgy”, a semmiből lettek elkövetők. A bűnelkövetés napját napok százai és ezrei előzték meg, amikor olyan dolgok történtek velük, amiknek nem lett volna szabad megtörténniük.
Neurológusok, pszichológusok, pszichiáterek és kutatók az elmúlt évtizedekben óriási munkát fektettek abba, hogy feltárják a gyermekkori bántalmazások összefüggéseit - higgyük már el nekik, hogy a Föld gömbölyű, és használjuk ezt a tudást.
– Orvos-Tóth Noémi
