10/12/2021
A vágy a kapcsolódásra mindenkiben megvan. Abban is, aki soha nem tapasztalta meg sem azt, hogy ezt valakitől megkapja, sem azt, hogy ő ezt valakinek megadja.
A félelemteli kötődésre sokan mondják – legalábbis a laikusok közül – hogy „az a legrosszabb”. „Oda talán nem tartozom” – kezdik többen, akikkel a kötődési sebeikről kezdünk el beszélgetni. Úgy hiszik, hogy ez a kötődési minta kizárólag szélsőséges körülmények között nevelkedő emberekben alakul ki, akiket bántottak, elhanyagoltak, akiknek a szülei komoly pszichés gondokkal küzdöttek.
Valóban: az ilyen körülmények valószínűsítik a félelemteli kötődési alapmintázat kialakulását, ám a leglényegesebb eleme ennek a kötődési mintának az, hogy a gyermek nem kap figyelmet. Hosszú éveken keresztül nincs olyan fontos személy a környezetében, aki érzékenyen és válaszkészen reagálna rá, aki kíváncsi lenne arra, hogy ő kicsoda. Ha pedig az élete kezdetétől azt tapasztalja, hogy ő „csak úgy mellékesen létezik”, „szerepel a családi statisztikában”, mint akinek új cipő kell őszre, és „hihetetlen, hogy repül az idő, máris iskolás”, de soha nem lát egy kíváncsisággal felé forduló, csak neki szóló tekintetet, nem lépnek oda hozzá, hogy megöleljék, és megkérdezzék, hogy van (és persze meg is várják a választ), akkor kialakul benne az a képzet, hogy ő nem érdekes, nem fontos. Ezért arra sem érdemes, hogy önmagát megismerje.
Így már kitágul azon családok köre, amelyekre nagyon is ráillik ez a kép. Az egymásra irányuló figyelem hiánya egyre inkább társadalmi méreteket ölt a digitális világ térhódításával, ezért félelemteli kötődési mintázat egyre több olyan gyereknél is kialakul, akiket nem bántanak, nem szégyenítenek meg és a szülők nem szenvedélybetegek. (Lukács Liza: Kötődési stílusok és megküzdés/Életbátorság)
