15/04/2026
https://www.facebook.com/share/p/1CUeKxRWuv/?mibextid=wwXIfr
Egyre több gyereket címkézünk –
miközben egyre kevesebbszer nézzük meg, hogyan működik valójában.
Jelenség, amit egyre gyakrabban látunk:
A gyerek nem úgy működik, ahogy a szülő elvárja.
Nehezebben figyel.
Válogat.
Feszültebb.
Több vele a „meló”.
És ilyenkor nagyon gyorsan érkezik egy magyarázat:
„szenzoros”, „autisztikus”, „figyelemzavaros”.
Értem, miért.
A bizonytalanság nehéz.
A magyarázat megnyugtat.
A gond az: amikor a címke túl korán kerül rá a gyerekre,
akkor nem segít – hanem beszűkít.
Mert onnantól mindent ezen keresztül nézünk.
És közben elsikkad a legfontosabb kérdés:
👉 mit csinál a gyerek valójában az élethelyzetekben?
👉 mit lehet tanítani, fejleszteni?
Mit segíthet a közvetlen környezet és mikor van szükség szakemberre?
Gyógypedagógusként sokszor nem „zavart” látok,
hanem “zavaros” működést.
Olyat, ami így néz ki a hétköznapokban:
– a gyerek nem rág, csak nyel
– kapkodva, szájon át veszi a levegőt
- nehezen érthető a beszéde
– nem tudja tartani a testét ülés közben
– hamar túlterhelődik
És ezekre gyorsan érkezik egy címke.
Pedig ezek sokszor tanulható, szervezhető funkciók.
A tapasztalataim és a méréseim alapján
minden kiindulási állapotban van mozgástér –
ha az alapfunkciók újraszervezésével dolgozunk.
Fontos kimondani:
az érzékenység létezik.
A valódi idegrendszeri fejlődési eltérések is léteznek.
De nem minden az.
És itt jön egy fontos különbség.
Az, hogy valaki érzékeny, szenzitív, jól bele tud érezni mások működésébe –
nem probléma.
Ez képesség.
Sőt, ez az, amire egy terapeuta építhet. #
Az érzékenység, a finom észlelés, az együttérzés –
ezek nélkül nincs valódi segítség.
De ez nem ugyanaz, mint amikor valaki nem tudja szabályozni a saját működését.
Az érzékenység kiindulópont.
A szabályozás tanulható.
És ha mindent címkékkel magyarázunk,
akkor pont azokat a gyerekeket hagyjuk magukra, akiknek a legnagyobb szükségük lenne arra, hogy tanuljanak, fejlődjenek.
Munkatársaimmal nem címkékkel dolgozunk.
Hanem a működéssel, és a funkciók újraszervezésével.
Mert végső soron nem az számít, hogy mit mondunk egy gyerekről – hanem az, hogy mit tud majd kezdeni a saját működésével.
