24/06/2025
✈️Anett alig várta, hogy végre kikapcsolódhasson: arra készült, hogy repülőre száll, és elutazik Rómába. De ahelyett, hogy izgatottan és örömtelien várta volna a felszállást, a szíve hevesen kalapált, a teste megfeszült. Már a gondolattól is, hogy újra repülni fog, elöntötte a pánik. Ismét. És ezúttal már nem akarta tovább elviselni ezt a láthatatlan, de bénító félelmet.
Korábbi repülőútjai során miközben barátnői nevetgéltek, Anett a karfát markolta, alig mert levegőt venni. Minden porcikája a megkönnyebbülést várta, amíg a gép végre földet nem ért. Belül tombolt a pánik,😰 kívül feszült és mozdulatlan volt. Ismerős? Mintha minden rendben lenne kívül, de belül valami egészen más zajlik.
Anett pontosan tudta, hogy irracionális, amit érez. Tudta, hogy biztonságos a repülés. Mégis, amikor ott ült a gépen, a testét elöntötte a rémület. Az esze tudta, hogy nincs ok a félelemre – a teste azonban nem engedelmeskedett a logikának. Mert ez már nem csak a repülésről szólt.
🎯„Nyugodtan repülök Rómába.” – szólt Anett célmondata, amit először ki sem mert mondani hangosan. Egy egyszerű mondatnak tűnt, mégis súlya volt – nemcsak a jelenbeli félelmét, hanem egy mélyebb, visszatérő szorongást is hordozott magában. Ebben a mondatban sűrűsödött össze minden korábbi félelme és kontrolligénye. Ezzel vette kezdetét az utazás – nem csak a repülőé, hanem az önismereté is, ahol kiderült, hogy milyen régi, mélyen gyökerező mintázat húzódik meg az évek óta tartó szorongás mögött.
Ahogy kimondta a célmondatot, az hozta magával a gyomrában jelentkező félelemmel teli görcsös szorítást – az ismerős, feszült testérzetet, amit oly sok repülés során érzett már. És rögtön érkezett a gondolat is, ami magyarázatot adott az érzéseire: „Nem én irányítok.” Az első emlék, ami felbukkant, egy szinte jelentéktelennek tűnő, ám annál mélyebb nyomot hagyó és rendszeresen ismétlődő élethelyzet volt: amikor más vezetett egy autót, és ő utasként ült mellette. Ha ő vezetett, szárnyalt – a magabiztosság, a szabadság és irányítás érzése biztonságot adott. De ha más irányította az utat, a félelme szinte azonnal bekapcsolt.
Máris elkezdett kirajzolódni egy fontos belső konfliktus: az irányítás elvesztésének félelme.
A Memory Release Blend segített körbeölelni ezt a feszültséget, amely testi, érzelmi és emlékezeti szinten is megmutatkozott – így indulhatott el valóban az oldás.
🌀A második kör már mélyebbről indult. A gondolat – „Ha ez ilyen egyszerű lenne, ez már régi küzdelem…” – szólalt meg egy régóta hordozott korlátozó hitrendszere, amivel eddig ellenállt a változásnak. A gyomrában jelentkező tehetetlenség érzése ezúttal egy múltbeli utazást idézett fel tudatalattijából: egy másik római utat, ahol a tehetetlenség vitte el az élményt. Kezdtek felszínre kerülni a mélyebb összefüggések, és újraélte azokat az érzéseket, amiket akkoriban elfojtott.
Az Inner Child illóolaj gyengéden segítette őt a folyamatban, és ahogy egyre biztonságosabbá vált számára a tér, úgy emelkedtek felszínre a még korábbi emlékei. A testben tárolt feszültség nem véletlen: mélyebb, korábbi tapasztalatok voltak azok, amelyek most újraéledtek benne.
🌊Nyitva állt az emlékezés kapuja: a tudatalattiból a tudatosság felszínére úszott egy hajóút emléke is, vele együtt az önszabotáló minták.
„Jézusom, mikor érünk már oda…?” Ez a mondat nemcsak egy utazási helyzetben hangzott el, hanem egy olyan belső párbeszéd része volt, amely türelmetlenséget, kontrollvesztést és félelmet hordozott. A víz felszínén táncoló hullámokhoz hasonlóan a tudatalattiból sorra bukkantak fel azok a mondatok, amelyek évtizedek óta irányították Anett élményeit – tudtán kívül.
😞És akkor megérkezett az a pillanat, amit a legtöbben igyekszünk elkerülni: a szégyennel való szembesülés.
A gondolat: „Csak én parázok, mindenki tök jól van…” azonnal átjárta Anett fejét. Ez a szégyenréteg volt talán a legnehezebb: nem elég, hogy félt, de emiatt még magát is hibáztatta és másokhoz képest le is értékelte önmagát.
A folyamat során még mélyebbre mentünk. A gyomrából útjára indult a tehetetlenség is, ami a „Rossz, ha nem én irányítok.” gondolathoz társult.
✨És ekkor történt meg a fordulat. A test fokozatosan kezdte megtapasztalni az új valóságot. Bár az emlék – a hajóút, a félelem, a feszültség – még jelen volt, de mellette megjelent az új élmény is: lehet utazni nyugalomban. Lehet létezni biztonságban, még akkor is, ha nem ő irányít.
A két tapasztalat szétvált: utazás és félelem – eddig szorosan összekapcsolódtak, most viszont külön életre keltek. A nyugalom apránként átszőtte az idegrendszerét. A testben tárolt régi minták oldódtak, helyüket pedig egy új belső valóság vette át: az utazás élménye nyugalommal is társulhat.
🪄Azonban az utazás az érzelmek birodalmában tartogatott még pár meglepetést a számunkra.
"Hiába minden, az utazás alatt biztosan be fog kapcsolni a félelem.” – hangzott fel újra a kétely, ami Anett és a nyugodt repülőút között állt még mindig. Ekkor már Anett idegrendszere elég stabil volt ahhoz, hogy felidézzen egy mélyen elfeledett gyerekkori biciklis emléket.
🚴Először meglepődött azon, honnan is bukkanhatott fel ez az emlék, olyan régen történt, nem is emlékezett már rá. A feledés homályából lassan kezdtek előbukkanni a részletek. Gyerekként egy lejtős, kanyarokkal teli úton biciklizett. A bicikli egyre gyorsabban gurult lefelé az úton, a kanyarok gyorsan váltották egymást hol jobbra, hol balra. Eleinte nagyon élvezte, mert már gyerekként is vágyott a szabadságra, amit biciklizés közben tudott megélni igazán.
Azonban ahogy gyorsult a bicikli lefelé a lejtőn és ahogy próbálta a kanyargós úton kézben tartani az egyre erősebben rázkódó kormányt, úgy fokozódott egyre a félelem a fejében, mert azt érezte, hogy kezdi elveszteni az irányítást, hiszen már akkor is azt gondolta, hogy „Nekem kell irányítanom!”.
És ekkor ez már nem csak játék volt – hanem életveszélynek érződött. Hiába szorította a kormányt, az egyre erősebben rángatózott a kezében, egyre instabilabbá és veszélyesebbé téve a cseppet sem lassuló biciklit, ami felerősítette a gyomrában megjelenő tehetetlenséget. „Gyenge vagyok…” – vádolta magát.
Ekkor dőlt el: a kontroll megtartása a túlélés záloga. A szabadság pedig veszélyes, abból baj lehet. És ha ez a minta ott van, hogyan lehetne örömmel repülni?
A felismerés megdöbbentő volt Anett számára: a szabadság vágyát a veszély élménye torzította el benne.
A Release olaj hatására végre felszabadult a mellkasában egy új érzés: a felszabadultság, ami idegrendszerében új tapasztalattá vált.
Az elme azonban nem szokta olyan könnyen feladni és elengedni a biztonság illúzióját keltő mintákat. Egy önszabotáló próbálkozás jelent meg: „Be leszek zárva.” A bezártságtól való félelem visszahúzta az emléket a jövőbe vetített szorongáshoz. Újra a repülőgép képét látta, de most már a Memory Release Blend segített neki szembenézni ezzel a képpel is – és az új valóságban megtapasztalni a nyugalmat.
„Vajon meddig tart ez a nyugalom?” – próbálkozott még egyszer utoljára az önszabotázs és a kétely. De ennek már nem volt olyan ereje. A testi tapasztalat, az illóolaj és az emlékek átírása megtette a hatását. A régi programok háttérbe szorultak, a nyugalom valóságossá vált. A félelem szertefoszlott.
„Felszabadultságot érzek a gyomromban, amikor utazom Rómába!” – szólt Anett új megerősítő mondata, ezúttal minden belső ellenállás nélkül. Nem volt mögötte kétely, nem bújt meg benne semmilyen visszahúzó gondolat vagy félelem. Ezt már nem csak kimondta, hanem a testében is érezte. Zsigeri szinten hitte és tudta, hogy ez így lesz – és nem csak azért, mert „szeretné”, hanem mert a teste, az idegrendszere, a tudatalattija is elfogadta az új valóságot. A régi élmények többé nem irányították őt – új idegpályák rajzolták át a belső térképét.
💬„Ideértem, minden rendben volt, nem pánikoltam, jól telt a repcsi út, magamon is meglepődtem! Nagyon köszönöm!” – jött az üzenet, nem sokkal a landolás után.
Egy egyszerű mondatnak tűnik, de aki átélt már pánikot, szorongást, kontrollvesztést, az tudja, milyen súlya van ezeknek a szavaknak. A gyomorszorítás helyét valóban a nyugalom vette át, a rettegését pedig a szabadság. Anett nem csak Rómába érkezett meg – hanem önmagához is.
❓Miért nem elég az akaraterő?
Sokan azt gondolják, hogy „csak akarni kell” a változást. Hogy elég eldönteni, hogy nem félek többé, és minden megváltozik. De a tudatalatti nem így működik.
Hiába tudjuk, hogy valamit nem „kellene” éreznünk, ha a testünkben és idegrendszerünkben ott lappanganak az emlékek, amik irányítanak.
Ezért nem tudjuk akarattal megváltoztatni az érzelmeinket. Ezért nem elég „eldönteni”, hogy nem félek többé.
A tudatalattiban mélyen elraktározott emlékek, hitrendszerek és érzelmi lenyomatok irányítják reakcióinkat –, a tudatalatti mintáink erősebbek lehetnek, mint a logika vagy az akaraterő. Ezek átírhatók biztonságos, testérzet-alapú, szelíd módszerekkel, amelyek képesek rétegről rétegre feloldani a múlt fájdalmait.
Az Aroma Freedom Technika pontosan ebben segít: összekapcsolja a testet, az érzelmeket és a tudattalan mintákat, hogy valódi, tartós változás jöhessen létre.
Felszínre hozza azokat az eltemetett érzelmi mintákat, amelyek blokkolják a változást. A testünk emlékszik. De ha a test másként tapasztal – oldódást, biztonságot, elfogadást –, akkor újraírható a program.
🌱Ez nem varázslat, hanem tudatalatti szintű munka.
Talán veled is előfordult már, hogy nem értetted, miért reagálsz túl egy helyzetet, vagy miért bénít meg valami, amit mások könnyedén kezelnek.
Lehet, hogy te is cipelsz egy olyan régi történetet, amely észrevétlenül írja a jelenedet.
És lehet, hogy a félelmeidet nem legyőzni kell – hanem meghallgatni őket, visszakövetni … és szeretettel elengedni.
Mert a változás nem akaraterő kérdése.
Hanem a tudatalatti újraírásáé.
