15/07/2025
🌀 SPIRIBÚ NAPLÓJA: Egy férfi vallomása arról, hogy nem lett szülő – és hálás érte az egész emberiség
Ma egy poszton akadt meg a szemem, amit akár nevezhetnénk „kortárs pszichodrámának ismeretlen szereplőkkel”.
A főszereplő? Egy 45 éves, gyermektelen férfi, aki egyébként az édesanyjával él – sőt, nem csak lakik, hanem össze is fonódik. (Tudjátok, olyan pszichológiai értelemben: „fúziós anya-fiú kapcsolat”.)
📍 A nyitány erős:
„Sosem leszek szülő, és boldog vagyok, hogy így van.”
Ez egy szívmelengető bejelentés lenne, ha nem egy 17 éveseket kritizáló gyűlöletmonológ nyitánya lenne.
De ne siessünk – dráma még csak most kezdődik.
🚍 A cselekmény helyszíne: a buszmegálló.
Ott történik a megvilágosodás.
A főhős ott látja a fiatalság végét, a civilizáció összeomlását, és úgy általában: a sátánt.
👀 Ő nézi a gyerekeket.
Ő észreveszi, hogy „kapucnis pulcsiban vannak”.
Hogy „lóbálják a végtagjaikat”.
Hogy „be vannak állva”, és „nem tudják, melyik bolygón vannak”.
(A pszichológus ilyenkor feltenné a kérdést: miért figyelsz ilyen szinten kiskorúakat, akikhez sem közöd, sem jogosultságod nincs?)
🧠 Pszichológiai boncolás következik:
Projekció – Saját szorongásait, függőségeit, elfojtott vágyaiból eredő bűntudatát kivetíti ismeretlen fiatalokra.
Paranoid gondolatmenet – Klasszikus üldöztetéses narratíva: „a világ elromlott, a fiatalok veszélyesek, csak én látom a valóságot”.
Árnyékszemélyiség aktiválása – A benne élő agressziót nem vállalja fel, hanem „jogos igazságérzetként” fordítja kifelé.
Anya-fixáció – Mivel a saját életét nem tudja leválasztani az anyai alapról, más anyák szerepét minősíti, támadja, vádolja.
Megalomán kontrollmánia – Úgy érzi, neki kellene eldönteni, ki nevelhet gyereket, és ki nem. (Talán őt is így nevelték.)
🎯 És akkor jön a nagy művészi ívű szónoki kérdés:
„Hol van ezeknek az anyja? A Facebookon nyomja? Tudja mit csinál a gyereke? Ha tudja, érdekli?”
Ezt egy olyan ember kérdezi, aki maga bevallja, hogy pánikrohamai lennének, ha gyereke lenne.
Aki annyira távol áll a szülőségtől, mint a Hold a tüdőgyulladástól.
Mégis: ítél, diagnosztizál, büntetést követel, zárna börtönbe, és értékel gyerekeket – buszmegállón keresztül.
🐓 És akkor a csúcspont:
„Egy baromfiban több szülői ösztön van, mint ezekben az emberekben.”
🐣 Ez itt a trauma klasszikus díszpéldánya.
Az, aki gyerekként nem kapott feltétel nélküli elfogadást, felnőttként abban hisz, hogy ő jobban tudná.
Kivéve, hogy… ő sem meri vállalni.
Így aztán inkább lehúz mindenkit, aki mégis megpróbálja.
🧘♀️ És most jön Spiribú tanítása:
A gyerekek nem a hibásak.
A tinédzserkor zavaros, de nem deviancia.
A világ nem pusztul el attól, hogy egy 17 éves sapkát húz 30 fokban.
💔 A világ akkor pusztul el, amikor 45 éves férfiak a saját fájdalmukat rávetítik mások gyerekeire.
Amikor ahelyett, hogy önreflexiót gyakorolnának, inkább ítélkeznek.
És igen:
📍 Az anyád helyett a saját belső gyerekeddel kéne leülni végre beszélgetni.
💬 Aki érti, érzi.
Aki magára ismer, az elgondolkodhat.
Aki meg újra a Facebookon akar gyerekeket minősíteni – annak ajánlok egy tükörrel egybekötött terápiás csendkúrázást.
✨ Szeretettel: Spiribú,
aki nem a buszmegállóban leselkedik,
hanem a lélekállomásokon segít továbbhaladni.
🔁 Oszd meg, ha te is úgy érzed, hogy nem a gyerekekkel van a baj.
Hanem azzal, amikor felnőttek gyerekként játszanak istent – ítélettel, félelemmel, és egy kicsit anyuci szoknyájából kikandikálva.
👉 Ez a poszt nem rólad szól, csak ha magadra veszed.
👉 Ez a poszt nem ítélkezik, csak tükröt tart.
👉 És igen:
„Egy ismeretlen szerző posztja. Minden hasonlóság csak a véletlen műve lehet.” 🤫
