Mi a nyitvatartási idő?

Hétfő 09:00 - 17:00 Kedd 09:00 - 17:00 Szerda 09:00 - 17:00 Csütörtök 09:00 - 17:00 Péntek 09:00 - 17:00 Szombat 09:00 - 12:00

HelyreÁLLÍTÁS

Kezdőlap
Magyarország
Eger
HelyreÁLLÍTÁS

🌟A tartós változáshoz önmagadban kell keresni a megoldást.Szaktanácsadás testi lelki átalakuláshoz🌟

19/02/2026

A felelősség súlya és méltósága

Sokáig azt hisszük, a felelősség teher.

Valami, amit ránk raknak.
Valami, amit el kell bírni.
Valami, amit jobb lenne elkerülni.

De a valódi felelősség nem súly.
Hanem méltóság.

Nem hibáztatás.
Nem önostorozás.
Nem az, hogy „minden az én hibám”.

Hanem vállalás.

A múlt heti Pillangófa közösség terében volt egy pont, ahol ez kimondódott.
Nem hangosan.
Nem drámaian.
Csak tisztán.

A felelősség az a pillanat, amikor nem mutatok többé kifelé.

Amikor nem a körülményre.
Nem a másik emberre.
Nem a múltra.

Hanem megállok, és azt mondom:
„Ebben én is benne vagyok.”

Ez a helyREállítás egyik legmélyebb kapuja.
Mert onnantól már nem áldozat vagyok.
Hanem alkotó.

A felelősség nem elvesz.
Hanem visszaad.

Erőt.
Tartást.
Gerincet.

És igen, van súlya.
De ez a súly nem lehúz.
Hanem földel.

Vannak körök, ahol ezt ki lehet mondani.
Ahol nem szégyen.
Nem gyengeség.

Hanem erő.

Ha benned most megmozdult valami,
talán közelebb vagy hozzá, mint gondolnád.

18/02/2026

A döntés pillanata nem hangos

Sokan várják a motivációt.
A lendületet.
A „most végre érzem” állapotot.

De a valódi döntés nem ilyen.

A döntés nem motiváció.
Nem érzelem.
Nem hangos elhatározás.

Hanem belső elmozdulás.

Egy csendes pont, ahol egyszer csak megszűnik a sodródás.
Ahol már nem a körülmények visznek.
Nem a múlt beszél.
Nem a félelem irányít.

Hanem te mozdulsz.

A szombati Pillangófa közösség első terében ez volt az egyik legmélyebb pillanat.
Nem tapsoltunk.
Nem ünnepeltünk.
Nem volt nagy mondat.

Csak érezhető volt:
valaki belül elmozdult.

És ez mindig magányos.

A döntés nem közösségi élmény.
A döntés belső aktus.
Egy pont, ahol magadra maradsz önmagaddal –
és mégis először vagy igazán jelen.

A döntés az a pont, ahol megszűnik a sodródás.

Onnantól nem mondhatod, hogy „így alakult”.
Onnantól vállalod.

A helyREállítás itt kezdődik.
Nem a változásnál.
Nem az eredménynél.
Hanem annál a belső mozdulatnál, amit más talán észre sem vesz.

Vannak esték, amikor ez megtörténik.
És vannak emberek, akik készek rá.

Te mikor döntöttél utoljára valóban?

17/02/2026

Valami gyökeret vert

Vannak esték, amelyek nem hangosak.
Nem látványosak.
Nem történik „semmi különös”.

És mégis…
a föld alatt megmozdul valami.

A múlt héten szombaton 2026.02.14.-én megszületett a Pillangófa közösség első tere.
Nem program volt.
Nem előadás.
Nem önismereti „esemény”.

Hanem gyökéreresztés.

Egy kör, ahol nem kifelé beszéltünk, hanem lefelé indultunk.
A saját gyökereink felé.
A döntéseink forrásához.
Ahhoz a ponthoz, ahol már nem a sodródás működik, hanem a választás.

A döntés még láthatatlan.
Nem látod a közösségi médián.
Nem hallod hangos mondatokban.
De ott van a föld alatt.

És aki ott volt, tudja:
a gyökér mindig csendben dolgozik.

A helyREállítás nem zajjal kezdődik.
Nem harsány fogadalmakkal.
Hanem azzal a belső mozdulattal, amikor valaki kimondja magában:

„Elég volt a sodródásból.”

Ami valódi, az nem zajjal kezdődik.
Hanem gyökérrel.

A gyökér pedig nem kér tapsot.
Csak földet.
Időt.
Elköteleződést.

Vannak esték, amikor valami elindul.
És vannak, akik érzik.

Ha benned is mozdul valami,
figyelj.

15/02/2026

Az El nem hagyott Én

Egy ideig azt hitted, elvesztettél valamit.

Egy kapcsolatot.
Egy közös teret.
Egy jövőképet.
Egy otthont, ami talán sosem volt teljesen a tiéd,
mégis hittél benne.

Aztán lassan rájöttél,
hogy a legnagyobb félelem nem az volt,
hogy a másik elment.

Hanem az, hogy közben te is eltűntél.

Hogy alkalmazkodtál.
Hogy csendben maradtál.
Hogy letetted a táskát a parton.
Hogy nem kérdezted meg magadtól, mit érzel igazán.

És most itt állsz.

Nem ugyanott, ahol hétfőn.
Nem ugyanazzal a kérdéssel.

Valami megváltozott.

Mert amikor tegnap kimondtad,
hogy még mindig szeretsz,
nem a másikhoz mentél vissza.

Magadhoz.

És ma, ebben a csendes vasárnapi fényben,
valami egészen más válik láthatóvá.

Nem veszítettelek el.

Nem tűntél el a történetben.
Nem oldódtál fel mások döntéseiben.
Nem maradtál ott végleg a parton.

Itt vagy.

Nem tökéletesen.
Nem minden kérdésre választ adva.
Nem mindent lezárva.

De jelen.

És ez már az enyém.

Az, hogy képes vagyok érezni.
Az, hogy képes vagyok szeretni.
Az, hogy észreveszem, amikor leteszek valamit.
Az, hogy vissza tudok menni érte – vagy el tudom engedni.

Ez az, amit nem lehet elvenni.

Nem a kapcsolat tartott meg.
Nem a közös tér adott identitást.
Nem a másik visszajelzése tett teljessé.

Hanem az a fény, ami végig ott volt bennem,
csak néha eltakarta a történet.

Most nem kifelé nézel.
Nem keresel felelőst.
Nem keresel tükröt.

A fény belülről jön.

És először nem az a kérdés,
hogy ki hagyott el kit.

Hanem az, hogy
hogyan tudok mostantól úgy élni, hogy ne hagyjam el magam többé.

👉 Mi az az érzés, amit most már biztosan tudsz:
ez benned marad, akkor is, ha minden más változik?

A történet itt nem ér véget.
Csak most már tudod,
ki az, aki végig jelen volt benne.

14/02/2026

Még mindig szeretek

Sokáig próbáltad nem érezni.

Nem tudatosan.
Csak ösztönből.

Ha nem gondolsz rá,
ha nem mondod ki,
ha eltávolítod a tárgyakat, az emlékeket, az útvonalakat,
akkor talán csendesebb lesz.

Talán elhalványul.

Mert azt hitted, ez az erő.

Hogy ha már megtörtént,
akkor a következő lépés az,
hogy bezársz.
Lezársz.
Elvágsz.

És közben ott volt benned valami,
ami nem akart együttműködni.

Nem harsányan.
Nem drámaian.
Csak csendesen, kitartóan.

Mint egy lüktetés a mellkasodban.

Egy este, amikor már nem figyelsz annyira,
amikor nem kontrollálsz mindent,
amikor csak ülsz, és nincs zaj körülötted,
észreveszed:

még mindig szeretek.

És az első reakció nem a meghatódás.
Hanem az ellenállás.

Nem akartam érezni.
Nem akartam ezt is.

Mert ha szeretek,
akkor még mindig kötődöm.
Ha szeretek,
akkor nem tudtam igazán elvágni.
Ha szeretek,
akkor sebezhető vagyok.

De a következő felismerés már halkabb.

Nem fáj úgy, mint hittem.

Nem éget.
Nem szakad.
Nem húz vissza.

Csak ott van.

Ez is bennem van.

Nem a másik miatt.
Nem a történet miatt.
Hanem azért, mert én ilyen vagyok.

Képes vagyok szeretni.

És ez a mondat egyszer csak nem gyengeségként hangzik,
hanem erőként.

Mert a bezárás lenne a könnyebb út.
A cinizmus lenne a gyorsabb.
A közöny lenne a biztonságosabb.

De az, hogy még mindig érzel,
hogy nem fagyott meg benned valami,
hogy nem keményedtél meg teljesen -

ez nem vereség.

Ez élő szív.

És talán most először nem a történetet siratod,
nem azt, ami elveszett,
hanem azt látod meg:

a képességem nem tűnt el.

👉 Volt már olyan az életedben,
amikor rájöttél, hogy még mindig érzel…
és ez végül nem gyengített, hanem megtartott?

A történet most nem a hiányról szól.
Hanem arról,
ami még mindig dobog.

13/02/2026

Elhagytam a táskát a parton

A nap még magasan állt, amikor letetted.

Nem volt benne dráma.
Nem volt veszekedés, nem volt kapkodás.
Csak az a természetes mozdulat, amikor az ember letesz valamit maga mellé,
mert azt hiszi, mindjárt visszanyúl érte.

Ott maradt.

A homokban.
A törölköző szélén.
A napfényben.

Nem ellopták.
Nem elvették.
Nem szakították le a válladról.

Csak…
ott maradt.

És sokáig nem is tűnt fel.
Nevettél.
Beszélgettél.
Tetted, amit akkor éppen tenni kellett.

Aztán amikor indulni kellett volna,
amikor már hűvösebb lett a levegő,
amikor a part lassan kiürült,
akkor nyúltál volna érte.

És akkor jött az a furcsa érzés.

Nem pánik.
Nem sokk.
Csak az a csendes felismerés:

Nincs ott.

Visszanézel.
Látod a helyét.
A lenyomatát a homokban.
Azt a kis mélyedést, amit hagyott.

És hirtelen nem az fáj, hogy elveszett.
Hanem az, hogy nem tudod pontosan,
mikor engedted el.

Nem történt erőszak.
Nem volt külső támadás.
Nem volt, aki elvette volna.

Te tetted le.

Talán mert akkor még úgy érezted,
biztonságban van.
Talán mert abban a pillanatban
fontosabb volt valami más.

A veszteség nem mindig tragédia.
Néha csak egy mozdulat.
Egy döntés nélküli döntés.

És most ott állsz a parton,
a nap már lejjebb csúszott,
a levegő hűvösebb,
és azon gondolkodsz:

Ha nem vették el… akkor mit jelent az, hogy elveszett?

Ott maradt.
Nem vitték el.
Nem ragadták ki a kezedből.

Letetted.

👉 Volt már olyan az életedben,
amit nem mások vettek el tőled,
hanem egyszerűen… nem vetted vissza?

A történet most már nem csak arról szól,
hogy mi történt.

Hanem arról,
hogy mikor engedtük el anélkül,
hogy észrevettük volna.

12/02/2026

A kapcsolat, mint táska

Van egy tárgy, amit nem azért választasz, mert divatos.
Nem azért, mert mindenkinél azt látod.
Hanem mert amikor a kezedbe veszed,
érzed rajta az időt.

Egy kézzel varrott bőr táska.
Nem harsány.
Nem hivalkodó.
Meleg, homokszínű.
Olyan, amit nem lehet csak úgy lecserélni.

Amikor először magadra veszed, még üres.
Könnyű.
Tele lehetőséggel.

Aztán lassan elkezded megtölteni.
Apróságokkal.
Mindennapokkal.
Közös tervekkel, amiket nem írtatok le, csak tudtátok.

Ez a kapcsolat.

Nem tökéletes.
Nem steril.
De minőségi.

Nem zárt teljesen –
van rajta cipzár, de nem lakat.
Lehet belenyúlni.
Lehet beletenni.
Lehet kivenni belőle.

Közös használat.

Nem az enyém.
Nem a tiéd.
Hanem a miénk.

És pont ezért válik súlyossá.

Mert amikor valami megbillen,
nem csak egy érzés esik ki belőle.
Hanem az a tér is, amit együtt tartottatok.

Egy ideig még a válladon van.
Még viszed.
Még pakolnál bele.

Aztán egyszer csak ott marad valahol.

Nem szándékosan.
Nem direkt.
Csak úgy.

És amikor visszagondolsz rá,
nem az fáj elsőként, hogy elveszett.

Hanem az, hogy
mennyire természetes volt, hogy közösen használtátok.

Mintha egy ideig ugyanabba a térbe tettétek volna bele az életeteket.
És most ez a tér üres.

A minőség nem változott.
A meleg színe sem.
A varrás ugyanaz.

Csak már nem hordja senki.

👉 Volt már olyan kapcsolatod,
ami nem azért volt értékes, mert tökéletes volt,
hanem mert valódi volt?

A történet most egy tárgyon keresztül beszél.
De valójában nem a táskáról szól.

11/02/2026

Az otthon, ami nem adatott meg

Van egy kép.
Nem fotó.
Nem konkrét emlék.
Inkább egy érzés, ami már régóta benned él.

Egy asztal.
Fény.
Hangok, amik nem feszülnek egymásnak.
Egy tér, ahol nem kell figyelni arra, mikor változik meg a levegő.

Egy hely, ahol nem csak jelen vagy,
hanem számítasz is.

Azt hitted, most talán közelebb kerültél hozzá.
Nem tökéletesen.
Nem mesébe illően.
De annyira, hogy már el tudtad hinni:
"talán most megérkeztem."

Nem a falak miatt.
Nem a konkrét emberek miatt.
Hanem azért, amit jelentett.

Család.
Biztonság.
Valahová tartozás.

És amikor ez megbillent,
nem csak a jelen tört meg.

Valami régebbi is.

Mert az a kép, amit most siratsz,
nem biztos, hogy csak most született.

Lehet, hogy régóta hordozod.
Egy alaprajz a fejedben.
Szobák, amiket sosem laktál be.
Egy ház, ami sosem épült fel teljesen.

Mégis ott volt benned.

És amikor most megrepedt valami,
nem csak egy kapcsolat fájt.
Hanem az a kép,
amiért érdemes lett volna.

Érdemes lett volna kitartani.
Érdemes lett volna sziszolodni.
Érdemes lett volna dolgozni rajta.

Mert talán ez lett volna az a hely,
ahol végre nem kell magyarázni magad.
Nem kell bizonyítani.
Nem kell figyelni, mikor jön a következő törés.

Ez a hiány nem hangos.
Nem drámai.

Csak mély.

Mint amikor belépsz egy házba,
és rájössz:
ez mindig csak tervrajz maradt.

👉 Volt már olyan álmod az életedben,
amit nem az fájt, hogy elvesztettél,
hanem az, hogy sosem élhetted meg igazán?

A történet nem áll meg.
Csak egy régi alaprajz fölé hajol most.

10/02/2026

Kit hagytak cserben valójában?

Egy ideig egyszerűnek tűnik.
Van egy történet.
Van benne valaki, aki tett valamit.
És van valaki, akivel ez megtörtént.

Az ember ilyenkor ösztönösen rendet akar tenni.
Alany.
Tárgy.
Ki cselekedett, és kivel szemben.

Mintha csak annyi lenne a dolgunk,
hogy pontosan megnevezzük:
ki hagyott cserben kit.

De ahogy telik a nap,
valami nem hagy nyugodni.

Nem stimmel teljesen a kép.
A történet logikus lenne,
mégsem ad megkönnyebbülést.

Mert nem bűnösöket keresel.
Nem vádat akarsz megfogalmazni.
Nem felmentést.
Csak érteni szeretnéd,
miért érintett ez ennyire mélyen.

Mintha nem csak egy helyzet tört volna meg,
hanem valami beljebb is.

Egy ponton megállsz.
Nem szándékosan.
Csak úgy alakul.

És egyszer csak ott van előtted a kérdés,
amit eddig kerülgettél:

Biztos, hogy jól nevezem meg, mi történt?

Mert ha végiggondolod,
nem csak az fáj, hogy valaki döntött.
Nem csak az, hogy nem kérdeztek meg.
Hanem az, hogy az egész helyzet
valami régebbit, valami ismerősebbet érintett meg benned.

Mintha egy régi réteg mozdult volna meg.
Egy érzés, amit már máshonnan is ismersz.
Egy pillanat, amikor nem először
érzed magad kívül egy döntésen.

És ekkor elcsúszik a felelősség kérdése.

Már nem az a legfontosabb,
hogy ki a bűnös.
Hanem az, hogy
miért fáj ez pontosan itt.

Ki az alany?
Ki az, aki most kérdez?
És ki a tárgy?
Mi az, ami valójában sérült?

Mintha egy tükör kerülne eléd.
Nem azonnal.
Nem direktben.
Csak annyira, hogy meglásd:
a történet nem csak kifelé mutat.

Nem vádol.
Nem menteget.
Csak visszaver valamit.

És te még nem mondod ki.
Még nem vonod le a következtetést.
Csak érzed, hogy a cserbenhagyás története
nem ott kezdődött, ahol eddig kerested.

👉 Mi az, amit ez a helyzet valójában megérintett benned?
Nem kell válaszolni.
Ma elég, ha hagyod, hogy a kérdés dolgozzon.

A történet halad tovább.
Nem megoldások felé.
Hanem mélyebb pontok felé.

09/02/2026

Valami eltűnt… vagy csak elhagytuk?

Nem volt nagy jelenet.
Nem volt vita, amit később újra lehetne játszani fejben.
Nem volt ajtócsapódás, nem volt mondat, amire rá lehetne mutatni, hogy „na, itt tört el”.

Mégis…
amikor visszanézek,
ott van egy üres hely.

Mintha valami eltűnt volna a képből.
Nem egy ember.
Nem egy konkrét dolog.
Hanem az a pont, ahol addig én is benne voltam.

Ott állsz egy helyzetben,
és egyszer csak azt érzed:
nem veled együtt történt,
hanem veled megtörtént.

Nem kérdeztek meg.
Nem volt valódi tér arra, hogy elmondd, mit látsz, mit érzel, mire lenne szükséged.
Egy döntés megszületett.
Egy irány kijelölődött.
Te pedig ott maradtál vele.

Mintha egy jelenet közepén vágtak volna.
A történet ment tovább,
csak épp nélküled.

Ez a cserbenhagyás első rétege.
Nem hangos.
Nem drámai.
Nem látványos.

Inkább olyan, mint amikor belépsz egy szobába,
és csak később veszed észre,
hogy valami hiányzik.
Nem tudod megmondani, mi az.
Csak azt érzed, hogy más a levegő.

Elveszett valami.
De nem tudod pontosan megnevezni.

Talán egy közös gondolkodás.
Talán az érzés, hogy számítasz.
Talán az a biztos tudat, hogy ha történik valami,
akkor veled együtt történik.

És a legnehezebb ebben nem is a veszteség.
Hanem az a pillanat, amikor rájössz:
egy helyzet elé lettél állítva.
Nem választottad.
Nem alakítottad.
Csak belekerültél.

Ilyenkor az ember ösztönösen kifelé figyel.
Keresi a magyarázatot.
A felelőst.
A mondatot, amit másképp kellett volna kimondani.
A jelet, amit észre kellett volna venni.

Mert ha találunk okot,
akkor talán visszakaphatjuk azt, ami eltűnt.

De ma még nem ott tartunk.
Ma még csak állunk ebben az üres térben.
Ebben a hiányban.
Ebben az érzésben, hogy valami nem úgy van, ahogy lennie kellett volna.

És ez önmagában már sok.

👉 Volt már olyan helyzet az életedben,
ahol nem az fájt igazán, ami történt,
hanem az, hogy nem kérdeztek meg?

A hét itt indul.
Ebben a hiányban.
Ebben a csendben.
Ott, ahol először jelenik meg a kérdés:
mi az, ami elveszett… és kinek a kezében volt valójában?

Cím

Mikes K. Utca 53
Eger
3300

Nyitvatartási idő

Hétfő	09:00 - 17:00
Kedd	09:00 - 17:00
Szerda	09:00 - 17:00
Csütörtök	09:00 - 17:00
Péntek	09:00 - 17:00
Szombat	09:00 - 12:00

Telefonszám

+36703878702

Weboldal

http://lelekmentes.homing.hu/

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni HelyreÁLLÍTÁS új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Rendelő Elérése

Üzenet küldése HelyreÁLLÍTÁS számára:

Parancsikonok

Szeretnéd, hogy a(z) rendelőod elsőként szerepeljen az Klinika tematikájú vállalkozások között Eger városában?

Megosztás

Kategória

Mentálhigiénés szolgáltatás