10/04/2026
Április a császármetszéssel kapcsolatos tájékozódás, informálódás hónapja. Bár ez egy alapvetően mozgással, nyelvtanulással, önfejlesztéssel kapcsolatos oldal, anyaként, nőként és főleg érintettként úgy érzem nem tehetem meg, hogy nem írok ezen a felületen a saját személyes tapasztalataimról ebben a témában.
Hosszú lesz és nem való mindenkinek ez a történet. Most még visszafordulhatsz, ha nem bírod az ilyet.
2017. április elsejére voltam kiírva a fiammal. Ez egy szombati nap lett volna, de örülök, hogy végül nem Bolondok napján született, hallgathatta volna egész életében az ezzel kapcsolatos vicceket. Végül azon a héten szerdán hajnalban 39 hetesen és 5 naposan kezdődtek a fájásaim. Legalábbis azt hittem, vagyis nem igazán tudtam eldönteni, hogy ezek már azok-e, elsőszülő-nőként inkább biztosra mentem, és megkértem édesapámat, hogy vigyen be a kórházba.
Nem volt választott orvosom (akkor még lehetett volna), nem mentem magánkórházba, bíztam magamban és a testemben, azt gondoltam biztos kemény lesz, de hány nő viszi végig rendben ezt a folyamatot, én is tutira képes vagyok rá. A császármetszés lehetősége még csak a tudatom leghátsó részében sem bukkant fel sehol akkor. Bemegyünk a kórházba, szépen megszülök, kijövünk, minden rendben lesz. Persze féltem belül az ismeretlentől, hogy mennyire lesz fájdalmas, de ez inkább egy egészségesnek mondható félelem volt.
Rámrakták a tappancsokat, vizsgálták a babám szívhangját, de ott sem tudták eldönteni, hogy ez már a vajúdás kezdete-e, úgyhogy benntartottak megfigyelésre.
Gondolom mivel nem volt külön fogadott orvosom, minden egyes ügyeletes orvos jött és megvizsgált, volt olyan manuális vizsgálat ami után sírtam, mert olyan volt, mintha késsel szúrkáltak volna alulról. Az egész szerda így telt el, vizsgálgattak, vártunk, a fájásaim erősödtek, haladt valamennyit a folyamat, de nem eleget. Nem sokat pihentem másnap reggelre virradóan, enni már nem lehetett semmit, csak akkor éreztem kicsit jobban magam, ha meleg vízzel zuhanyozhattam.
Az egyik orvos megkérdezte, hogy repeszthet-e burkot úgy, hogy egy rezidens is ott van, úgy voltam vele, hogy persze, miért ne, nekem nem lesz könnyebb, ha azt mondom, hogy nem, így legalább a jövő orvosi generációjának segítségére lehetek. Elég szürreális volt mindenesetre, ahogy egy nagy ollóval megvágta a doktornő burkot, majd két női szempár vizslatott a szétterpesztett lábaim közé hajolva arról diskurálva, hogy "Nézze csak, látja, ott van a kis hajas fejbőre." Úgy voltam vele, hogy jajj, basszus, bárcsak én is láthatnám már őt. A kis hajas fejbőrét, vagy bármit belőle. Ez nem igazság, hogy ők látják, én pedig nem. Pedig itt kotlok már több, mint 24 órája.
Csütörtök délben kaptam oxitocin injekciót, hogy beinduljanak végre a dolgok, a nővérke azt ígérte, hogy 2 óra és meglesz a baba, közben egy mellettem lévő hölgy a függönyök mögött 3 óra leforgása alatt megszült. Én pedig a nem evés, és az injekció hatására még erősebb és sűrűbb fájdalmak miatt lassan kezdtem az Ördögűzőből megismert Reganra hasonlítani. Édesanyámat is beengedték mellém ebben az állapotban, nem igazán voltam boldog tőle, nem volt igazi segítség, hiszen ő is teljesen kivolt, sírt, aggódott, akkorra már másfél napja topogott és izgult ő is a folyosón. Mielőtt bementünk a kórházba, jólnevelt illemtudó lányként magamnak megfogadtam, hogy én bizony nem fogok üvölteni. (De ó, végül eddigre dehogynem.)
Teltek az órák, továbbra sem haladt érdemben a dolog, csak rázkódtam és fújtattam az erős fájásoktól. Délután 5 körül már könyörögtem az ügyeletes fiatal doktornőnek, hogy legyen szíves segíteni valamit, mert semmi erőm, nagyon fáj, és aggódtam a baba miatt is, mert addigra már régen meg kellett volna születnie. Elintézte a dolgot annyival, hogy várjunk még egy órát, mert a babának és a mamának is az a legjobb, ha természetes úton történik ez a folyamat. Mondom 38 órája várok lassan, és az elmúlt 4 órában semmit nem haladtunk. De hát kuss volt a nevem, nyilván mit értek hozzá, szenvedtem tehát még egy órát teljes kétségbeesésben. A következő orvosváltásnál az a doktornő érkezett, akit ha választottam volna orvost, őt választottam volna, rámnézett, és szólt, hogy készítsék elő a műtőt császármetszésre. Ekkor már teljes delíriumban voltam szinte, de végre láttam a végét, és amikor beadták a gerincembe az érzéstelenítőt a többcentis tűvel, akkor nem fájdalmat éreztem, hanem megkönnyebbülést, hogy végre végre vége van és nemsokára a kezembe foghatom a fiamat. Csak miután összevarrtak derült ki, hogy az egyik lábam lelógott az ágyról végig a 40 perces műtét alatt, de mivel kb köldöktől lefelé nem éreztem semmit az érzéstelenítőtől, engem nem zavart, csak a műtőssegédet, aki ezt meglátva ízesen káromkodott egyet majd visszapakolta az elzsibadt végtagomat a megfelelő helyre.
Arra a pillanatra egész életemben emlékezni fogok, amikor kiemelték őt belőlem és először megláttam. Nem is sírt, csak szörcsögött, életem magasan legszebb pillanata volt ez.
Ábel 39 óra vajúdás után végül császármetszéssel született 2017. március 30-án 18:27 perckor. Mivel elkapott valamilyen fertőzést még méhen belül, ezért úgy kezdte az életét, hogy fejbe szúrták egy nagy tűvel és még egy hétig benn kellett maradnunk a kórházban. Én bababarát kórház révén az utána lévő 3-4 napban szinte semmit nem aludtam, már csak azért sem, mert a szobatársam iszonyatosan horkolt, kénytelen voltam megkérni az egyik nővérkét, hagy menjek át egy másik szobába egy kicsit pihenni. És persze adtam hasba még nagyjából 10 napon keresztül az ilyenkor szükséges véralvadásgátló injekciót.
Sokáig bántott, hogy történhetett meg az, hogy nem természetes úton adtam életet a fiamnak, magamat hibáztattam, biztos én rontottam el. Nem segített ebben az sem, mikor jó pár évre rá visszamentem magánrendelésre ahhoz a doktornőhöz, akinél szültem és minden bátorságomat összeszedve, kezemet tördelve megkérdeztem tőle, hogy mit gondol miért nem sikerült. (A kórházi kilépő papíromon a "fájásgyengeség" szerepelt.) Szemrebbenés nélkül rámnézett, és azt mondta: "Azért, mert te fejben megállítottad a folyamatot." Dirr! Köpni-nyelni nem tudtam, hazafelé végig sírtam, mondjuk úgy, nem segített, hogy az éveken át tartó önmarcangolást feloldja. Azóta rendeztem ezt magamban, és megtanultam, hogy például ne kérdezzek olyat, ahol nem készültem fel bármilyen válaszlehetőségre. Titkon valószínűleg megértésre és támogatásra vágytam egy számomra tekintélyszemélytől, és végül egy nagy belémrúgás lett belőle. Ma már nem számít, mert tudom: nem én rontottam el. A testem megtette, amit tudott. Így született meg a fiam. Ami fontos, hogy ma már egy gyönyörű, egészséges és okos gyerek.
A császármetszés nem a könnyebb út, hanem egy nagy hasi műtét. Epidurális vagy spinális érzéstelenítéssel végzik, hogy ébren legyél, de fájdalmat ne érezz. Több rétegen vágnak át: bőr, zsírszövet, kötőszövet, izomrétegek eltolása, méhfal megnyitása. A baba kiemelése után a méhet és a hasfal minden rétegét külön-külön varrják vissza. A regeneráció hosszabb, mert a testednek egy komplett hasi műtétből kell felépülnie. A gyógyulás heteken át tart, és közben egy újszülöttet kell ellátnod.
Tiszteletet minden Nőnek, aki bármilyen formában világra hozott egy-vagy több gyermeket!
A kép az első közös képünk még a kórházból.
