30/12/2025
MEGLÁTNI AZ EMBERT A BETEGSÉG MÖGÖTT 🧐
Ritkán írok ennyire konkrét történetekről. Nem azért, mert ne lennének meghatározóak, hanem mert hiszek abban, hogy a segítő munka intimitása tiszteletet kíván. ( - ebben az esetben kivételt teszek a szóban forgó személy hozzájárulásával) 😇
Vannak találkozások, amelyek túlmutatnak egyéni sorsokon, és szakmai, emberi kérdéseket vetnek fel. Ez az egyik ilyen történet.
Közel húszéves volt a lány, amikor kapcsolatba kerültünk. Anorexiával és bulémiával küzdött, egy kifejezetten rossz állapotú periódusban. Nem volt könnyű helyzet. Sem neki, sem nekem.
Fontos kimondanom: nem vagyok pszichiáter, nem vagyok klinikai szakpszichológus. A klasszikus értelemben sokan ezt a helyzetet kompetenciaátlépésnek neveznék. És abban egyetértek: az evészavar súlyos állapot, elképesztő felelősséggel annak részéről, aki segítőként beleáll.
Éppen ezért volt számomra megrázó és tanulságos mindaz, amit a lány a korábbi tapasztalatairól mesélt..... Neves szakemberekről. Nyers, bárdolatlan stílusban megnyilvánuló mondatokról. Olyan találkozásokról, ahol a betegség fontosabb volt, mint az ember, ahol nem volt átmenet, nem volt érkezés, csak azonnali mélyfúrás és vájkálás a múltba!
🤔 Gondoljunk csak bele:
- mi magunk vajon képesek lennénk-e arra, hogy egy időpontra beesve, cipőt lerúgva, pár percen belül feltépjük a legmélyebb sebeinket egy szinte idegen ember előtt?!
Ami ott és akkor hiányzott, az nem a tudás volt.
Hanem az emberi kapcsolódás.
A közös munkánk másfél évig tartott. És mi volt a kulcs? Talán az, hogy nem a betegséggel kezdtem. Az emberrel kezdtem. Azzal, hogy hogyan van itt és most. Hogy van-e biztonság. Van-e bizalom. Van-e tér arra, hogy ne teljesíteni kelljen, hanem jelen lenni.
Ez nem határátlépés.
Ez emberi kapcsolat, tiszta keretekkel, szabályokkal, felelősséggel.
‼️ A medikális szemlélet önmagában kevés, ha közben stigmatizál. Én ezt elutasítom. Hiszek abban, hogy a prevenció harmadik színtere – a nem klinikai, mégis felelősségteljes segítő jelenlét – valóban működik.
Ma ez a lány 22 éves. Strasbourgban tanul pszichológiát mesterszakon. Nemrég találkoztunk: egy kellemes, félig szakmai, félig baráti beszélgetés erejéig. Ő maga hangsúlyozta, mennyire hiányzik a prevenciós szemlélet az akadémikus képzésből. Mekkora a szakadék az elmélet és a gyakorlat között. És hogy az, amit együtt csináltunk, hidat képezett a kettő között. 🥰
📌 Beszéltünk a holisztikus szemlélet jelentőségéről.
A vizualizációról.
A szimbólumokon keresztüli, játékos megközelítésről – különösen gyermek- és serdülőkorban. Arról, hogy a direkt kérdések sokszor falakat építenek, míg a szelíd kerülőutak ajtókat nyitnak. 🫶
Jó érzés volt látni, hogy jól van. Halad. Egyre stabilabb, egyre hosszabb időkre. Meggyőződésem, hogy a teljes gyógyulása közel van – és meg fogja csinálni. 💝
Az, hogy ezen az úton másfél évig kísérhettem, számomra is rendkívüli megtapasztalás volt. Az pedig külön büszkeség, hogy azokat az eszközöket, belső kapaszkodókat, amelyeket akkor együtt alakítottunk ki, ma is tudatosan használja. 🫶
Ez a törékeny lány valójában nagyon erős. Okos. Fantasztikus képességei vannak. És ha teljesen ráébred a saját belső erőforrásaira, legyőzhetetlen lesz.
Nemcsak az evészavarral szemben.
Hanem a nagybetűs ÉLETben.
Én teljes szívemből szorítok neki. 💝
Korábbi írásom róla: https://kunigundakozpont.hu/anorexia-bulimia/
Foto: ókori görög maszkok
