01/08/2019
Ezt csak úgy... Mostanában nem írtam, inkább olvastam. 💜
"Ha kimegyek a kertbe, sokszor viszek egy félmaréknyi cukrot a hangyáknak. Leszórom a fűbe, vagy magam mellé a padra, vagy a kerti asztal lapjára, a hangyák mindig gyorsan megtalálják és elviszik. Szeretem nézni, ahogy egyenként felszedik a cukor szemcséit, azt, ahogy egyre többen jönnek, feketén elözönlik a cukorkupacot. Néha beszélek is hozzájuk, mesélek nekik Anyáról és Apáról, a régi életemről.
Mindig vigyázok, hogy Nagymama ne vegye észre, hogy belemarkolok a cukortartóba, de egyszer mégis meglát, rám néz, nem kérdez semmit, én gyorsan a számba öntöm a cukrot, szétrágom, még ott ropog a fogam alatt, amikor azt mondom, hogy az edzések miatt megint nagyon kívánom az édeset. Nagymama kihúz egy fiókot, kitesz egy kicsi öblös fakanalat az asztalra, azt mondja, legközelebb ezt használjam. Abból, ahogy mondja, tudom, hogy nem hisz nekem.
A fakanál attól kezdve ott a cukortartóban. Három napig nem viszek cukrot a hangyáknak.
A negyedik napon aztán merek egy félkanálnyit a tenyerembe, hátraviszem, kiöntöm a fűre a szilvafa tövébe. A hangyák rögtön megtalálják, gyorsan hazahordják. Nézem őket, aztán hátramegyek a kerti padhoz, megint megpróbálom lerajzolni a noteszembe a diófát.
Mikor visszamegyek a házba, Nagymama épp vizet forral a legnagyobb lábosban. Ahogy meglát, lehúzza a lábost a lángról, konyharuhát tesz kétoldalt a lábos két fülére, azt mondja, segítsek, ha ketten visszük, nem fog kilötyögni.
Odamegyek, nekem a bal oldali fül jut, a konyharuhán keresztül is forró. Leemeljük a kályháról, mozdulnék a fürdőszoba felé, Nagymama a fürdőszobai lefolyót szokta lobogó forró vízzel tisztítani, azt mondja, a forró víz minden piszkot kiold az ólomcsövek belsejéből, de Nagymama nem arrafelé lép, hanem az ajtó fele, ahogy lemegyünk a lépcsőn, számol, hogy egyszerre lépjünk, nehogy leforrázzuk magunkat.
Elindulunk hátra, a fáskamra felé. Azt gondolom, hogy Nagymama a csatornát akarja kitisztítani, de nem állunk meg a rácsos csatornafedőnél, megyünk tovább, el a diófa mellett, el a grupp mellett, már majdnem a hátsó tujáknál vagyunk, ott, ahol a nagy hangyaboly van, amikor végre megértem, hogy Nagymama mire készül. Elvétem a lépést, a forró vízből egy kevés a fűre löttyen, Nagymama odanyúl, kikapja a fazék fülét a kezemből. Mondani akarom, hogy ne csinálja, a hangyák senkinek se vétettek, de akkor Nagymama már a hangyaboly előtt áll, meglendíti a fazekat, és rázúdítja a forró vizet a bolyra.
A boly sisteregve beomlik, fekete gőz tör fel belőle, a rögök között látszanak a hangyák járatai, a víz megfeketedik, zubogva és bugyborékolva eltűnik az alagutakban, szétfolyik a boly körül, kapálózó hangyákat sodor magával.
Nagymama a bolyra tapos, a papucsa sarkával kapálja a földet, azt mondja közben, hogy nézzenek oda, mekkora irdatlan nagy hangyatelep, ezeknek ennyi forró víz meg se kottyan, ezeknek hangyapor kell, van még valahol egy fél staniclivel, na, majd kapnak tőle. Sarkon fordul, elindul a fáskamra felé, az első pár lépése sáros saroknyomokat hagy a füvön.
A gőzölgő földet nézem, a fekete sárlében úszó hangyákat, fáj és lüktet a mellkasom, tudom, hogy a szívem dobog úgy, fájdalmasan és bizseregve.
Nagymama után fordulok, látom, hogy eltűnik a fáskamrában, leguggolok, belemarkolok a meleg földbe, kifordítok egy nagy sárrögöt, aztán egy másikat, egy harmadikat, a járatokban nyüzsögnek a hangyák, a tojásaikba és egymásba kapaszkodva próbálnak úszni a sárban, a kezemre másznak, a bőrömbe kapaszkodnak, mintha húznák valamerre, mélyebbre, beljebb a boly romjaiba. Újabb rögöket fordítok ki, a föld itt már nem olyan nedves és nem is olyan meleg, a járatok valahogy máshová vezették a vizet, egy félökölnyi üreget találok, szinte száraz, csak az egyik sarkába hatolt be a víz. Az üreg tele van hangyákkal és tojásokkal, feketén gomolyogva nyüzsögnek, középen egy nagy hangyát látok, sokkal nagyobb a többinél, majdnem akkora, mint a kisujjam két utolsó perce, egyáltalán nem mozog, csak áll ott a nyüzsgés közepén.
Hátranézek, a fáskamra felé. Nagymama még nem jött ki, még nem találta meg a hangyaport. Szétterpesztett ujjakkal, óvatosan a hangyák alá nyúlok, lassan kiemelem az egész összekapaszkodva nyüzsgő hangyagömböt a földből, összezárom az ujjaimat. A gömb olyan a tenyeremben, mint egy óriási, eleven szeder. Körülnézek, hogy hova dughatnám, meglátom a tuják mögött a csigaszedő vedret, benne az ültetőlapáttal, belépek a tuják közé, a vederhez, üres, lehajolok, lassan az aljára engedem a hangyagömböt.
Hallom, hogy Nagymama becsapja a fáskamra ajtaját. Kikapom a vederből a lapátot, kilépek a tuják közül, a boly gőzölgő romjai mellé állok, az ásóval földet fordítok a kis üreg fölé, aztán ásni kezdek, mintha keresnék valamit.
Nagymama mellém ér, a kezében egy nagy, behajtott szájú papírzacskó. Kinyitja, fehér port szór belőle a földre, kikapja a kezemből az ültetőlapátot, a port a földbe forgatja, azt mondja, tanuljam meg, hogy kell csinálni. Sokszor egymás után a földbe döf a lapáttal, közben lassú spirálban szórja a port a göröngyökre és a sárra, a földbe forgatja, a lapáttal szétdarabolja a göröngyöket, keveri és dagasztja a lassan szürkülő sarat.
Amire abbahagyja, a hangyaboly helye csak egy nagy, szürke folt, egyetlen hangyát se látni rajta. Nagymama egy párszor rácsap a lapát lapjával, elsimítja, meglapogatja, a fűbe törli az ásót, aztán körülnéz, a csigaszedő vedret keresi. Észreveszi a tuják között, lép egyet felé, érzem, hogy összerándul a gyomrom, de Nagymama nem megy közelebb, csak beledobja a lapátot a vederbe. Hallom, hogy a lapát csattanva a vederbe esik, a nyele a szélének csapódik, csikorogva körbefordul rajta, a hangtól libabőrös lesz a karom és a vállam. Nem szabad a hangyákra gondoljak.
Nagymama behajtja a hangyaporos zacskó száját, int, hogy hozzam a fazekat, aztán visszamegyünk a házba. Nem mond semmit, én se szólalok meg, csak bent a fejemben kering körbe, hogy szegény hangyák, szegény, szegény hangyák.
Estére beborul az ég, dörög is, de esni nem esik. Nagymama felveszi a ballonkabátját és előszedi az esernyőjét, azt mondja, a csontjaiban érzi, hogy nagy vihar lesz, de neki akkor is el kell mennie. Azt mondja, ha fél órán belül nem jön haza, akkor nagyon későn jön csak, ne várjam meg, vacsorázzak és feküdjek le egyedül.
Az ágyamon hasalok és olvasok, várom, hogy teljen az idő. Háromnegyed órát várok, kint közben feltámad a szél, az ablakokat zörgeti, az ágyamból is látom, hogy egészen sötétszürke az ég.
Amikor kimegyek a kertbe, az ég már szinte fekete. Csend van, a szél se fúj, de már lehet érezni a levegőben, hogy mindjárt jön az eső.
Egyenesen a csigaszedő vederhez megyek. A hangyák még mindig ott vannak, összekapaszkodva, feketén görögnek lassan körbe-körbe a veder alján. Odaviszem a vedret a diófához, a karomra akasztom, megpróbálok felmászni, de a vedertől nem tudom rendesen felhúzni magam az elágazáshoz.
Leteszem a vedret a fa tövébe, melléguggolok, meghúzom és felhajtom oldalt a trikómat, csavarok egyet rajta, a kilógó anyag úgy leffeg, mint egy nyuszifül, olyan, mint egy kis zseb, pont belefér az öklöm. Leveszem a copfom aljáról az egyik lekötőgumit, összefogom vele a csavarintást, aztán kiemelem a hangyákat a vederből, beleengedem őket a zsebbe, óvatosan rájuk hajtom az anyagot, a másik gumit is leveszem a hajamról, összefogom vele a kis batyut.
Így már könnyen fel tudok mászni a fára. Kint van a hasam, ahogy felhúzom magam az elágazásba, a köldököm a fa törzséhez ér, felhorzsol, fáj, de próbálok nem törődni vele. Elindulok felfele, a fal felőli ág harmadik elágazásához akarok menni, oda, ahol az odú van, a lefűrészelt ág csonkjában. Ahogy a második elágazáshoz érek, megdörren az ég, hangosan görög felém a dörgés, aztán feltámad a szél, vadul fúj, recseg és ropog bele az egész fa, mozog velem az ág, erősen átkulcsolom a combjaimmal, gyorsabban húzom felfele magam.
Már majdnem az elágazásnál vagyok, amikor fehéren és élesen villan egyet az ég, aztán akkorát dördül, hogy a mellkasomban érzem a csattanását, és zuhogni kezd az eső, vadul kopog fölöttem a leveleken, száraz fadarabok és levelek szállnak körülöttem, ahogy rángatja a diófát a szél. Már az odúnál vagyok, fél kézzel elérem, feljebb emelem magam, az elágazásba támasztom a könyököm, alattam már síkos a törzs, a kéreg vájataiban csorog lefelé a víz, de az esőt még nem érzem, még megvédenek tőle a levelek. Letépem a batyuról a hajgumit, fél kézzel belenyúlok, érzem, hogy a hangyák körbefogják és körbemásszák a tenyerem, ahogy az odú felé nyújtom, megint villámlik. Az éles fényben látom, hogy bevonják a tenyerem, az odúba dugom a kezem, összezárom és szétnyitom az ujjaimat, az odú falába törlöm a kezem, próbálom ledörzsölni róla a hangyákat, menjetek, mondom, menjetek. " Dragomán György
