13/02/2026
📖𝐌𝐞𝐬𝐞́𝐥 𝐚 𝐋𝐞́𝐥𝐞𝐤Csepp🩵 –🌙 A kísértés
Nem robbant be.
Nem tépte fel az ajtót.
Úgy jelent meg, mint egy gondolat, amit az ember először még elhesseget: nem fontos, nem számít, csak egy érzés.
De az érzés ott maradt.
Mint amikor az ember meghall egy ismerős hangot a tömegben, és a teste előbb fordul utána, mint a gondolatai.
Nem akarta észrevenni ezt az érzést.
De már emlékezett.
A láda már nyitva várta a folytatást…
Sokáig nem azért volt lezárva, mert üres volt.
Hanem mert túl sok fájó emlék lapult benne.
Szivárgott belőle valami veszélyes melegség.
Az az érzés, amikor valaki úgy ér hozzád – akár csak egy pillantással –, hogy közben nem is tudsz és nem is akarsz védekezni ellene.
Amikor nem kell erősnek lenned.
Amikor elég, hogy vagy.
Az a ritka érzés, amikor valami pontosan ott érinti meg az embert, ahol a legsebezhetőbb… a lelkénél.
Ez volt a kísértés valódi arca.
Az igazi ereje.
Nem új jövőt ígért.
Hanem visszaadta a múlt egyetlen darabját, néhány tiszta pillanatát.
Azt, amikor minden egyszerűbb volt.
Amikor nem kellett mérlegelni, nem kellett félni a következményektől.
Amikor az érzés önmagában igazolta saját magát.
Vissza akart menni.
Újra ott akart lenni.
Csak azt az érzést akarta.
Egy pillanatra. Csak egyetlen percre.
Egyetlen mozdulat erejéig.
Hogy újra érezze azt, amit akkor.
És ez volt a legveszélyesebb gondolat: hogy csak egy kicsit.
Egy néma üzenet erejéig.
Egy „hiányzol” súlyáig.
Egy találkozásnyi közelségig.
Az ember ilyenkor nem dönt.
Csak enged.
Azt mondogatja magának, hogy tudja, mit csinál. Hogy most már erősebb.
Hogy most már nem sodródik el.
Most már nem fog fájni.
És a soha nem szűnő gondolat: „csak most az egyszer”.
És közben ott a tudás is – hogy nem az első érintés az, ami rombol.
Hanem az, ami utána jön.
De a kísértés nem sodor.
Visszahúz.
Mert nem a jövőt mutatja.
A múltat kínálja fel újra.
Ugyanazzal a fénnyel, ugyanazzal a szenvedéllyel.
És közben elhallgatja, mi történik utána.
Hiszen ez már nem lehet ugyanaz.
Minden megváltozott.
Minden és mindenki más lett.
Volt egy pillanat, amikor majdnem megt***e. Majdnem belenyúlt újra abba az érzésbe, ami egyszer már teljesen felborította az életét.
Amikor a vágy erősebb volt, mint az emlék.
Amikor a hiány hangosabb volt, mint a józanész.
Amikor az ember már nem a jövőjére gondol, hanem arra, hogy mennyire szeretne újra élni egyetlen percet abból, ami egyszer már majdnem boldoggá t***e.
És ebben a „majdnem”-ben ott volt minden: a vágy, a félelem, a remény, a veszteség.
A kísértés nem kér sokat.
Csak azt, hogy felejtsük el, miért zártuk el azt a ládát. És mit tettünk bele.
Végül nem lépett, ismét nem volt hozzá elég bátorsága.
Nem érzett győzelmet.
Csak végtelen kimerültséget.
Egy halk szomorúságot.
Annak a tudását, hogy vannak dolgok, amikhez nem azért nem nyúlunk, mert nem akarjuk.
Hanem mert tudjuk, mit tenne velünk.
Mert a kísértés nem azt kérdezi, hogy szabad-e – csak azt, hogy emlékszel-e még, milyen volt.
Néha a legnehezebb dolog nemet mondani arra, amire a szívünk még mindig igent mondana.
Mert egyetlen érintés néha elég ahhoz, hogy újra elfelejtsük, miért is tanultunk meg nélküle élni.
Vannak érzések, amelyek nem azért maradnak velünk, mert befejezetlenek —
hanem mert az idők végezetéig bennünk élnek.💖
📖 Olvasd el az előző részeket is!
🌐lelekcsepp.com
