
21/09/2025
Imádom Őt ❤️
𝙑𝙖𝙣𝙣𝙖𝙠 𝙩𝙖𝙡𝙖́𝙡𝙠𝙤𝙯𝙖́𝙨𝙤𝙠, 𝙖𝙢𝙚𝙡𝙮𝙚𝙠 𝙚𝙡𝙤̋𝙡 𝙣𝙚𝙢 𝙩𝙪𝙙𝙪𝙣𝙠 𝙚𝙡𝙛𝙪𝙩𝙣𝙞.
Lelkünk addig hívja újra és újra életünkbe ezeket a tükröket, amíg a mélyben el nem csitul ellenállásunk.
Van, amikor hiába építjük fel ismét a falainkat, hiába menekülünk vagy küzdünk a másik ellen…talán rájövünk, hogy mindez csupán 𝙗𝙚𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩𝙡𝙚𝙣 𝙢𝙪́𝙡𝙩𝙪𝙣𝙠 𝙪́𝙟𝙧𝙖𝙟𝙖́𝙩𝙨𝙯𝙖́𝙨𝙖, 𝙫𝙖́𝙜𝙮𝙪𝙣𝙠 𝙖𝙣𝙣𝙖𝙠 𝙗𝙤𝙡𝙙𝙤𝙜 𝙢𝙚𝙜𝙫𝙖́𝙡𝙩𝙤𝙯𝙩𝙖𝙩𝙖́𝙨𝙖́𝙧𝙖?
Szerintem akkor tudjuk elfogadni a másik ember természetét vagy döntését, amikor 𝙗𝙚́𝙠𝙚́𝙩 𝙠𝙤̈𝙩𝙤̈𝙩𝙩𝙪̈𝙣𝙠 𝙢𝙚𝙜 𝙣𝙚𝙢 𝙤𝙡𝙙𝙤𝙩𝙩, 𝙩𝙤̈𝙠𝙚́𝙡𝙚𝙩𝙡𝙚𝙣 𝙩𝙤̈𝙧𝙩𝙚́𝙣𝙚𝙩𝙪̈𝙣𝙠𝙠𝙚𝙡, azzal a múlttal, amely miatt találkoznunk kellett vele.
𝙀𝙜𝙚́𝙨𝙯𝙚𝙣 𝙝𝙚́𝙩𝙠𝙤̈𝙯𝙣𝙖𝙥𝙞 𝙝𝙚𝙡𝙮𝙯𝙚𝙩𝙚𝙠𝙗𝙚𝙣 𝙨𝙯𝙚𝙢𝙗𝙚𝙨𝙞́𝙩𝙝𝙚𝙩 minket például egy barát, aki mindig kritizál, s emlékeztet arra, amikor értékünket kétségbe vonták.
Vagy egy párkapcsolat, ahol elhagyatottságot érzünk, s ez felidézheti gyermekkorunkban a figyelem és a biztonság hiányát.
Egy főnök vagy kolléga fölényes viselkedése a régi hatalmi sebeket érintheti meg. Ismerősünk, aki sosem ért meg, újra megnyithatja az érzést, amikor gyermekként nem hallották meg a hangunkat.
Vagy akár az a rokon, akivel mindig ugyanaz a vita ismétlődik, megmutathatja, 𝙝𝙤𝙜𝙮 𝙢𝙤𝙨𝙩 𝙣𝙚 𝙜𝙮𝙤̋𝙯𝙩𝙚𝙨𝙩, 𝙝𝙖𝙣𝙚𝙢 𝙛𝙚𝙡𝙤𝙡𝙙𝙖́𝙨𝙩 𝙠𝙚𝙧𝙚𝙨𝙨𝙪̈𝙣𝙠.
Talán ekkor válhat világossá, hogy történetünk, amely gyermekkori sebeinkből indult, 𝙢𝙖́𝙧 𝙣𝙚𝙢 𝙖𝙠𝙖𝙧 𝙜𝙤̈𝙧𝙘𝙨𝙤̈𝙨𝙚𝙣 𝙡𝙚𝙯𝙖́𝙧𝙤́𝙙𝙣𝙞.
Így azokkal, akik ma felidézik bennünk a régi fájdalmakat, már nem kell megvívnunk a harcainkat.
Így már nem feltétlen menekülni és küzdeni akarunk, hanem megtanuljuk 𝙗𝙚́𝙠𝙚́𝙗𝙚𝙣 𝙠𝙚𝙯𝙚𝙡𝙣𝙞 𝙖𝙯𝙩, 𝙖𝙢𝙞𝙩 𝙣𝙚𝙢 𝙠𝙚𝙡𝙡 𝙢𝙚𝙜𝙤𝙡𝙙𝙖𝙣𝙞.
Amikor megengedjük a másiknak, hogy hibáival együtt létezzen, 𝙢𝙞𝙠𝙤̈𝙯𝙗𝙚𝙣 𝙤̈𝙣𝙢𝙖𝙜𝙪𝙣𝙠𝙖𝙩 𝙞𝙨 𝙠𝙚́𝙥𝙚𝙨𝙚𝙠 𝙫𝙖𝙜𝙮𝙪𝙣𝙠 𝙨𝙯𝙚𝙧𝙚𝙩𝙚𝙩𝙩𝙚𝙡 𝙖́𝙩𝙤̈𝙡𝙚𝙡𝙣𝙞, akkor észrevétlenül a 𝙢𝙪́𝙡𝙩𝙣𝙖𝙠 𝙞𝙨 𝙚𝙣𝙜𝙚𝙙𝙩𝙪̈𝙠, 𝙖𝙯 𝙢𝙖𝙧𝙖𝙙𝙟𝙤𝙣, 𝙖𝙢𝙞 𝙫𝙤𝙡𝙩.
Megváltoztatás helyett békében a helyére engedtük, utat nyitva jelenünk szabadságához.