
05/05/2025
Mesterek dicséreté – 1. rész
Bennem már olyan mélyen zeng egynéhány kedves mesterem dicséreté, már annyiszor megköltöttem magamnak a róluk szóló ódáimat – ami teljes megelégedéssel tölt el – hogy alig van bennem vágy, hogy ezt mindenáron le is írjam és másokkal megosszam. Mert számomra már így van ez és kész.
De időről időre találkozok olyanokkal, akiknek ez a tudás hiányzik. Helyesebben a tapasztalása a jó mesternek. Vagy még inkább a megfelelő hozzáállás bármely mesterhez.
Egyszer biztosan, de talán többször is mondták már nekem, hogy nekem könnyű a mestereimet jónak látnom, mert én olyan szerencsés vagyok, hogy nekem csupa nagyszerű mesterem volt. De én ezt is, mint oly sok nagyszerű igazságnak hangzó gondolatot, szeretem kifordítani.
Egyrészt nagyon igaz, kiváló mestereim is voltak. Akár naponta eszembe jutnak. Olyankor eltűnődők irántuk érzett határtalan hálámon, gondolatban alaposan megdédelgetem őket, így velem vannak akkor is, ha fizikailag nem is tartjuk a kapcsolatot.
De mi van, ha éppen fordítva igaz? Mi van, ha inkább abban vagyok olyan nagyon „szerencsés”, hogy remek képességem van arra a magam tanulása szempontjából, hogy igazán jónak lássam a mestereimet, ezért igazán jóvá is válik velük a kapcsolatom?
De oké, legyen. Ne gáncsoskodjunk, keressük meg most is előbb annak az igazságát, hogy könnyű nekem, mert jó mesterekkel áldott meg a Nagy Ég. Előrevetítem, ez azért nem lesz olyan könnyű.
Sokféle dolgot kipróbáltam és sokmindenen keresztülvergődtem magam, mire kiválasztódott az a néhány ember, akiktől szívesen tanultam és még ma is tanulnék, ha a tanítás ideje, vagy a tanítás iránti érdeklődésem le nem járt volna. Az érdekessége annak, ha visszagondolok rájuk az, hogy nem feltétlen a tényleges tananyag jut elsőnek eszembe róluk, hanem az az emberi minőség, amit a tanításon keresztül felém sugároztak. Valószínűleg a rothasztó baktériumok csodálatos életéről is tarthattak volna nekem előadásokat (ami téma, ha nem is semennyire, de annyira, hogy mesterévé váljak, ezidáig és jelen pillanatban sem nagyon izgat), akkor is szívesen hallgattam volna őket. Akkor is, ha a tanításon túl, soha személyes kapcsolatba nem kerülünk volna egymással – ilyen is volt.
Bár azt gondolom, egy valódi mester-tanítvány kapcsolatnak vannak személyes dimenziói, de az semmiképpen nem egy hagyományos értelemben vett barátság. Inkább igaz, hogy a tanítvány egyfajta „szerelembe esik" (a már nyilvánvalóan szerelembe esett mesterrel együtt), ahol szemvedélyesen tudásvágyától hajtva fordul a tanítás tárgya felé. Tehát a szerelmük tárgya a tudás iránti közös szenvedély, kapcsolatuk is leginkább akörül forog.
Ebben pedig szó nincs arról, hogy tanítványként rajonganom kellene a mesterért – ahogy gyakran látni efféle félreértelmezéseket -, vagy valóban belé kellene szerelmesnek lennem. De odaadás, elköteleződés és valamiféle csodálat, amit nevezzünk inkább áhítatnak, az simán lehet. Különben hogyan válna példaképpé, amivé én is válni szeretnénk?
Na és éppen ez a csodálat az, ami idővel majd kopik, mert kopnia kell. Mert a tanítványnak dolga az, hogy a mestert előbb-utóbb keresse, felfedezze, megtalálja saját magában is. Ehhez kell csalódni időnként a külső mesterben. Kell meglátni az esendőségét, az emberi lényét, mindazt, amiben ő is tanítvány, habár egy olyan tanítvány, aki talán valamicskével kicsit mégiscsak előrébb jár az úton.
A minap kérdezte meg tőlem valaki, hogy mit gondolok X,Y.-ról, aki ismert személyiség, nagyon fontos társadalmi szerepet vállalt fel, a politika felhasználja céljaira, ő meg a politika támogatását a sajátjaira és egyébként egyre rosszabb híre van, kétes a megítélése, mert hagyja, hogy a munkatársai (talán, de igazából ki tudja?) becstelenekké váljanak.
Szerencsére egyre kevesebb ilyen kérdést kapok, ahol valakiről személyes kapcsolat nélkül kellene mondanom valamit (lényegében ítélkeznem). És szerencse az is, hogy a kérdező sem ezt várta tőlem. Azt hiszem arra volt kíváncsi, hogy hogyan közelítek meg egy ilyen kérdést.
Mindenekelőtt azt gondolom, hogy minden tanításnak van mestere és tanítványa. Még a legalantasabbnak is, vagy azoknak is, amiket a magunk jelenlegi ki tudja pontosan milyen emelkedettségünkből nézve alacsonyabb rendűnek/szintűnek tartunk. Könnyen elfogadható ez a gondolat, ha csak arra gondolunk, hogy a minket írni, olvasni, számolni tanítók is szakmájuk valamely szintű mesterei voltak, meg azok is azok, akihez doktoranduszként járnánk, ha ugyan járnánk. Habár ez utóbbit nem tudnánk teljesíteni az előbbi nélkül… 😉
A mesternek lenni fogalmát egészen ki is szélesíthetjük, hogy bármi és bárki lehet a tanítónk, ha az lényegesen és végérvényesen átformál minket valamiből valamivé.
Tényleg merjük kitárt karúan kiszélesíteni a mester fogalmát! Az elszenvedhetetlen elhagyatottságunk, felemésztő kirekesztettség érzetünk, vagy a velünk így bánók, kényszeredetten mosolygó irigyeink, akadályozó helyzeteink, törtető félreállítóink, szeretteink bármely jellegű elvesztése, leírhatatlanul elviselhetetlen megismételhetetlen sikerink, beteljesíthetetlen titkos vágyaink is a mestereink. Mindaddig, míg át nem adták létezésükben rejlő összes tudásukat.
Ha így nézzük, nekem is rengeteg, valóban kiváló "mesterem" volt, de hogy könnyű lett volna a tanítás-tanulás, vagy, hogy oly szerencsésnek mondhatnám magam ebben akkor vagy azóta... na! ezzel még nem tudok azonosulni. :D
Folyt. köv...