Karitatív családállítások

05/05/2025

Mesterek dicséreté – 1. rész

Bennem már olyan mélyen zeng egynéhány kedves mesterem dicséreté, már annyiszor megköltöttem magamnak a róluk szóló ódáimat – ami teljes megelégedéssel tölt el – hogy alig van bennem vágy, hogy ezt mindenáron le is írjam és másokkal megosszam. Mert számomra már így van ez és kész.

De időről időre találkozok olyanokkal, akiknek ez a tudás hiányzik. Helyesebben a tapasztalása a jó mesternek. Vagy még inkább a megfelelő hozzáállás bármely mesterhez.

Egyszer biztosan, de talán többször is mondták már nekem, hogy nekem könnyű a mestereimet jónak látnom, mert én olyan szerencsés vagyok, hogy nekem csupa nagyszerű mesterem volt. De én ezt is, mint oly sok nagyszerű igazságnak hangzó gondolatot, szeretem kifordítani.

Egyrészt nagyon igaz, kiváló mestereim is voltak. Akár naponta eszembe jutnak. Olyankor eltűnődők irántuk érzett határtalan hálámon, gondolatban alaposan megdédelgetem őket, így velem vannak akkor is, ha fizikailag nem is tartjuk a kapcsolatot.

De mi van, ha éppen fordítva igaz? Mi van, ha inkább abban vagyok olyan nagyon „szerencsés”, hogy remek képességem van arra a magam tanulása szempontjából, hogy igazán jónak lássam a mestereimet, ezért igazán jóvá is válik velük a kapcsolatom?

De oké, legyen. Ne gáncsoskodjunk, keressük meg most is előbb annak az igazságát, hogy könnyű nekem, mert jó mesterekkel áldott meg a Nagy Ég. Előrevetítem, ez azért nem lesz olyan könnyű.

Sokféle dolgot kipróbáltam és sokmindenen keresztülvergődtem magam, mire kiválasztódott az a néhány ember, akiktől szívesen tanultam és még ma is tanulnék, ha a tanítás ideje, vagy a tanítás iránti érdeklődésem le nem járt volna. Az érdekessége annak, ha visszagondolok rájuk az, hogy nem feltétlen a tényleges tananyag jut elsőnek eszembe róluk, hanem az az emberi minőség, amit a tanításon keresztül felém sugároztak. Valószínűleg a rothasztó baktériumok csodálatos életéről is tarthattak volna nekem előadásokat (ami téma, ha nem is semennyire, de annyira, hogy mesterévé váljak, ezidáig és jelen pillanatban sem nagyon izgat), akkor is szívesen hallgattam volna őket. Akkor is, ha a tanításon túl, soha személyes kapcsolatba nem kerülünk volna egymással – ilyen is volt.

Bár azt gondolom, egy valódi mester-tanítvány kapcsolatnak vannak személyes dimenziói, de az semmiképpen nem egy hagyományos értelemben vett barátság. Inkább igaz, hogy a tanítvány egyfajta „szerelembe esik" (a már nyilvánvalóan szerelembe esett mesterrel együtt), ahol szemvedélyesen tudásvágyától hajtva fordul a tanítás tárgya felé. Tehát a szerelmük tárgya a tudás iránti közös szenvedély, kapcsolatuk is leginkább akörül forog.

Ebben pedig szó nincs arról, hogy tanítványként rajonganom kellene a mesterért – ahogy gyakran látni efféle félreértelmezéseket -, vagy valóban belé kellene szerelmesnek lennem. De odaadás, elköteleződés és valamiféle csodálat, amit nevezzünk inkább áhítatnak, az simán lehet. Különben hogyan válna példaképpé, amivé én is válni szeretnénk?

Na és éppen ez a csodálat az, ami idővel majd kopik, mert kopnia kell. Mert a tanítványnak dolga az, hogy a mestert előbb-utóbb keresse, felfedezze, megtalálja saját magában is. Ehhez kell csalódni időnként a külső mesterben. Kell meglátni az esendőségét, az emberi lényét, mindazt, amiben ő is tanítvány, habár egy olyan tanítvány, aki talán valamicskével kicsit mégiscsak előrébb jár az úton.

A minap kérdezte meg tőlem valaki, hogy mit gondolok X,Y.-ról, aki ismert személyiség, nagyon fontos társadalmi szerepet vállalt fel, a politika felhasználja céljaira, ő meg a politika támogatását a sajátjaira és egyébként egyre rosszabb híre van, kétes a megítélése, mert hagyja, hogy a munkatársai (talán, de igazából ki tudja?) becstelenekké váljanak.

Szerencsére egyre kevesebb ilyen kérdést kapok, ahol valakiről személyes kapcsolat nélkül kellene mondanom valamit (lényegében ítélkeznem). És szerencse az is, hogy a kérdező sem ezt várta tőlem. Azt hiszem arra volt kíváncsi, hogy hogyan közelítek meg egy ilyen kérdést.

Mindenekelőtt azt gondolom, hogy minden tanításnak van mestere és tanítványa. Még a legalantasabbnak is, vagy azoknak is, amiket a magunk jelenlegi ki tudja pontosan milyen emelkedettségünkből nézve alacsonyabb rendűnek/szintűnek tartunk. Könnyen elfogadható ez a gondolat, ha csak arra gondolunk, hogy a minket írni, olvasni, számolni tanítók is szakmájuk valamely szintű mesterei voltak, meg azok is azok, akihez doktoranduszként járnánk, ha ugyan járnánk. Habár ez utóbbit nem tudnánk teljesíteni az előbbi nélkül… 😉

A mesternek lenni fogalmát egészen ki is szélesíthetjük, hogy bármi és bárki lehet a tanítónk, ha az lényegesen és végérvényesen átformál minket valamiből valamivé.

Tényleg merjük kitárt karúan kiszélesíteni a mester fogalmát! Az elszenvedhetetlen elhagyatottságunk, felemésztő kirekesztettség érzetünk, vagy a velünk így bánók, kényszeredetten mosolygó irigyeink, akadályozó helyzeteink, törtető félreállítóink, szeretteink bármely jellegű elvesztése, leírhatatlanul elviselhetetlen megismételhetetlen sikerink, beteljesíthetetlen titkos vágyaink is a mestereink. Mindaddig, míg át nem adták létezésükben rejlő összes tudásukat.

Ha így nézzük, nekem is rengeteg, valóban kiváló "mesterem" volt, de hogy könnyű lett volna a tanítás-tanulás, vagy, hogy oly szerencsésnek mondhatnám magam ebben akkor vagy azóta... na! ezzel még nem tudok azonosulni. :D

Folyt. köv...

28/04/2025

A szenvedés joga

Mesélek egy kicsit a segítés és a segítés elfogadásának kényes egyensúlyáról. Ez amúgy is illik ide erre a karitatív oldalra.

Kényes egyensúly, mert időnként elég nehéz eltalálni a megfelelő mértéket. Jó lenne segítséget kapni, de úgy, ahogy az nekünk segítséget kérőknek a legjobb. Miközben jó lenne segítséget is adni, de úgy ahogy az nekünk, mint segítséget adóknak a legjobb. Kinek milyen igényéhez igazodjunk hát?

Félre csúszúnk, ha csak ahhoz igazodunk, amit kérnek tőlünk, mert nem biztos, hogy rendelkezésünkre vagy hatalmunkban áll, az, amit kérnének tőlünk. Ahogy az is félre vinne, ha mindent úgy fogadnának el, amit és ahogy adni szeretnének nekünk.
Ki figyeljen oda erre?

A válaszok egyszerre egyszerűek és bonyolultak.

Mindenkinek oda kell figyelnie egy adok-kapok helyzetben magára is és a másikra is. Pont, mint bármely más helyzetben. Nem lehet több segítséget nyújtani, mint amit jószívvel el képes fogadni a másik, de elkérni és elfogadni sem lehet többet, mint amit jó szívvel adni tudna nekünk valaki. Különben eladósodunk, aminek a vége egy egyre növekvő elégedetlenséget követő elválás.

Eddig volt az egyszerű rész, mert egyszerű szabályokat elméletben megérteni könnyű.
A bonyolultság gyakorlatban kezdődik el. Lévén nem vagyunk mindig és teljesen őszinték. Nem feltétlen azért, mert ne akarnánk becsületesek lenni.

Nem szeretném az őszintétlenségek teljes körét és okait itt összeszedni, olyan sokrétű, nem biztos, hogy menne. Mind megjelenési formáikban, mind okaikban igen sokszínűek lehetnek. Akaratlanok és akaratlagosak, felszínesek és mélyek, jó és kevésbé jószándékúak, de lehetnek rejtettek, avagy nyíltak, udvariasok vagy nyersek, direktek és véletlenek is. A lényeg, hogy az egyszerű helyzeteket kevésbé átláthatókká teszik.

Minél nagyobb bizalom tud kiépülni az adok-kapok több lépcsős folyamata során, annál nagyobb az esély az őszinte visszajelzések adására és azok elfogadására, így magának a segítés kérésének (netán egyáltalán nem kérésének), annak adásának és visszautasításának, majd a segítés elfogadásának vagy visszautasításának is.

Sok félreértés származik abból, mikor valaki kérné, de nem kapja meg a segítséget. Egy kicsit szeretnék erről beszélni.

Vajon a felkért segítés elmulasztása hiba-e és kinek a hibája?

Kezdő családállítóként – de mondhatnám azt is, fiatalabb koromban – még úgy éreztem, minden kérésre (vagy arra utaló jelre :D) ugranom érdemes és a tőlem telhető legtöbbet meg is kell tennem. Persze voltak, akik már akkor is rendelkeztek a korosztályomban azzal a bölcsességgel, amivel tudták, egyáltalán nem kell ezt megtenni. Akkor még nekem sem volt egyértelmű, hogy miért. Gondoltam, itt egy kilazult szög, van kalapácsom, hát megigazítom…

Arra nem emlékszem, hogy valaha is direkt fenyegettem volna a szögeket, hogy ne lazáskodjanak, mert beverem őket… de lehet ez már csak a megszépítő messzeség miatt van így. :D Megbocsátom magamnak akkori tudatlanságaimat, aki elszenvedte megkövetem, és kérem, tegyen hasonlóan!

Később persze fokozatosan én is rájöttem, hogy nem csak a kéretlen segítség, de a kifejezetten kért és legtisztább szándékú segítség is előbb utóbb megkeseredhet. Egyszer csak eljuthatunk arra a pontra, amikor már minden egyes megtett lépés annyira recseg-ropog, hogy sokkal inkább hat kínzásnak, mint segítségnek.

Számomra ennek első fontos jele, mikor elkezdem magam kellemetlenül érezni attól, hogy valaki nehézségének feloldása sikerrel kezd járni.
Olyan érzés ez… hogy is mondjam? Ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, mint amikor gimnazistaként a lengyel piacon életemben először loptam. Pusztán egy kis tubus arckrém volt, nem is drága és nem is használtam fel. Csak tudni szerettem volna, hogy megy-e és milyen. Szar volt és utáltam, nem is csináltam többet.

Ma már egyre gyorsabban tudatosul az érzés, amikor a segítéssel olyan szenvedést „lopok el”, aminek feladására még a megsegített nem áll készen. Akár annyira gyorsan is megtörténhet, hogy akiről szó van, még észre sem vette, csak azon kapja magát, hogy jelzem, eddig tudtam segíteni. És van, hogy már csak ennek a megtapasztalása az amit adhatok és éppen az is az, amit adnom kell: egy megfelelő pillanatban elhangzó NEM-et.

A segítők zöme nem szereti és nem is tudja jól csinálni ezt a fajta adást. Én sem rajongok érte és minden igyekezetem ellenére nem is biztos, hogy tudom mindig jól csinálni. Mert ez az, amiben a legtöbbször nincs köszönet, de amiben ugyanakkor jelentős a tisztelet. Tisztelet a magam és a másik határainak megtartására.

Mindenkinek úgy és addig van joga a saját szeretőn dédelgetett fájdalmaihoz, veszteségeihez, be nem teljesülő elképzeléseihez, ameddig csak szeretné és ameddig igénye van rá. Habár ez gúnyosan hathat, bennem nincs gúny ezzel kapcsolatban. Vagy ha van, magamnak is szól a fricska, mert minden elakadás mögött egy (vagy több) ragaszkodva „elengedés” áll.

Szokás mondani, hogy a változás akkor következik be, amikor a szenvedés már nagyobb a félelemnél. Nem vagyok ebben teljesen biztos.

Tudjuk, tapasztaljuk, hogy van szenvedés. Sokkal jobban képesek vagyunk hinni benne, mint a tágasságban. Csak mert többnyire jobban ismerjük, könnyebben is képzeljük el. Van is jogunk a már ismert szenvedésünket választani. Éppen annyi, mint nem választani.

Eddig sosem jártam sikerrel, ha ezt a jogát kétségbe vontam bárkinek. Nagy volt az ellenállás. Persze akár arra is, ha meghagytam. A szenvedésnek funkciója van és ennek része az ellenállás, amiből nem érthető a lehet mást.

Nem hiba nem segíteni, amikor a szenvedés jogába ütközünk.
Nem hiba nem kérni a segítségből, vagy ellenállásba fordulni.
Nem hibásként tárulnak fel előttünk a lehetek.

16/04/2025

Változások, átalakulások

A tavalyi évet a változások megsegítése jegyében zártuk az adventi meditációinkkal.
Ezt a meditációt már megelőzte, majd folytatta is, egy a sorainkban is zajló átalakulás.

Mikor elkezdtük a karitatív családállításokat, mi is mind egy ideával indultunk neki, annak reményében, hogy a másoknak nyújtott önzetlen segítség minket is elvisz majd valahova, közelebb ahhoz, ami felé egyébként is halad az életünk. Reméltük, hogy mi is együtt fejlődünk, gyógyulunk azokban a kérdésekben, amikkel a vendégeink által találkozhatunk.

Első nekifutásra 2 évre terveztünk előre, úgy érzetük, hogy addig elláthatunk a saját életünkben is annyira, hogy igent merjünk mondani egy közös együttműködésre. Ennyi időt adtunk azoknak is, akik vissza-vissza szerettek volna térni hozzánk. Hisz akiknek 2 év alatt semmiben nem tudtunk a javára válni, valószínűleg később sem fogunk, aki pedig kihasználta az itt eltölthető lehetőségeket, két év alatt biztosan előre tud lépni.

S bár a mi vendégeink nem arról ismerszenek meg, hogy hangosan hirdetik, miből és hogyan tudtak itt kimászni, hozzánk akkor is visszajutnak tőlük életük változásainak fejleményei. Ha másként nem, megnyugvással látjuk az új megosztott képeikből, hogy derűsebb irányt vett az életük.

Ahogy a tavalyi év végével az első résztvevőink 2 éve is lejárt, úgy kis segítő társaságunk is megújulni látszik. Nem csoda, hisz ez az idő rajtunk sem múlott el nyomtalanul. Ősszel Gabi búcsúzott el a csapatból, majd év végén Zsuzsi. Aztán itt van még Era, aki az első csoportunktól kezdve erősít minket. 😊 Akkor első és egyetlen résztvevőnk volt, később pedig minden alkalommal segítőként is végigkisért minket. Ő az utóbbi időben kezdett el nehezebben eljutni hozzánk. Helyükre egyelőre még csak Böbe érkezett a nyáron.

Úgy tűnik, hogy ez a folyamatos átalakulás lesz jellemző ránk is… hiszen a változás az élet maga.

A Gabi és Zsuzsi kiesése után elég sokáig halogattam (eddig) annak az újragondolását, hogy vajon nélkülük is folytassam-e a karitatív csoportokat. Mert hát tapasztalt segítőkkel könnyebb végigvinni egy napot, könnyebb belemenni nehéz szembesüléseket igényló helyzetekbe. Hálás is vagyok nekik, hogy ezt eddig az ő segítségükkel (is) megkaphattam!!!

Több összetevőnek köszönhetően döntöttem úgy, hogy lehet értelme folytatni a karitatív csoportokat a segítői létszám mostani csökkenése és esetleges folyamatos átalakulása mellet is. Egyrészt, mert Gáborral, Gézával, Mártival és Böbével továbbra is kedvet érzünk rá, másrészt mert az elmúlt 2 csoportra újonnan bejelentkezők kérései nem szólnak kisebb nehézségekről, mint a korábbiak.

Másképpen fogalmazva: a hozzánk fordulók nem teljesen egyenes arányban „reagáltak” a sorainkban bekövetkezett változásokra. Sőt, talán mintha (ha ugyan lehetne és volna értelme méricskélni) valamivel több összetettebb kérdés/kérés érkezett volna azóta. Azonban az is igaz, a láthatatlan rendezőelv kisebb létszámunkhoz most kevesebb segítséget kérőt rendel hozzá, vissza is rövidítettük a csoportidőnket egy napra.

Miközben tehát örülök, hogy Gabi megtalálta a számára megfelelőbb új irányt (Gabi's touch - https://www.facebook.com/profile.php?id=61566963208551), ami az ő fontos célja volt itt az elmúlt években, Zsuzsi pedig szintén egyre inkább felépítette a maga útját (Gyógyító virágok - https://www.facebook.com/gyogyitoviragok) hálás is vagyok feléjük, hogy a Covid utáni újrakezdéseinkben egymást is tudtuk ebben segíteni! Köszönöm!

Kezdetben leginkább azoknak ajánlottam fel a karitatív családállítások állandó segítői lehetőségeit, akik korábban velem és magukon is sokat dolgoztak már. Azonban most megnyitom annak a lehetőségét, hogy a jelenlegi 3 állandó segítőnk mellé még 2-3 új is bekapcsolódhasson. Olyanok jelentkezését fogadnám a legnagyobb örömmel, akik már ismerik a módszert, úgy érzik, magabiztos segítők (nem tétováznak azon, hogy vajon jól képviselnek-e) és tudják vállalni 1 vagy akár 2 éven keresztül is a csoportokon való állandó részvételt.

Lévén ez egy karitatív csoport, ezért az állandó segítőknek is díjmentes a részvétel, „díjazásuk” (ahogy az enyém is ilyenkor) a jól végzett munka öröme és a mások folyamataiban átéltekből a saját tanulságok leszűrésének lehetősége.

Mivel szinte minden alkalommal van családállítással foglalkozó jelentkezőnk is, itt az ideje, hogy ezzel a kérdéssel is foglalkozzak és kifogalmazzam a nyilvánvalót: ezek a csoportok nem családállítóknak szánt gyakorlási lehetőségek. Habár igazán remek embereket ismertem itt meg személyükben, kérem, hogy családállítók, illetve annak tanulók ne jelentkezzenek állandó segítőnek! A csoport célközönsége szempontjából nem gondolom őket rászorulóknak.

Rászorulónak tekintem azonban a családállítással foglalkozó vagy annak tanulókat abban a tekintetben, hogy bennfentesként mégis nehezen jutnak hozzá olyan segítséghez, amilyenre valóban szükségük lenne. Gyakran az elegendő és megfelelő gyakorlati tudás elsajátításához sem kapnak megfelelően támogatott vagy elegendő teret, amit önerőből nem is mindannyian tudnak megvalósítani.

Képzésüket nem, de amit viszont szívesen vállalok fel, az a saját folyamataikban való támogatás, kifejezetten számukra szervezett csoportban. Mert a családállítónak, mint akárki másnak is, leginkább önmaga áll a pályája útjában. Ezért a szakmájában való nagyobb kiteljesedésért a legtöbbet az önmagán végzett fejlesztéssel érheti el. Az ilyen munka azonban már egyáltalán nem lehet karitatív tevékenység.

Ha állandó segítőként jelentkeznél, kérlek, ezt az űrlapot töltsd ki: https://forms.gle/on21jzM9MvcCcK6w6
Ha családállítóként érdeklődnél, akkor ezt: https://forms.gle/nGBHC7vfj2exCdiQ8

08/04/2025

Párkapcsolati problémamegoldás

Egy újabb közismert jelenségről szeretnék írni.
Ez pedig az, amikor a segítségért forduló vagy annak párja már a beszélgetés elején kijelenti, hogy ővele minden rendben csak a másiknak van valami baja.

Szeretném eloszlatni azt a tévhitet, hogy létezhet olyan egyéni vagy társas probléma, amely nem érinti azt a közeget, amiben létrejött.

Ha nagyon szeretném, mindennek a hátterét valami mély spirituális tartalommal is megtölthetném pl. idézgethetnék Hamvas Béla írásaiból az egyről a kettőről és a háromról – ettől megkímélem magunkat, de nem erről szeretnék hosszasan értekezni (nem ez a profilom), pusztán a lényegét szeretném átadni.

Amikor az ember önmagában van, azt érdemes egy egységnek tekinteni.

Ez nem bonyolult, nem kell agyon magyaráznom.
Annyit azért hozzá tennék, hogy ilyen teljes elhagyatottság persze szinte sosincs, valamely valahova tartozás általában azért akad, de most ezen túl értem ezt az önmagában levést. Úgy, hogy nem valamely fosztóképzővel szeretném felruházni, mint „pártalanul” van. Milyen érdekes, hogy nem is találok erre jó magyar szót és a szingli sem egészen azt fejezi ki, mint amire itt gondolok, mert nekem abban is érezhető a "talanság".

Azonban onnantól, hogy magát párkapcsolatban lévőnek definiálja valaki, már nem ez az igaz rá!

Na, nem úgy értve, hogy ne lehetne ettől már önmagával (vagy az istenével) egységben, hanem úgy, hogy a saját életét onnantól kezdve jelentősen és akaratlanul is átírja valamely más egységhez való tartozása is.

Párkapcsolatban egy a két ember által létrehozott közösség jeleníti meg azt az egységet, amit korábban csak önmagára tartottak érvényesnek annak tagjai. Tehát a két különálló egységből létrejön egy két főből álló, de végső soron mindkettőjük korábbi külön állapotától eltérő harmadik állapot, amit úgyszintén egy önálló egységnek lehet tekinteni.

Márpedig az egységekre az jellemző, még akkor is hogyha ezek párok által létrehozott egységek, hogy a bennük zajló folyamatok teljes mértékben kihatnak rájuk. Ahogy a bármely méretű közösségekben is többé-kevésbé minden egyes tagjukra.

Ahogyan a közösségek, a párkapcsolati egységek szereplői is megosztják egymással a teendőket. Vonatkozik ez lelki életükre is. Mindenki azt ismeri fel a környezetéből amire érzékenysége adatott. Tehát egy nagyobb közösség egyes tagjai inkább lesznek érzékenyek bizonyos nehézségek felismerésére, míg mások a szükséges cselekvések megtételére stb.

Elméletileg aki ezt a jelenséget tapasztalati szinten is felismeri, már nem engedhetné meg magának oly könnyedén sem párkapcsolataiban sem egyéb közösségeiben, hogy a felmerülő kellemetlenségekre vállrándítással reagáljon, mondván, az csak XY problémája.

Teljesen tisztában vagyok vele, hogy ez a fajta felelősségteljes gondolkodás nem elvárható abban a mértékben, ahogyan a fent leírtak fényében meg lehetne érteni, mert az nagyon sok dologgal kapcsolatban igényelné a jelentős átalakítást. A társadalmilag elfogadott hétköznapi egészséges önzés ezt ésszerűtlennek tekintené. (az enyém is)

Ezért is nagyszerű, hogy mindezeket a az ismereteket, ezt az emberiség szintű felismerést az önzetlenségről, gyakorolhatjuk kicsiben párkapcsolatainkban.

Persze elismerem azt is, hogy ezen a szintéren is, ahol eleve az önszántunkból létrejövő elköteleződéseinket és odaadó szeretetünket éljük át, sem könnyű létrehozni kapásból ezt az egységtudatot. Azaz önmagunkról áthelyezi a fókuszt a létrehozott párosunk által létrejövő új egységre.

Ha könnyű lenne, ritka jelenséggé válna az, hogy párkapcsolatban élő emberek egyedül szeretnének megoldásért fordulni párkapcsolati nehézségeikkel kapcsolatban.

Az eddig leírt gondolatok nem okoznak bennem olyan szemellenzős nézeteket, amitől ne látnám, hogy valóban vannak olyan megoldandó kérdések, melyekkel egy-egy személynek önállóan kell megbirkóznia, ámbár egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy ezek az egyéni megoldáskeresések nem lehetnek teljesen függetlenek és végsőek attól a környezettől, amiben a megoldást keresik.

Ugyan egyelőre messze vagyunk attól, hogy tegyük fel, a függőséggel küzdő emberek társai mind kapásból azt merjék kijelenteni, hogy MI (pl.) az alkohollal küzdünk (jelzem, azért hallottam már ilyet!), ahelyett, hogy azt mondanák a párom részeges, mégis azt remélem, ez az írásom rávilágíthat arra, hogy a párkapcsolaton belüli egymásra mutogatásnak kevés valódi értelme van, ha közös eredményekre szeretnénk jutni.

Amikor párt választunk, elfogadjuk vele együtt a kapcsolt árut is. Nem csak azt, ami tetszetős, ami könnyen szerethető, de azt is, ami elsőre talán észre sem vehető, rejtett (akár a másik elől is), vagy amiről, ha tudnánk, hogy ott van, eleve messzire futnánk.

Nem vagyok annyira mazochista, hogy azt merjem állítani, pusztán ezek a rejtett dolgok miatt vagyunk ott egy kapcsolatban, mindenesetre fel szeretném hívni arra a figyelmet, azok is nagy szerepet játszanak választásainkban. Olyan próbatételek ezek, melyek közös leküzdése nem várt ajándékokat tartogatnak, melyektől inkább többek leszünk, nem kevesebbek.

Merjünk tehát bátran ezekben is közösséget vállalni!

24/03/2025

Újra útjára indul a sárkányhajó. Ezúttal a rakománya csupa feleslegessé vált dolog, amit útközben ellapátulunk. Várjuk még néhány társunk jelentkezését! Gyertek!

https://forms.gle/iRu69fKLeoktrpv88

22/10/2024

Minden résztvevőnek hálásan köszönöm a hétvégi csoportot!

11/10/2024

Az önbizalomról

Az egyértelmű, hogy valakinek vagy van önbizalma, vagy nincs.
Sokszor érthetetlen, kinek miért van, arra is, amije nincs és másnak miért nincs, mikor annyi minden oka lehetne rá. Igaz?
Látszólag sikeres emberek is vergődhetnek az önbizalomhiány csapdáiban és sikertelennek tartottak is lehetnek teljesen összhangban magukkal. Lehet, hogy nem is mások véleményén, hanem saját hitrendszerünkön múlik az önbizalom? A hitrendszer sajátossága pedig, hogy lassan és nehezen változik...

Meglepően gyakori kérés pár családállítás után, vagy rögtön elsőnek (különösen ott ahol tényleg nehéz is lehet választani a rengeteg felmerülő téma közül) hogy:
– Csak azt szeretném, hogy egy kicsivel több önbizalmam lenne, mert akkor mindent meg tudnék oldani magam. Lehetne, hogy erről szóljon a családállításom?
– „Csak”… hát persze – sóhajtok magamban ilyenkor, ámbár, lehet, hogy ki is hallatszik. – Ha az csak úgy egy csapásra menne… de jó is lenne! – És a “kicsivel több” általában azt szokta jelenti, hogy jelentősen...

Nem hiszek abban, hogy bárkinek mindent egymagának kellene megoldania. Meg azt sem, hogy aki mégis azt hiszi pusztán egymaga oldott meg mindent, az tényleg úgy is lett volna. Pontosítok; biztosan vannak olyanok, akik nagyon sok mindent képesek maguk körül megoldani, de az élet nem olyan már, hogy egy szál semmivel nekivágnánk és oldogatnánk meg. Még azok számára sem, akik teljesen nomád életet élnek. Ők tudják csak igazán, hogy mekkora tud lenni az egymásra utaltság.

Tehát ennek a bűvös mondatnak egy nagy túlkapását már le is lepleztük. Adjunk neki nevet is, legyen a neve Túlzó Elvárások.

Így, hogy a “mindent egymagamnak kell megoldani” hegy túloldalára kerültünk, visszatekintve egy kisebb hegy áll mögöttünk, mint amire eredetileg emlékeztünk. Ez már akár megugorható is lehetne, ha nem fialt volna rögtön egy fészekaljnyi „dombocskát” maga köré.

Túlzó elvárásokat megfogalmazhat felénk szemben bárki, beleértve saját magunkat is. Fakadhatnak ezek olyan feneketlen mélységből is, mintha egy ormótlan hasú, kútszájú szörnyeteg újabb és újabb elvetélt ügyünkért sóvárgó szája tátongana bennünk. Talán könnyebb, ha ezt a láthatatlan szörnyet is elnevezzük. Legyen a neve Leküzdhetetlen Bűntudat, kedvenc csemegéi pedig azok a bizonyos elvetélt ügyek kísértetei, a Feloldhatatlan Félelmeink.

És akkor még nem is beszéltünk a fejünkben süvöltő, folyton alakváltó, ezer hangú
rémről. A gonosz szűnni nem akaró Degradáló Gondolatokról.

Csak míg erről az egy kérdésről, az Önbizalomról beszéltünk, kigurult a szekrényből rögtön 4 önmagában sem elhanyagolható megkerülhetetlen óriás, amivel egy maximum 1 órás csoportos családállításban kellene megbirkózni és csatát nyerni.
Legyen itt egyben még egyszer ez a szimpatikus négyes fogat – akik egyébként az Alacsony Önértékelés túltáplált, pohos szekerét húzzák –, a Túlzó Elvárások, a Leküzdhetetlen Bűntudat, a Feloldhatatlan Félelmek (ők kapásból sokas ikrek) és a szűnni nem akaró Degradáló Gondolatok (ők pedig osztódással szaporodnak).

Tehát erre ebben a formában a szóba jöhető válaszom a NEM. Egyetlen családállítással ez nem feldolgozható téma. Helyesebben én nem tudok rá egy 1 órás megoldást. De még ha nagyon megeröltetném is magam, 4x1 órásat sem.
Megtisztelő lenne ugyan ez a feladat és hálásan köszönöm is, ha valaki ebben éppen az én segítségemre gondolna, de azt hiszem ebből a sok mondatos felvezetésemből is egyértelműen kiderülhetett, hogy vállalhatatlan lenne így ez a vállalkozás.
Arról nem is beszélve, ha mégis elvállalnék ilyen lehetetlen küldetést, akkor tuti nálam is rögtön vendégeskedne a fent említett T.E. monogramú egyed, aztán ha elbuknék (ami borítékolt) kisvártatva szeretne bebocsátást kérni L.B. is és késedelem nélkül ott is teremnének azok a bizonyos félelmetes ikrek. Az osztódással szaporodók pedig lármásan becsengetnének...

De, hogy nehogy mégis valahogy ügyesen a házunk elé húzzák azt a szép öblös szekeret is, diszkréten jelezvén, hogy „Nem tudsz te semmit!”, javasolnék ebből némi kiutat azok számára, akiket érdekelnének olyan valós mennyiségű időt és energiát igénylő, és még a családállítás módszerét is használó gyakorlatok, amelyekkel ténylegesen elkezdhető az önbizalmat helyreállító munka.

Nem véletlen írtam, hogy elkezdhető. Egy 5-6 alkalmas tematizált csoporton már érdemes lenne belekezdeni az önbizalomhiány okainak felderítésébe. Azonban ez mindig szerteágazó (fentebb vázoltam) és az is van, hogy az önértékelés új alapokra helyezése nem csak egy éppen valamiért kiemelten aktuális feladat lehet, de néhányaknak akár életre szóló kihívás is, amit nyilvánvalóan nem lehet egy bármilyen jól összerakott csoportprogrammal végérvényesen behelyettesíteni.

Egy ilyen csoportot nem tudnék karitatív keretek között létrehozni, de nem is akarok, mert ez tőlem is másfajta igénybevételt kíván.

Akit ilyen feltételek mellett is érdekelne egy az önbizalomról szóló csoport, az alábbi kérdőív kitöltésével jelezheti, hogy ő szívesen belevágna.
https://forms.gle/cMdfqnyByEh1C9yz7
A csoportnapok, a helyszín és a létszámok meghatározása valamelyest a jelentkezők lehetőségeihez alakítható. Az érdeklődő jelentkezés még nem elköteleződés, de kérem, hogy komoly szándék megnyilvánulása legyen.
Összefoglalva, hogy mire lehet számítani:
- kezdés várhatóan 2025. év első negyedévében
- 5-6 tematizált csoportnap
- kis létszámú csoport (6-10 fő)
- családállítás módszerén alapuló célirányos gyakorlatok
- alkalmanként kapcsolódó házifeladatok, meditációk
- piaci díjazás, tehát ez nem egy újabb karitatív (díjmentes) csoport

Kép: Mázli, ha szereted a vajat!
Néha tényleg nagyon kevés kell hozzá, hogy csak az légy aki vagy... és az nem a légy! 😀
(Fordítás: - Szóval, csak vajra van szükségem?
szószedet: fly - légy, butterfly - pillangó, butter - vaj)

Kedves Érdeklődő! Kérlek töltsd ki ezt az ürlapot, hogy néhány kérdésenben tájékoztathassalak az alakuló csoportról. Köszönöm! Mezey Tünde

22/09/2024

Párkapcsolati függőség - 2.rész

1.rész:
https://www.facebook.com/karitativcsaladallitasok/posts/pfbid0bPpjkA9FasguomHTkqjXmF9SG9g1uJjppixHPY1aZvqLPfJm9Yuc8MNvKLEGjvHLl?rdid=GJhQnkXGeR1B7BX4

Hellinger valahogy úgy fogalmazott, hogy az egyformán "bűnösök" tudnak egymással igazán jó kapcsolatokat kialakítani. Azaz, akik hasonló tapasztalatokon mentek keresztül. Így aztán egy elvált személy a házasságot még ki sem próbálóval nehezebben fog kijönni. Ugyanez a helyzet mondjuk egy megcsalás után, amikor a másik félnek is el kell valami hasonló súlyú dolgot követnie ahhoz, hogy együtt maradhassanak, hacsak még az előtt jóvá nem teszi azt a "csaló".

Ezért aztán (tudom, ez most itt egy nagyobb gondolati ugrás, de a végére kiegyenesedik) a párkapcsolati függés elkerülésének is az egyik remek módja, ha odafigyelünk az adok-kapok eme egyensúlyára. Jelentsen az bármit is.

Azonban tévedés azt gondolni, hogy egy kapcsolatban a valódi kölcsönösséghez és jól működéshez arra lenne szükség, hogy kínosan ügyelve csak azt és annyit adjak a másiknak, amit ő is adott nekem. Helyesebben, amiről észreveszem és el is ismerem, hogy kaptam, még mielőtt észrevétlenül a „nekem ez eleve jár”, vagy „ez csak természetes” (netán az "ezzel még tartoztál múltkorról") kategóriákba sorolnám. Mert innentől ugye tekinthetnénk őket rögtön alapnak, ami meg ugye már nem is számítható adásnak - ha pl. véletlen azt hinnénk, hogy iskolázottság, foglalkozás, kereset, vagyon, hírnév, külső megjelenés, nem, származás, kor, becses személyiség, spirituális fejlettség stb. alapján tényleg lennie kellene ilyen különbségtételeknek.

Szerintem… nem pont ettől lesznek kölcsönösek a kapcsolatok. Ez a méricskélés a szeretet tüzének kioltására ideális, nem pedig a fenntartására. Aki örökösen ebben a kelepcében keringőzik, mondjuk mert rosszul tanult meg nemeket mondani, határokat kijelölni, nincs tisztában a valós értékeivel és esetleg nem veszi észre, hogy a jogos kérései már követelőzésekké váltak, az ettől még nem fogja azokat jobban tudni csinálni.
A „nem adni jóval többet, mint helyénvaló lenne”, épp csak egy állomása, de semmiképpen sem végállomása az ebből kivezető útnak, ami így könnyen válhat nehezen feladható tévúttá. Az ilyen eltévedt ember aztán a felnőttség nevében válik partnere nyomasztó kritikusává minden adás-kapását összeméregető helyzetében és öli meg a vágyott kölcsönösségen alapuló intimitást annak kergetése közben.

Holott a kapcsolat úgy növekszik, ha mindig annyit és még egy kicsivel többet is adunk a másiknak, mint amit tőle kaptunk. Ha pedig nem tudunk annyit (és még egy kicsit is) adni, akkor pedig illendően valamivel kevesebbet fogadjunk el, amíg meg nem találjuk a módját annak, hogy mi is bőkezűbbek lehessünk. Ez a valódi párkapcsolati egyensúly!

Adni mindenki abból tud (újra elmondom, mert nem lehet elégszer), amiből neki sok van. Válasszunk tehát olyan partnert, akitől abból szeretünk kapni, amije bőven van és aki szintén tudja értékelni, amit kaphat tőlünk. Az érzelmi életben teljesen jó „valuta” a figyelem, a humor, az odaadás, a tisztesség, az őszinteség, a kitartás, a támogatás, a megbecsülés és egyéb látható és láthatatlan dolgok is.

A párkapcsolat szemszögéből nézve az anyagi javaknak nem kellene túl nagy jelentőségűeknek lenniük, de ha már valakinél mégis azok, akkor csak egynek kellene lenniük a sok lehetőség közül és egyiknél sem értékesebbnek. Nem kellene, hogy járjon érte mondjuk kétszer annyi valami másból, főleg nem olyanból, amivel a másik nem is rendelkezik vagy eleve szuverén emberként nem kellene odaadnia (pl az önrendelkezését). Mindössze annyi a különlegessége, hogy minden más dolognál szabadabban felhasználható lehetőségeket teremt, amikkel persze lehet nem élni is.

Azokról a kapcsolatokról, ahol tartósan egyensúlytalanság alakul ki, mert valaki többet fogadott el és/vagy kevesebbet, vagy csak kicentizve épp annyit adott, mint a mennyit kapni vélt, úgyis hamarosan kiderül, hogy így működésképtelen. Akkor előkerülhetnek olyan szavak, mint smucig, önző, beképzelt, nárcisztikus, élősködő, becsmérlő, hatalmaskodó és persze a függő…

Ez az irány is egy adok-kapok, azt egyértelműen el kell ismerni! Azonban helyesebb lenne lopok-vesztek játszmának nevezni, amiből már jóval nehezebb visszatérni az egyensúly felé vezető útra. Ahhoz ugyanis vissza kellene fogni az elégtétel megszerzésére irányuló vágyakat, amiből az következik, hogy itt már mindig egy kicsivel kisebb pofont kellene a másiknak visszaadni. Az „ugyanakkora” itt is befuccsol.

De... ki tudná azt a helyes mértéket ekkor már precízen felmérni?
Szerencsére senki, ami akár még adhat egy esélyt is! 😉
Esélyt a megbocsátásra, azaz a tartozások lenullázására (nincs több felhánytorgatás) és egyúttal egy máshogy folytatásra.