Fél évszázaddal a hátam mögött már van mire visszatekintenem, de még látok távlatokat is. Nyolc éves lehettem mikor elhatároztam, gyógytornász leszek. Nem volt ez akkor több a „tűzoltó leszel, s katona” képzelgésnél, de az idő kereke kiforogta, azzá lettem. Pályakezdőként hatalmas energiával indultam el az Úton. Belevágtam sok mindenbe, új módszerekbe, új technikákba, egyre többet tanultam, egyre
többet tudtam. Az évek múltával a gyakorlatom is egyre nagyobb lett, de lassanként egy különös érzés lett rajtam úrrá. Akkor ez még nem tudatosult bennem, csak egyre inkább éreztem, hogy amit csinálok az jó, de mégis hiányos. Ez idő tájt az életem eseményei arra tereltek, hogy mind többet és többet tudjak meg önmagamról. Ez eleinte észrevétlenül, később egyre erőteljesebben átalakított. Ebben az átalakulásban a különös érzés már gyötrővé vált, keveredett fásultsággal és egy erőteljes változást ígérő sugallattal. A belső átalakulást lassú külső változás követte, ami belefutott a jelenbe. A jóga kinyitotta a szemem a látható és láthatatlan világ közti kapcsolatra. Bebizonyította, hogy a korlátjaim mind magam által épített falak, félelem-és aggódástéglából építve. Rámutatott arra, hogyan lehet egyre érzékenyebben, ugyanakkor egyre stabilabban hallgatni a belső világomra. És ezekkel együtt választ adott a különös hiányérzet okára. Ez az ok ÉN voltam. Sokáig azt hittem, én gyógyítok. Mostanra bizonyossággá vált, hogy mindenki Magát gyógyítja, ehhez az én munkám, csak az iránymutatás. Ez az iránymutatás nem más, mint megfelelő instrukciók adása. Egy karemelés, egy térdhajlítás, melyeknek megfelelő végrehajtása során megélt, megfigyelt tapasztalatok tudatosítása révén, mindenki közelebb kerülhet önmaga belső világához. Ezt az iránymutatást célozza meg a Mozgásban A Fejlődés programja.
