13/02/2026
A perspektívaváltás az élet mozgatórugója. Egy régóta megszokott, az ismerős mivolta miatt komfortos szerepben egy idő után puhul a megértés, a feldolgozás és a tanulságok levonása.
A színháznéző szerep érett korban talált meg. 2018 őszén kezdtem el rendszeresen járni a Vígszínházba; előtte évente talán 3-4 alkalommal jártam teátrumokba, és harminc éves korom előtt még annál is ritkábban. Tinédzserként, egyetemistaként a könyvek és a művészfilmek jelentették számomra a kultúreseményeket. A Víg színpada érthetően olyan önismereti utazásra invitált, amiben addig nem volt részem, és ez az utazás azóta is tart.
És akkor snitt 2020-ba, a Covid pandémia idejére, ahol ezt az utazást váratlanul leállította a globális szüneteltetése mindennek. A csend, a befelé nyíló ablakok beengedték a változtatás vágyát, a perspektívaváltás szükségességének a felismerését. Így lettem irodai egérkéből életvezetési coach és tréner, majd a fejlődés jegyében 2022 őszétől mostanáig szünet nélkül képzésekre, posztgrad szakokra jártam. (El is fáradtam, de ez egy másik történet.)
A személyiségfejlesztő szakirány és a színház közös metszete minden kétséget kizáróan az önismereti út. Moreno pszichodráma módszere és a drámapedagógia bizonyítják, hogy a fejlesztő szakma és a színház sikeres ötvözése megsokszorozza a két terület személyiségre ható hozadékait. Mivel egy ideje engem is foglalkoztat a kérdés, hogy milyen formában tudnám csokorba fűzni mindazt a tudást, amit volt alkalmam felszívni az elmúlt évek során, és a színház iránt érzett rajongásomat, mondanom sem kell, hogy majd’ kiugrottam a bőrömből Tollár Móni felkérése hallatán. “Leszel moderátor egy színházi előadás utáni közönségtalálkozón?”, kérdezte, és én háromszor olvastam el, hogy vajon jól ért***em-e. Hogy én?! Moderátor? A VÍGSZÍNHÁZBAN?!
A fotón is látszik rajtam, ez az értetlenkedés. (Meg az, hogy Barbara rám pirít, hogy húzzam már ki magam, ha már ilyen szép szál magas leányzónak születtem, viseljem büszkén!)
Hennel Évi január 29-ikén moderált, volt szerencsém Őt is látni és az a profizmus, amit Tőle láttam, nagyon magasra t***e a lécet. Biztos voltam benne, hogy Őt másolni nem szeretném, nem is tudnám - a segítő-fejlesztő szakmai legizgalmasabb része, hogy a szakemberek mindegyike más-más keverékét hozza a szakmai irányoknak, és mindenki más irányból közelít meg egy-egy témát.
A “Történetek a konyhámból, azaz Stand up, Barbara” c. egyszemélyes darab mélyen életrajzi ihletésű előadás Hegyi Barbara tolmácsolásában. A magyar színházi világ gazdag palettájába biztosan beletartoznak ehhez hasonló előadások, de én nem tudok ilyenről. Számomra újdonság ez a fajta őszinte önfeltárás, a bölcs tanulságok és a humor ilyen ötvözete. A cím is magában foglalja, hogy a darab a stand-up stílusát idézi, ugyanakkor professzionális színészi játék, zene és vetítés keveredik egy 80 perces előadásban úgy, hogy a néző nem csak nevet, hanem azonnal magára ismer, és belé hasítanak az emlékek: anyu régi receptes füzete a házi krémessel, vadassal és csalamádéval; a rengeteg virág, amit kislánykoromban a kerítéseken kilógó bokrokról leszedtem és csokorba fogva vittem haza anyukámnak; a közös főzések a nagymamámmal, a kerti munkák, amire megkért, aztán később a saját főzőkalandjaim, a szüleimmel, majd magamban, a férjemmel… barátnőkkel, akikkel azóta nem vagyok kapcsolatban. Sok-sok emlék, megrohannak, gombóc szilvával, és joghurtból, és zsemléből, és gombóc a torkomban is, de nincs idő sírni mert kacagok, kacagok… Nézőként ezt éltem meg.
Moderátorként / facilitátorként tudtam, hogy szeretnék rácsatlakozni arra a személyes légkörre, ami kialakult a nézők és a színművésznő között az előadás alatt. Nem akartam pusztán kérdéseket feltenni. Tudtam, hogy ha már kezdéskor “behívom” a közönséget, azzal rizikót vállalok, mert kiadom a kezemből a kontrollt. A Gestalt (egyik kedvenc módszertanom, ami az 1920-as évek Németországában kialakult pszichoanalitikai irányzatra épül) ugyanakkor azt mondja, bízz a folyamatban: nem tudod, merre visz az ár, hol kötsz ki, mit fogsz ott találni. Engedd el a kontrollt. És hagyd, hogy vigyen az ár, mert ahova visz, az jó lesz neked.
Úgyhogy rábíztam magam a folyamatra, és aktív hallgatással, értő figyelemmel, tükrözéssel és visszacsatolással tartottam a teret (és a keretet is) Barbarának és a nézőknek. Meg egy kicsit magamnak is. Éreztem, hogy bármikor eltörhet a mécses; amikor Barbara kinézett a közönségre, és azt tanácsolta, hogy főzzünk az időseinkkel, kérdezzük meg őket, hogyan is van az a bizonyos recept, hogy később az asztalhoz tudjuk ültetni őket, amikor már nincsenek velünk, de megfőzzük az Ő Ételüket… ott rezgett a léc. Mert anyukámat már nem kérdezhetem meg. És mert az Ő receptjeinek egy részét mai napig nem készítem el, ahhoz túlságosan hiányzik.
És volt egy pillanat, amikor Barbaránál is rezgett a léc, amikor az édesapjáról beszélt. (Mert, és itt magamat idézem, “valahol mindig a szüleink kisgyermekei maradunk, a korunktól függetlenül”.) Ott varázsütésre bekapcsolt a Segítő Bennem, és megtartottam Őt és magamat is, mert az volt a dolgom.
A közönség végig hálásan és aktívan részt vett a beszélgetésben, azt hiszem (remélem) hálásak voltak a személyes légkörért, és érezték, hogy ők is részesei a pillanatnak. “Ki szokott inkább eltérni a receptektől, mint betűre követni azokat? Tegye fel a kezét”. Nekem mindig jólesik, ha nézőként kapok ilyen inkluzív kérdést. Úgyhogy a saját nézői megéléseimből dolgoztam.
Utólag nem bánom, hogy csak félórát kaptam. Egy néző átvette a szerepemet és megköszönte Barbarának az előadást, amit zárszóként adott át és az úgy, ott lekerekít***e a beszélgetést. Barbarának sietnie kellett esti előadásra, úgyhogy Neki ez segítséget jelentett. Én pedig tovább bíztam a folyamatban, és ráfeküdtem az áramlásra.
Szakmai elégedetlenségem nem újdonság, mindig keresem, hogy mit csinálhattam volna jobban. Mégis, azt mondhatom, hogy a kitűzött célomat elértem, hiszen úgy tudtam jelen lenni a beszélgetésben, ahogy szerettem volna. Kicsit lazán, kicsit biztonságot adón, és nagyon empatikusan. Ezt úgy is sikerült véghez vinnem, hogy kevés volt az idő, kevés volt a kérdés, és néha látszólag túlságosan “elengedtem a gyeplőt”.
Tegnap (11-ikén) ismét színházban voltam, az “Ismeretlen táj”-at néztem harmadjára. (Ez egy hagyományos, beszédcentrikus, akrobatikamentes előadás, Schnitzler féle régi pszichológiai fejtegetése az emberi létnek, és minél többször látom, annál jobban összeáll bennem, annál közelebb érzem magam a szereplőkhöz.) Barbara is szerepel benne, egy rövid, de nagyon fontos szerepet játszik. Különös érzés volt megint a nézőtéren ülni, és fizikailag messzebbről látni őt. A Víg Szalon kis színpadán nem csak lokáció tekintetében, de lelkileg is közel éreztem őt magamhoz, különösen egy-két bensőségesebb pillanatban. Ezt a közelséget nézőként is megtapasztaltam az “Ismeretlen táj” megtekintése közben.
Azt hiszem, egy Nagyszerű Művésznek ez az igazi ismérve. Hogy fizikai távolságtól függően egészen közel érzed Őt magadhoz.
Összességében elmondhatom, hogy a szakmai utamnak egy igazán izgalmas állomása volt ez a moderálás, amit Tollár Móninak köszönhetek. Coach és facilitátor tudásomat is hasznosíthattam, és egy picit az újdonsült mediátori tudásomat is. Be tudtam emelni a Gestalt eszköztárából néhány segítő elemet. Remélem, lesz még részem hasonló alkalmakban akár színházban, akár máshol, és a szakmai tanulságok mellé sok személyes megtapasztalást is viszek magammal.
́gszínház
