26/03/2026
“Néha nem is tudod, hogy mások szemében milyen szerepet töltesz be…
amíg egyszer csak vissza nem kapod történet formájában.”
Nem is tudom hol kezdjem. Óriási megtiszteltetés számomra, hogy kaphattam egy szeletet ebből a készülő tortából. 🙏
Idézem a szerzőt:
Hosszú barátságunk és gyerekkorunk emlékére és nagy tisztelettel adózva munkásságodra, fogadd sok szeret***el ezt a kis történetet, amelyhez Te adtad az ihletet.
Zsolt Vaszkó egyszerre csaltál mosolyt és könnyet az arcomra! Hálásan köszönöm!!!!
Az őszi szél éles karmokkal kaparászta a Károlyi család elszigetelt, erdőszéli házának ablakait. Amikor Csabhjani, a sokat látott sámán kilépett a terepjárójából, azonnal megérezte a levegőben terjengő, sűrű és fojtogató energiát. Nem egyszerű félelem volt ez; a ház mintha magába szívta volna a sötétséget, és most lassan, lüktetve lélegezte volna ki.
A bejárati ajtó csikorogva nyílt ki. Károlyi úr, egy harmincas éveiben járó, de a kimerültségtől évtizedekkel idősebbnek tűnő férfi állt a küszöbön. Szemei alatt sötét árkok húzódtak, keze enyhén remegett.
– Hála az égnek, hogy eljött, Csabhjani mester – suttogta rekedten, és beljebb tessékelte a férfit.
A nappaliban a felesége, Anna, és tizenkét éves lányuk, Dorka kuporgott a kanapén, szorosan egymásba kapaszkodva. A szoba olyan volt, mintha hurrikán söpört volna végig rajta: a padlót üvegszilánkok borították, egy nehéz tölgyfaszekrény felborítva feküdt a szőnyegen, a falakon pedig mély, megmagyarázhatatlan karmolásnyomok éktelenkedtek.
Csabhjani nem szólt, csak lassan körbejárt. Léptei némák voltak a padlón. Érzékei messze túlnyúltak a fizikai világon. Becsukta a szemét, és engedte, hogy a belső látása átvegye az irányítást. A ház aurája zavaros volt, tele haraggal, dühvel és egyfajta gyermeki, pusztító hisztériával. Egy kopogószellem – egy poltergeist –, amely a család félelméből és a kislány rejtett feszültségeiből táplálkozott, mára azonban öntudatra ébredt, és a puszta pusztítás élt***e.
Ebben a pillanatban a hőmérséklet drasztikusan lezuhant. A családtagok lehelete fehér párává vált a levegőben.
Egy porcelánváza, amely eddig sértetlenül állt a kandalló párkányán, hirtelen a levegőbe emelkedett, majd iszonyatos erővel Csabhjani feje felé repült. A sámán egyetlen mozdulattal, mintha csak egy legyet hessegetne el, felemelte faragott tölgyfabotját, és a váza a levegőben, tőle alig egy centire darabokra robbant.
– Elég volt – dörrente el magát Csabhjani, hangja mély volt és visszhangzó, mintha a föld mélyéből szólt volna. – Károlyi úr, vigye a családját a konyhába. Szórják körbe magukat azzal a sóval, amit a zsákomban hoztam, és ne jöjjenek ki, akármit is hallanak!
Amikor magára maradt a romos nappaliban, a sámán letérdelt a szoba közepére. Előhúzta vászonzacskójából a szárított fehér zsályát és az édesfüvet, majd meggyújtotta. A sűrű, aromás füst lassan gomolyogni kezdett felfelé. Ezután elővette legfontosabb eszközét: a szarvasbőrből készült sámándobot, amelyet ősei szellemeinek szimbólumai díszít***ek.
A lény érezte a fenyegetést. A falak megremegtek. A padlódeszkák nyikorogtak, mintha láthatatlan, ólomnehéz léptek közelednének Csabhjani felé. Egy láthatatlan kéz megragadta a sámán kabátját, és megpróbálta a földhöz vágni, de ő sziklaként állt ellen.
Lassan, ritmikusan verni kezdte a dobot.
Bumm... bumm... bumm.
A hang először halk volt, mint a szívverés, majd egyre erősödött, betöltve a teret, megtörve a házra nehezedő sötét nyomást. Csabhjani mély torokénekbe kezdett. Olyan ősi nyelven énekelt, amelyet a hegyek és a szelek ért***ek csak. A révület állapota lassan rátelepedett; fizikai teste a szobában maradt, de szelleme felemelkedett, hogy szembenézzen a betolakodóval az asztrális síkon.
A füstön keresztül végül megmutatta magát a lény. Egy elmosódott, sötét massza volt, amelyből hol egy torz arc, hol árnyékkarmok bontakoztak ki. Fájdalmas, fület süketítő sikolyt hallatott, amely a fizikai világban úgy hangzott, mintha üvegcserepeket csikorgatnának fémhez. A szellem megpróbálta rávetni magát a sámánra, hogy kiszívja az életerejét.
Csabhjani nem hátrált. Dobverésének ritmusa felgyorsult. Minden egyes ütés egy-egy ostorcsapás volt a sötét entitás számára.
– Vissza a sötétségbe, ahonnan jöttél! Nincs itt helyed, nincs itt hatalmad! – kiáltotta Csabhjani.
A botjából és a dobjából sugárzó ősi erő fénylő, aranyszínű hálóként fonódott a sötét massza köré.
A lény kapálózott, és utolsó, kétségbeesett dühében egy masszív fotelt vágott a sámán felé. Csabhjani az ének erejével megalkotott spirituális pajzsa azonban felfogta az ütést; a fotel ártalmatlanul zuhant a padlóra.
A sámán egy hatalmas, végső ütést mért a dobra. A hanghullám, fizikai erővel párosulva, végigsöpört a szobán. A sötét lény utoljára felüvöltött, majd, mint egy kipukkadt fekete lufi, szertefoszlott, és elnyelte őt a semmi.
A fojtogató hideg azonnal megszűnt. A levegő kitisztult, könnyűvé és frissé vált, mintha egy tavaszi zápor mosta volna tisztára a szobát. A faliórán – amely napok óta állt – hirtelen elindult a másodpercmutató ketyegése.
Csabhjani lassan leereszt***e a dobot. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, teste nehéz volt a kimerültségtől, de a szemeiben békés fény csillogott. Vett egy mély lélegzetet, eloltotta a parázsló zsályát, majd a konyha felé indult.
Amikor kinyitotta az ajtót, a Károlyi család a sókör közepén ült, rettegve. De ahogy ránéztek a sámánra, és megérezték a ház megváltozott légkörét, a feszültség azonnal leolvadt róluk. Anna zokogásban tört ki, de ezúttal a megkönnyebbülés könnyei voltak, a kislány pedig bátran odalépett Csabhjanihoz.
– Elment? – kérdezte halkan.
A sámán fáradt, de megnyugtató mosollyal bólintott.
– Elment, kicsilány. A házatok újra a tiétek.
Csabhjani még aznap este távozott, de mielőtt elment, egy apró, faragott amulettet akasztott a bejárati ajtó fölé, hogy a múlt árnyai soha többé ne találjanak visszautat a Károlyi család otthonába.
