Szluka Orsolya pszichológus - várandósságtól az óvodáig

19/11/2025

Egy nagyon jó írás az anyaságról, érzésekről, társadalmi elvárásokról, kompetenciaélményről.

“Az „anya” szó egy elképesztően terhelt kulturális konstrukció. Nemcsak egy biológiai funkciót jelöl, hanem egy egész mitológiát is magában hordoz: a tökéletes gondoskodást, a feltétel nélküli és önfeláldozó szeretetet, az ösztönös tudást, a végtelen odaadást – hosszan sorolhatnánk. Amikor valaki „anyának” szólít, nemcsak egy személyt szólít meg, hanem egy archetipikus elvárásrendszert aktivál. Ez az elvárásrendszer pedig gyakran nem fedi azt, aki valójában vagy, hiszen hiányoznak belőle a te saját hibáid, kétségeid, emberi gyengeségeid. Sajnos szinte mindannyiunkban létezik egy belső cenzor, ami végigfuttatja a fejünkben, hogy „egy anya tehet-e ilyet”. Ez a hang eredetileg nem a mi saját hangunk, hanem a társadalom kollektív hangja, amely generációk óta diktálja, hogy milyen egy „jó anya”. Ez a hang azt súgja, hogy az anyáknak mindig türelmesnek kell lenniük, sosem lehetnek önzőek, nem szabad dühösnek lenniük, mindig a gyerek érdekeit kell előtérbe helyezniük, és mindig tudniuk kell, mit kell tenniük. Az anyákkal szembeni társadalmi és családi elvárások több szinten is hátráltatják az egészséges anyává válást. Először is, megakadályozzák az autentikus anyai identitás kialakulását. Ha folyamatosan azt figyeled, hogy „megfelelő anya vagy-e”, nem tudsz ráhangolódni arra, hogy te milyen anya szeretnél lenni. A belső iránytű helyett az fog irányítani, amit a külvilág elvárásának gondolsz. Másodszor, ezek az elvárások minden egyes természetes emberi reakció után bűntudatot generálnak. Ha mérges vagy fáradt vagy, ha egy pillanatra azt kívánod, bárcsak ne lenne gyereked, ha nem érzed magad boldognak, azonnal jön a „jó anyák nem éreznek ilyet” típusú önkritika. Harmadsorban, az elvárások megakadályozzák, hogy valódi kapcsolatot alakíts ki a gyerekeddel, hiszen ha folyton azt monitorozod, hogy jól csinálod-e, akkor biztosan nem tudsz jelen lenni a pillanatban, és nem fogsz tudni ráhangolódni a gyereked tényleges szükségleteire.”
(Orvos-Tóth Noémi)

A teljes interjú az EZT SENKI NEM MONDTA című bookazinban olvasható, amit Ott Anna oldalán is meg tudtok rendelni. ❣️

https://ottanna.hu/

14/11/2025

“Akinek csak egy uzsisdoboznyi ideje van, kattintson a megosztott bejegyzésre, a további tudásra éhezőknek viszont készítettünk egy degusztációs menüsort is. 🙃 Bon appetit! 🍽

Uzsisdoboznyi megértés – a gyerekeknek és magunknak is

Ahhoz, hogy autista, ARFID-os gyermekek támogatásáról gondolkozzunk, fontos, hogy kicsit jobban értsük, mi áll a tünetek mögött.

A háttér röviden: agyunk legfontosabb feladata, hogy életben tartsa a testünket. Hogy hatékonyabb legyen, előredolgozik: folyamatosan előrejelzéseket gyárt arról, mire, hogyan készülhet. Ezek az előrejelzések többnyire nem tudatosulnak, észrevétlenül szabályozzák működésünket. Ez történik az étkezések során is. Előrejelzéseink alapján a testünk felkészül: milyen íz, állag, hőmérséklet következik, a rágás és nyelés folyamatát hogyan indítsa, az emésztést hogyan szervezze stb. Ha a beérkező ingerek megfelelnek az előrejelzésnek, biztonságban érezzük magunkat. Biztonságban, nyugodtan eszünk. Ha azonban a tapasztalat eltér - más színű a szósz, máshogy serceg a hús, nagyobb a falat, mint vártuk - az agy riaszt. Ez az előrejelzési hiba felnőttként is kellemetlen, egy fejlődő, atipikus idegrendszer számára pedig egyenesen fenyegető élmény.

Autizmus esetén ezek az agyi folyamatok eltérően működnek. Egyetlen rossz élmény (például hányás vagy félrenyelés) elég lehet ahhoz, hogy az agy azután mindig arra készüljön és minden étkezésnél védekező reakciót indítson. Ebben a készenlétben sokszor a legkisebb előrejelzési hibát is túlsúlyozza az agy. Egy aprócska gyümölcsdarab a joghurtban már öklendezést vált ki, a rossz tapasztalatok nyelési nehézséget vagy akár az étel elutasítását is eredményezhetik. Az evés így sokaknak inkább kockázat, mint örömforrás, és egy idő után inkább el is kerülik azt.

Minél bizonytalanabb helyzetben vagyunk, annál kevésbé éri meg az agyunknak kockáztatni. Az óvodai vagy iskolai környezetben a gyerekek többsége eleve bizonytalanabb: sosem lehet pontosan tudni, mi fog történni a társas helyzetekben, a szünetben, az órákon. Ki szólít majd fel? Lesz-e veszekedés a játszótéren? Kapok-e dicséretet vagy megrovást? Egy ilyen állapotban az agy jóslási rendszere már eleve túlterhelt, a bizonytalanságokat próbálja kezelni, védekezni a hibák ellen. Így nem marad elég kapacitás az étkezéshez kapcsolódó váratlan élmények feldolgozására. Ha az idegrendszer feszült, éberen pásztázza a környezetet, akkor nem tud teljesen átváltani a befogadó üzemmódra – az étkezést tekintve sem. A szelektív evés ilyenkor túlélési stratégiává válik, a kiszámíthatatlanságot csökkentve növeli a biztonságérzetet.
Megfontolandó tanácsok: minden gyermeknek más a teste, az idegrendszere, a tapasztalt valósága. Amire általánosságban törekedhetünk, az minden egyes gyermek jobb megértése és biztonságérzetének növelése. Bár ez sokkal többről szól, mint az uzsisdobozba tett étel, azért nézzünk pár trükköt:

1. Az ismerős biztonsága a fő. Kis lépésekben kínáljunk. Mindig legyen a dobozban legalább egy olyan étel, amit a gyerek 100%-ban elfogad és szeret. Ez adja a bázist. Új ételt csak akkor érdemes mellé tenni, ha ott a biztos bázis és előre megbeszéltük az újdonságot is. Az új dolog legyen apró, előre jelzett vagy két opció közül a gyermek által választott, és jól elkülönített a biztonsági ételtől. Ha csak otthon kóstol újat, az is bőven jó. Van, akinek segít, ha a dobozban van valami személyes, érdeklődési köréhez tartozó – például egy kis üzenet, a kedvenc témában egy matrica, vagy mindig ugyanaz a kis legofigura.
2. A csomagolás, a szeletelés, az evőeszköz formája és anyaga is számít. Ha otthon háromszög szendvicset eszik, a suliba se kerek zsömlét csomagoljunk. A szabály az szabály: ugyanaz a márka, ugyanaz a fajta, ha azt mondom, Univer, nem lehet Globus. Garantáltan kiderül, ha áttöltenénk, átcímkéznénk, a bizalom pedig nagyobb veszteség, mint amit a trükközéssel nyerhetünk.
3. Nem minden gyerek tud 10–15 perc alatt megnyugodni és enni. Ha lehet, adjunk időt, ne siettessük őket. Egyeseknek segít, ha előbb kicsit megpihennek, és csak utána kezdenek enni. Van, aki a nap elején képtelen enni, a tízóraira vagy a délutáni evésre nyitottabb. Ha a fő energiaforrás inkább otthon kerül pótlásra, az is rendben lehet.
4. Az átláthatóságot segíti az átlátszó doboz/feliratok az étel neveivel, külön rekeszek, egyszerű tálalás. Ezzel is növeljük a bejósolhatóságot. Ha a gyermek tudja, hogy minden nap ugyanabban a rekeszben ugyanazt találja, csökken a bizonytalanság. Sokszor, ha a gyermek maga választhatja ki a dobozt, szalvétát, vagy segít elkészíteni az ételt, nő a kontrollélménye és könnyebben elfogadja azt.
5. Kommunikáljunk a pedagógusokkal! Jelezzük, hogy a doboz tartalma a biztonság része, ez nem szimpla válogatósság. Próbáljunk együtt gondolkozni, egyeztetni a lehetőségekről, együtt többre megyünk!
6. Az erőltetés csak fokozná a szorongást. Egy csendesebb hely, akár bunki, zajszűrő füles, vizuálisan is csendesebb közeg, pl.: lágyabb fények, egyeseknek az ismerős zene/mese hallgatása, mind sokat segíthet a nyugodt evésben. Egy állandóan jelen lévő támogató felnőtt is sokat segíthet, a társas beszélgetés és a váratlan szociális és egyéb ingerek azonban inkább nehezítik a helyzetet. Jobb, ha az étkezés közben ezekből kevesebb jut.
7. Van, akinek biztonságosabb a folyadék. Turmixok, shake-ek, krémlevesek sokszor könnyebben elfogadhatók, mint a rágást igénylő ételek. Reggel egy előre behűtött (akár kifejezetten jeges) ital is sokaknak megnyugtató – a hideg inger önmagában szabályozó hatású, és ha roboráló összetevőkkel dúsítjuk, kiválthat egy teljes étkezést is. A diverzitás jegyében: az uzsonnásdoboz néha lehet uzsisflakon is.

Így az uzsonnásdobozba máris nemcsak étel jut, hanem az idegrendszeri sokszínűség elfogadása is. Benne van a szülők figyelme, próbálkozása, kitartása, akkor is, amikor a környezet, az igazodást elváró rendszerek kaotikusak és túl sok a teher.
Ebbe az uzsisdobozba, szerintem sokkal több fér, mint hinnénk: biztonság, kapcsolat és az a kis csendes üzenet, hogy a gyerekünk így érthető és jó, ahogy van. És mi is elég jók vagyunk mellette.

Dr. Madarassy-Szücs Anna tollából 🖊”

Korábban már beszéltünk az uzsonnás dobozokról, az egészséges tízóraikról és arról, hogy ki, mit csomagol nassolni valónak. Vannak viszont olyan családok, ahol ez egy sokkal nehezebb feladat, hiszen bizonyos szelektív étkezési zavarral küzdő gyermekeknél (például az ARFID-osoknak) ez komoly kihívást jelenthet. 🍏🍎

Egyetlen rossz élmény is elég, hogy az evés rémálommá váljon. Az ARFID (Avoidant/Restrictive Food Intake Disorder) esetén az agy védekező reakciót indít - ez pedig nem válogatósság! 🥄

Dr. Madarassy-Szűcs Anna gyermekpszichiáter szerint amire általánosságban törekedhetünk, az minden egyes gyermek jobb megértése és biztonságérzetének növelése. Bár ez sokkal többről szól, mint az uzsisdobozba tett étel, azért nézzünk pár trükköt:

🔵 Biztonságos bázis. Kis lépésekben kínáljunk. Mindig legyen a dobozban legalább egy olyan étel, amit a gyerek elfogad és szeret. Ez adja a bázist. Új ételt csak akkor érdemes mellé tenni, ha ott a biztos bázis és előre megbeszéltük az újdonságot.

🔵 Minden részlet számít. Ha otthon háromszög szendvicset eszik, a suliba se kerek zsömlét csomagoljunk. A szabály az szabály: ugyanaz a márka, ugyanaz a fajta.

🔵 Nem minden gyerek tud gyorsan megnyugodni és enni. Ha lehet, adjunk időt, ne siettessük őket.

🔵 Átláthatóság: külön rekeszek, egyszerű tálalás, megszokott formák. Ezzel is növeljük a bejósolhatóságot. Ha a gyermek tudja, hogy minden nap ugyanabban a rekeszben ugyanazt találja, csökken a bizonytalanság.

🔵 Kommunikáljunk a pedagógusokkal! Jelezzük, hogy a doboz tartalma a biztonság része, ez nem szimpla válogatósság.

🔵 Egy csendesebb hely, akár bunki, zajszűrő füles, vizuálisan is csendesebb közeg: lágyabb fények, egyeseknek az ismerős zene/mese hallgatása, mind sokat segíthet a nyugodt evésben.

🔵 Folyadékok: turmixok, shake-ek, krémlevesek sokszor könnyebben elfogadhatók, mint a rágást igénylő ételek.

Ebbe az uzsisdobozba, szerintünk sokkal több fér, mint hinnénk: biztonság, kapcsolat és az a kis csendes üzenet, hogy a gyerekünk így érthető és jó, ahogy van. És mi is elég jók vagyunk mellette. ❤️

Köszönöm a segítséget Doktornő! ❤️

13/11/2025

Fontos és naprakész podcast autizmus, neurodiverzitás témakörben.

Támogasd a munkánkat és segíts, hogy folytathassuk, bővülhessünk!🥦 http://paypal.me/csakhaerdekel🥦 http://patreon.com/csakhaerdekelElső adásunkat a spektru...

11/11/2025

Gyömrőn a MentálPont Pszichológiai Központban és online is.

11/11/2025

A konzultációk állandóan visszatérő témája az anyai, vagy akár apai bűntudat. Nagyon jó összefoglaló!

Anyai bűntudatról

Milyen az anyaság?

Felemelő. Örömteli. Könnyed. Boldogító. Kiteljesedést adó. Megbecsült.

Igen. Ilyen is.

De van, hogy magas elvárások miatt terhelt. Ezek lehetnek külső vagy belső elvárások. Könyörtelen mércék. Sok anya él ezzel együtt.

Minták, szerepek, társadalmi kimondott és ki nem mondott elvárások, melyek idővel belsővé válnak.
Belülről feszít a könyörtelen mérce.

„Akkor vagyok jó anya, ha:
- sosem veszítem el a türelmemet
- határozott, de szelíd tudok maradni
- rendelkezésére állok családtagjaimnak
- kiszolgálom a családtagok igényeit
- minden fronton helytállok
- állandóan jelen és elérhető vagyok.”

Mindig? Hiba nélkül? Mindenki megelégedésére? Nem sikerül.

Kudarcra ítélt vállalás vagy elvárás saját magával szemben.

Mindez azt is magával hozza, hogy Ön lesz az utolsó a sorban. Saját igényeit leghátulra sorolja.

Olyan régóta csinálja ezt, hogy elhatalmasodik az érzés, a gondolat, a mellkasszorító, gombócot a torokba rakó testi érzet:
- „Nem vagyok jó anya.”
- „A gyerekem jobbat érdemel nálam.”
- „Nem tudok megfelelni.”
- „Mások jobban csinálják.”
- „Még ezt sem tudom jól csinálni.”
- „Biztos traumatizálom a gyereket.”
Önkritikus gondolatok, értékítéletek, címkék, amik csak tovább rontanak a helyzeten.

Sok anya észlelése saját magáról nem ad reális képet. Magát rosszabbnak látja, mint, amilyennek bárki őt a környezetében. A testképzavarok dinamikája nyomán megérthető énkép-zavar vagy torzulás tulajdonképpen: nem túl kövérnek látja magát, miközben normál testalkatú, hanem megvetendőnek, pocsék anyának miközben elég jó anya.

Egyes szerencsétlenül alakult, negatív történéseket felnagyít gondolatban. Hetekig bánkódik egy-egy incidensen. Aránytalanul nagyra fújódnak fejében elhangzott mondatok. A gyerek negatív érzéseit, szomorúságát, dühösségét magára veszi. Miközben a gyerek fél óra alatt túlteszi magát az adott vitán, anyát még órákig, vagy napokig foglalkoztatja.

Közben az értékelendő, pozitív dolgok elsikkadnak, nem javítják az önértékelést, az énképet. Kicsit úgy, ahogy korábban tapasztalhatta az anya, még valamikor gyerekkorában:
„5-öst hoztál? Azért nem jár dicséret, az a természetes!”.

Így aztán észrevétlenül belsővé váltak ezek a kritikus hangok: a jó nem számít, nem esik latba. A rendszeres hajnali kelés, hogy magát elkészítve, időben ébressze a gyereket, hogy megcsinálta az uzsonnát, hogy a gyerek össze ceruzája kihegyezve, hogy a borítékba bekészítve a fotózásra bekért pénz, hogy minden nap hozza-viszi az iskolába? "Az nem számít, ez természetes…"

Az egyik anyuka azért marcangolja önmagát, mert elveszítette a türelmét akkor, mikor fia a tizedik szólásra sem akart fogat mosni menni. A másik anyuka azért érzi rosszul magát a bőrében mert megkérte 2.osztályos lányát, hogy mostantól ő pakolja be a saját iskolatáskáját, önállóan. A harmadik anya bűntudatosan meséli, hogy siettette kislányát reggel oviba indulás előtt, mert a harmadik zokni sem volt megfelelő, közben izgult, hogy elkésik a munkahelyéről. A negyedik anyuka azért ostorozza magát mert vannak napok, mikor nem tud ő menni a gyerekekért az iskolába. Az ötödik édesanya…a sort még hosszasan lehetne folytatni.

Önostorozás. Bűntudat. Mintha teljesítményhelyzet lenne az anyaság, és lehetne mérőszámokkal mérni.
„2-es alá, leülhet!”

Közben nem ilyen…
Senki sem tud mindig top formában lenni. Irreális elásásoknak nem is lehet megfelelni! Jelen van a fizikai és elsősorban érzelmi leterheltség, és a kimerültség.

Nem az a legjobb anya, aki teljesen feláldozza és elveszíti önmagát. Hanem az, aki felismeri a könyörtelen mércéket -akár a saját önkritikus gondolataiban-, és tudatosan nyirbálni, írtani kezdi őket.
„Túl sok!”
„Ez nem egy embernek való!”
„Vissza kell vegyek, hogy jobban legyek!”
„Ez így nem mehet tovább!”
„Én nem ilyen anya akartam lenni!" – törnek fel a felismerések.

- Ismerje be, ha ereje végére ért!
- Vegye figyelembe teste intő jelzéseit.
- Lépjen ki az unalomig ismert forgatókönyvből.
- Osszák újra a családon belül a szerepeket, teendőket.
- Szánjon magára több időt!
- Keresse meg az elvesztett egyensúlyt!
- Nem kívánatos származási családi mintáit vegye górcső alá.
- Tegyen aktívan saját jobb önismeretéért.
- Merjen segítséget kérni!

Elsősorban saját magával kell elfogadóbbnak lennie ahhoz, hogy gyereke, párja, családja és a világ is elfogadja, hogy a kimerült, akár már a kiégés szélére került, majd onnan visszatért, megújult anya nem magát rakja az utolsó helyre!

Egy anya adhat magának időt? Jelezheti, hogy valami neki fontos, most a többiek alkalmazkodjanak hozzá? Beleférhet egy hobbi? Egy érdeklődési kör kibontása, akkor is, ha időt vesz el a családtól? Anya is eljárhat sportolni? Elmehet fodrászhoz? Költhet magára? Találkozhat gyakrabban a barátaival?
Vannak életszakaszok, mikor mindez szinte elképzelhetetlen, vagy csak korlátozottan kivitelezhető, például egy újszülött mellett. De utána nem szabad ebbe beleragadni, a saját egészsége érdekében.
Mert egy anya is végső soron: csak egy ember. Gyarlóságokkal, hiányokkal, korlátokkal.

Ez nem baj! Ettől lesz hiteles, még szerethetőbb, és a gyereke számára: pont így jó!

Fogalmazzon meg reálisabb elvárásokat magával szemben. Kapcsolódjon régóta elnyomott, háttérbe szorított igényeihez, szükségleteihez.

Valamit el kell engedni…
Az összes családtag érzelmi hullámzásáért nem Ön a felelős, nem az Ön feladata mindenkit boldoggá tenni. Nagy falatnak tűnhet mindez, de sosem késő változtatni! Érdemes apránként, apró lépésekkel kezdeni.

Anyaság=bűntudat? Biztos így kell ennek lennie? Milyen lenne bűntudat nélkül élni? Nem túlagyalva? Nem lestrapálva?

Jó lenne megtapasztalni!

Ehhez az kell, hogy Ön is elhiggye saját magáról, hogy elég jó anya!

10/11/2025

Podcast ajánló
Sokszor nehezen találunk szavakat, főleg olyan tabuk esetén, mint a perinatális gyász. Érdemes lesz meghallgatni ezt a podcastet.

Podcast-sorozatunk folytatódik!

A Hahó Ember podcast -al közösen készített sorozatunk első részét rengetegen meghallgattátok – ez hatalmas öröm számunkra!

Ez is azt mutatja, mennyire fontos beszélni a gyászról, a veszteségekről, és arról, hogyan tudunk egymás felé empatikusan fordulni ezekben a nehéz időszakokban.

2025. november 16-án érkezik a podcast 2. része:
„Amikor nem tudod, mit mondj... – Kommunikáció a gyászolóval”

A gyászolónak nem vigasztalásra van szüksége. Nem sajnálatra, hanem együttérzésre. Akkor tudunk vele valóban együttérezni, ha megpróbálunk kapcsolódni ahhoz, amiben ő van és támogatni ott, ahol tart.

És ne feledjük:
A legtermészetesebb dolog, az emberi ösztön része, hogy ha valami fáj — sírunk.

Köszönjük, hogy velünk tartotok ezen az úton!

Spotifyon: https://open.spotify.com/show/4bhe29tjf3b2LTFE2BxjEL...
Youtubeon: https://www.youtube.com/

www.gyaszportal.hu

09/11/2025

Hosszú ideje érlelődött bennem ez a podcast. Talán a saját szülésem után fogalmazódott meg a gondolat, hogy erről a témáról sokkal többet kellene beszélnünk, talán azokon az egyetemi előadásokon, amiken Dr. Varga Katalint hallgattam és először értettem meg, milyen fontos, hogy hogyan érkezünk meg a világra. Az elmúlt, több mint két évtizedes praxisom során aztán egyre világosabbá vált, mennyire elhibázott, ha a szülésre egy időhatáros testi eseményként tekintünk. A szülés-születés (igen, így együtt említve, mert egymástól elválaszthatatlanok!) hatása nem zárul le, ahogy elhagyjuk a szülőszobát. Testi-lelki lenyomatai egy életen át velünk maradnak, sőt transzgenerációs következményekkel járnak. Ami ma a szülőszobákban történik, az még az unokáinkra is hatással lesz. Ha harmonikus a folyamat, az szinte megnyitja az utat a biztonságos kapcsolódások felé, míg ha traumatikus, akkor akár az egész családnak hosszú utat kell bejárnia, míg begyógyulnak a sérülések.

Nagy Belépő – ezt a címet kapta a podcast, mert érzésünk szerint ez a cím fejezi ki leginkább azt az összetett, és semmihez nem fogható élményt, amit a szülés-születés jelent. Olyan hiteles szakembereket hívtunk meg, akiknek a hangjára égető szükség van a mai szülészeti és pszichológiai diskurzusban.

Köszönöm mindenkinek, aki végignézte-hallgatta ezt a hat részt! Köszönöm a vendégeinknek, hogy első szóra jöttek és hozták a szakértelmüket! És köszönöm Dr. Varga Katalinnak, Katának, az ELTE tanszékvezetőjének, hogy közösen létrehozhattuk ezt a fontos sorozatot.

Az első évad most lezárul, de elárulhatom, hogy hamarosan jön a folytatás.

Kövesd a YouTube csatornámat, és ha nem láttad, nézd meg a NAGY BELÉPŐT! ❣️

https://youtu.be/m-bfGKdenxs?si=cGOLl-mB3VYHFzcq

08/11/2025

08/11/2025

Hozok néhány konkrétumot is arról, hogy hogyan hathat a trauma az autista gyerekek idegrendszerének fejlődésére, működésére.

📌 A traumák hatása az autista gyerekek idegrendszerére sok tekintetben hasonló a neurotipikus idegrendszerre gyakorolt hatásokhoz, de az autizmusból fakadó idegrendszeri sajátosságok miatt akár jelentősen fokozottabb és tartósabb is lehet a trauma okozta következmény. Ezekre hozok néhány, a kutatásokból ismert példát, megint csak a teljesség igénye nélkül.

❓ De mindezek előtt még arról, hogy miben térhet el az autista gyermekek idegrendszeri működése:

▪️sajátosan dolgozhatják fel a különféle szenzoros hatásokat, ingereket (pl. hang, fény, érintés, mozgás, testi funkciók/testérzetek), nehezebben szabályozhatják az egyes érzelmi és fiziológiai állapotokat (pl. stressz, félelem, izgalom),

▪️gyakran másként működik stresszválasz-rendszerük, különösen a hipotalamusz–agyalapi mirigy–mellékvese (HPA) tengely és az autonóm idegrendszer.

📌 Ennek következtében a trauma (pl. bántalmazás, elhanyagolás, kórházi élmény, hirtelen környezeti változás stb.) sokkal intenzívebb és hosszabb ideig tartó stresszválaszt, reakciót válthat ki belőlük.

Nézzük a traumák lehetséges idegrendszeri hatásait:

▪️ Túlaktivált stresszrendszer (HPA-tengely):

A kortizol szintje gyakran tartósan magas vagy kaotikusan ingadozó lehet autista gyerekeknél traumák elszenvedése után.

Ez krónikus és kóros mértékű éberséget, tartós készenléti állapotot (hypervigilanciát) vált ki és például alvászavarokat, indulatszabályozási nehézségeket okozhat.

Hosszú távon ez a káros készenléti állapot károsíthatja a hippocampus nevű agyterület működését, amely egyébként például a tanulási vagy és emlékezeti funkciókért felelős.

▪️Az amygdala túlzott reakciókészsége:

Az amygdala nagyon leegyszerűsítve az agy „félelemközpontja”, ez autista gyermekeknél eleve fokozott aktivitású lehet.

Traumatikus esemény után ez a terület még érzékenyebbé válhat, ami fokozott szorongást, menekülési/lefagyási reakciókat vagy akár agressziót válthat ki.

Ennek következtében a gyermek állandó veszélyérzetben élhet, bármennyire is biztonságos környezet veszi körül.

▪️A prefrontális agykéreg eltérő szabályozása:

A trauma hatására az érzelmek szabályozásért és végrehajtó funkciókért nagyban felelős prefrontális kéreg aktivitása csökkenhet.

Ez tovább ronthatja a viselkedés- és impulzuskontrollt, fokozhatja a düh- vagy pánikreakciókat.

💔 Sajátos sérülékenységi tényezők lehetnek autizmusban:

▪️Nehezített kommunikáció: A gyermek sokszor nem tudja szavakkal kifejezni a félelmeit, így a trauma hatása a „testben marad” (pl. testi feszültség, alvás- és evészavar, visszahúzódás formájában).

▪️Rugalmatlanság és a változások kerülése: Már a napi rutin felborulása is fenyegető élmény lehet, így akár apróbb stresszhatások is traumatikus hatásúak lehetnek.

▪️Érzékszervi túlterhelés: Egy „átlagos” élmény (pl. orvosi vizsgálat, hangos zaj, zsúfolt tér) megterhelő , sőt kimerítő szenzoros túlterhelést okozhat.

▪️Szociális kiszolgáltatottság: Ha a gyermek nehezebben ismeri fel a veszélyt vagy a rossz szándékot, nagyobb az esélye bántalmazás elszenvedésére.

‼️ Hosszú távú következmények

▪️Poszttraumás stressz-zavar (PTSD), ami gyakran atipikus formában jelenik meg (pl. regresszió, rituálék felerősödése, rutinokhoz való merevebb ragaszkodás).

▪️Krónikus szorongás és depresszió, amelyek olykor nehezen különíthetők el az autizmus alaptüneteitől.

▪️Testi tünetek: gyomorpanaszok, hasmenés, hányások, székrekedés, fejfájás, étkezési nehézségek.

▪️Társas visszahúzódás, az önstimulációs viselkedések (pl. ringás, kézlengetés) fokozódása, amelyek önnyugtató funkciót töltenek be.

www.kakigondok.hu

(Kép forrása: Pixabay)

07/11/2025

“Néha annyira szeretném azt csinálni, amit én akarok, akkor, amikor én akarom! De nem lehet, csak majd, ha lefeküdtek a gyerekek. Milliónyi kívánság, érzelmi kitörés, válságkezelés az utolsó idegszálamon táncolva. Mire eljönne az én időm egyik korábbi tervemhez sincs már jártányi erőm sem.”

A hétköznapok elviselhetetlensége

Túl sok kitöltendő, gyerekkel töltött idő. Nem először hallom ezt szülőkonzultáción.

A konzultáció elején megkérdeztem egy szülőpártól, hogy teltek az elmúlt hetek. Három 5 év alatti gyerekük van. Az apa szólalt meg először: „Köszönjük jól, csak a szokásos elviselhetetlensége a hétköznapoknak.”

Tudtam mire gondol.

Harmincas anyukából fakadt ki a minap: „Este 6-8 között rendszeresen azt érzem, hogy ólomlábakon jár az idő! A szokásos verkli a gyerekekkel: vacsora, fogmosás, pizsama, lefektetés. Már beszélgettünk, játszottunk, ettünk is, megy az ellenkezés, az időhúzás. Nincs kedvem semmihez, elfogytam már aznapra. Mennyi idő van még lefekvésig? - gondolom sokszor.”

Egy apuka meséli: „Hétvégén a kicsi korábban kel, mint hétközben. 6 órától fent van, lekötöm, hogy ne zavarja fel a többieket. 9 órára azt érzem, hogy kimerültem és még csak akkor kezdődne a nap!”

Háromgyerekes anya osztja meg velem: „Néha annyira szeretném azt csinálni, amit én akarok, akkor, amikor én akarom! De nem lehet, csak majd, ha lefeküdtek a gyerekek. Milliónyi kívánság, érzelmi kitörés, válságkezelés az utolsó idegszálamon táncolva. Mire eljönne az én időm egyik korábbi tervemhez sincs már jártányi erőm sem. A héten kétszer elaludtam a legkisebb gyerek szobájában, altatás közben. Előbb aludtam el, mint ő.”

40-es apuka így foglalja össze: „Azt mondják, nagyobb gyerekkel könnyebb. A fiam 13 éves. Majdnem olyan magas, mint én. Tíz éve próbálom vele megértetni, hogy ne a padlóra dobja a szennyes ruhát. Hogy miért fontos este 10 óra előtt feküdnie iskola napon. Legszívesebben éjfélig sorozatokat nézne minden nap. Nem érti meg, hogy esetleg nélküle is szeretnék két szót váltani a feleségemmel. Állandóan fülel. A múltkor azon kaptam, hogy mikor ment fel a szobájába, megállt a lépcsőfordulóban hallgatózni, hogy vajon miről beszélgetünk.”

Igen, sokan tapasztalják ezt. Szabad ilyet érezni, gondolni, megfogalmazni.

Az idő relatív.

Bizonyára igaz az is, hogy: „Repül az idő és egy pillanat alatt felnőnek!”- ahogy halljuk ezt idősebb, sokat megélt emberek szájából még, ha nem is mindig érezzük így.
Igaz az is, hogy hálásnak kellene lennünk minden egyes együtt töltött pillanatért, ami megadatik. Csak nehéz ezt mindig átérezni.

Miről beszélnek a szülők?

- A saját ritmusból kiesettségről.
- A több fronton történő nagy terhelésről.
- A 0-24 órás szolgálatról, amiből kiszállni nem lehet.
- A felelősség terhéről: ha elrontják, ha nem adnak meg mindent neki, sérül a gyerek?
- A gyerek másképp működik, mint egy felnőtt, nehéz lemenni a szintjére.
- A nukleáris családmodell húsbavágó hátrányairól: csak magukra számíthatnak, nincs elég segítségük.

Mi könnyíthet a helyzetükön?

Az egyik család, akik felkerestek: megfogalmazták, hogy milyen lassan, vontatottan, tötymörögve telnek a hétvégék 3,5 éves kislányukkal. Ha nem pontosan úgy történik az ébredése, ahogy elképzelte, jön az első kiborulás. Nem akar felöltözni reggel, csak hosszas rábeszélésre ül a reggelizőasztalhoz. Ott aztán nem ízlik neki, amit kap, majd mikor oda kerül a sor, hogy el lehetne indulni valahová, neki nincs kedve. Csak valamilyen trükkel, ígérettel lehet rávenni, hogy egyáltalán ki tudjanak mozdulni otthonról. Minden egyes mozzanat komplikált, felemészti az energiáikat.
Ahogy hallgattam ezt a hétvégi napirendet, az tűnt fel, hogy semmivel sem könnyebb vagy jobb a helyzet attól, hogy anya és apa ezt együtt csinálják. Nem lesz tőle gördülékenyebb a nap, nem együttműködőbb a gyerek, cserébe még ők sem tudnak két szót sem váltani egymással, mint, ahogy a nyugodt reggelizés sem kivitelezhető.
Ha nem indulnak el otthonról, még rosszabb a helyzet, mert akkor kislányuk folyamatos figyelmet igényel, semmit sem lehet tőle csinálni, egy percre sem tudja lekötni magát. Jobban sikerülnek azok a délelőttök, mikor sikerül kimenni a játszótérre, boltba, vagy éppen rollerezni vagy az erdőbe sétálni.
Végül azt tanácsoltam nekik, hogy annak érdekében, hogy legalább egyikük tudjon pihenni és feltöltődni hétvégén egy pár óra erejéig: ne minden programot 3-asban tervezzenek. Elképzelhető olyan is, hogy csak apa reggelizik a kislánnyal, majd ketten mennek ki sétálni. Vagy csak anya foglalkozik a gyerekkel, míg apa el tud intézni valamit, tud a ház körüli dolgokkal foglalkozni, vagy elmehet edzeni egy órára.
Egyszerű tanácsnak tűnik, mégis szemléletváltozást hozott számukra. Igen, eredetileg együtt szerették volna tölteni a hétvégét. De utána mindig leszívottnak, kimerültebbnek érezték magukat. Mintha egy bányában dolgoztak volna, majd lehetett kezdeni a hétfőt a munkahelyen. Így tudták, hogy megérett a helyzet a változásra.
Sokszor 1 szülőnek könnyebb a gyerekkel. A gyerek jobban szót fogad, nem furakszik a felnőttek közé, jobban elfogadja, ha nem minden pillanatban vele játszik az a felnőtt. A szülőt sem feszíti annyira, hogy mást is kellene-szeretne csinálni, a gyerek irányíthatóbb, együttműködőbb.
Mit találtak ki arra, hogy valamikor mégis tudjanak a felnőttek együtt időt tölteni? Sikerült pár hét után segítséget hívniuk, és beiktattak egy péntek délutánt kéthetente, amikor ’kimenőt’ kaptak. Nem mondom, hogy zseniálisan pihentető lett a hétvégéjük, de egy fokkal viselhetőbb.
Gyerekük mostani fejlődési szakaszában, jelenlegi életkori sajátosságai mellett, nekik ez a megoldás segített.

Néha már az is segít, ha szabad kimondani, hogy így éreznek.
Segít a humor és az önirónia.
Segít, ha van kivel megosztani a nehézségeket.
Segít a struktúra és a családon belüli terhek, szerepek egyenletesebb elosztása.
Jó ötlet a már nem működő családi szokások, rutinok megváltoztatása.
El lehet engedni az elvárásokból.
Szabad kilépni a megszokott forgatókönyvből, akár csak egy esti lefektetés erejéig.
Jó ötlet több segítséget bevonni, ha nincs családi részről ilyen, gyermekvigyázót, pótnagyit keresni.

Amúgy meg…elmúlik. Egyszer ez is elmúlik. Hogy visszasírják majd? Abban nem vagyok teljesen biztos.

18/10/2025

3 napon keresztül az online térben kapcsolódva képződöm. A perinatális időszak tele van veszteségekkel. Elveszíthetjük a kisbabánkat, a testünkkel való biztonságos kapcsolatot, megváltozhatnak a szerepeink, kapcsolataink alakulnak át, gyakran megváltozik az élet folyása, elgyászolhatunk egy meg nem valósult fantáziát. Elveszítünk és kapunk. Hatalmas érzelmi hullámvasút. Nem vagy vele egyedül.