ALMA Consulting

24/05/2026

Utoljára 7 éve voltam hasonlóban. A mostani mégjobban megrázta az alapjaimat. Innen visszatekintve, voltak apró jelek, igen. Túlterheltség érzet, rövid cérna, alvási nehézségek, rövidebb szorongós periódusok. Láttam, hogy folyamatosan sok, de bizonyos mértékig még büszke is voltam magamra, hogy mennyit bírok. Másrészt a struktúrám, az identitásom egy részét is adta egész eddigi életemben az az önkép, hogy én sokat dolgozom, vállalok, mindenhol ott vagyok és ettől vagyok az aki.

Aztán az elmúlt fél évben komoly magánéleti krízisek is összetorlódtak, amiből elég egyszerre egy is, ha az érzelmi, idegrendszeri hatását tekintjük. Itt már éreztem, hogy apránként vissza kell húzódni, mert baj lesz. Elkezdtem visszavonni szép lassan az energiáimat az idén tavasszal, azt hiszem valahol a választások környékén hozhattam meg azt a belső döntést, hogy magamat, a testem, mentális egészégem jóllétét választom az imidzs helyett. De ekkor még lépéseket nem tettem, ahogy a belső döntéseinket gyakran fáziskéséssel követi a konkrét lépés...

Amikor határhelyzetbe kerülünk, téglánként szükséges lebontani az addigi felépítményt. Akár egy maslow piramist, mely szükségleteink rétegeződéséről szól. Mert amikor évekig építkezünk, hogy kialakítsunk egy számunkra optimálisnak vélt életvezetést, nagyon gyakran az alapszükségletek sérülnek végül, mint pl. pihenés, evés, ivás, légzés. Magas fordulatszámon élők, mint én könnyebben kiégethetik magukat. Az idegrendszer kéri az ismerős stressz szintet, a túlélő üzemmód szinte alap. Pörög a rendszer folyamatosan, ettől hatékony és ettől borzasztóan sérülékeny is. Bár az elmúlt 3 évben már nagyon sokat tapasztaltam, tanultam gyakoroltam, hogyan ismerjem fel és mit tehetek ha a túlfeszülök, amikor nagy krízisekbe, veszteségekbe érünk, a rendszerünk egy ponton összeomolhat.

Szédüléssel, extrém fizikai, érzelmi, idegrendszeri túltelítődéssel és ennek testi tüneteivel érkezett hozzám a kiégés az elmúlt hónapban. Amikor minden apró feladat stressz. Minden extrán megterhelő. A figyelem, az ébrenlét, a mozgás. Igyekeztem egyik napról vagy akár óráról órára felmérni, hogy mennyit tudok vállalni. Klienseim felé is jelezni és csak annyit vállalni, amit elbírok. És vívódni, majd egyre elfogadóbban szemlélni, hogy ki is vagyok, amikor lényegesen kevesebbet dolgozom, amikor nem-eket mondok a kapcsolataimban és igyekeztem megérezni annak az építő, gyógyító hatását is, hogy mindezen döntéseimmel igen-t mondok magamra, egy hosszú távú, nagyon lassú újraépítkezés kezdetére.

Olyan sok előjele lehet egy kiégésnek és szakaszok, előszobák, amikor még megállítható. Csak néhányat szeretnék idetenni nektek;

🎐reggel is fáradtan ébredsz, még ha eleget is alszol
🎐szétkapcsolódás élmény, mintha kívülről néznél helyzeteket, agyi köd
🎐állandó túltelítődöttség érzés
🎐fokozottabb kirobbanás vagy éppen túlzott érzelmi passzivitás
🎐az alapszükségletek rendszeres elhanyagolása
🎐memória, koncentrálási nehézségek
🎐apró feladatoktól is félsz
🎐érzed, hogy sok, de akkor is megcsinálod
🎐szorongás, pánikrohamok

Ha ezekből többet is tapasztalsz, vedd komolyan!!
A test egyszerre azt mondhatja, hogy most ELÉG.

Én újra esélyt kaptam, hogy jobban csináljam. Máshogy. Felelőségtelibben. Életet élvezhetőbben.

Elképesztően sok erőt adnak most azok az kapcsolataim, amelyek élőek, ahol van lehetőség együtt-levésre, megértésre, elfogadásra. A terápiás folyamatom is megtartó és ad mankókat, megértést, felnőttséget ehhez, ami van.
Segít a természet közelsége, a szomatikus, testi energiákat harmonizáló rövid gyakorlatok, a tánc, az alvás, a sok folyadék. A "dagonyázás", a mozdulatok tudatos lelassítása, jelezve az idegrendszernek, hogy minden ok. A spanyol gitárzene. A mindfulness talán a legtöbbet...

Sokat jelent, hogy elolvastok, megoszthatom.
Nehéz erről írni, pedig emberi.
Köszönöm, hogy itt vagytok🙏.

"Az élet nem más, mint személyes döntések egyetlen, hosszú láncolata. Szabaddá válunk, amint ezt megértjük. S csak annyira érezzük magunkat továbbra is az élet áldozatának, amennyiben ezt az igazságot nem tudjuk elfogadni." M. Scott Peck

Ölelés,
Anita❤️

27/04/2026

"A szabadság az, ha nem tudjuk mi lesz, de hagyjuk, hogy legyen, ami lenni szeretne."- mondta a hétvégén Maurizio Stupiggia professzor, akinél harmadik éve tanulhatom a testbe ágyazott, humanisztikus, dinamikus, fenomenológiai (jelen vagyunk és hagyjuk, hogy újra meg újra megjelenjen valami) megközelítésű terápiás munkát.

Hétvégén újra 2 napot a szomato-pszichoterápiás képzésemen töltöttem, tanáraimmal, csoporttársaim megtartó, szeretetteli tapasztalati élményében.
2 napig a testi tapasztalataim, azok mélyebb megértése, feldolgozása zajlott.
Minden alkalomra más témámmal érkezem a testemben, a mostanira egy nagyon nehéz, beszorult, visszahúzódó önmagammal vettem részt.

A 2 nap kiemelkedő témái voltak a kapcsolatok ritmusa, ahol két ember közötti ritmus megszületésével dolgozhattunk, megélhettük, milyen egy-egy saját ritmusból, melódiából, finoman egymásra hangolódni és megtalálni a módját, hogy tánc legyen belőle.

Gyakorolhattuk milyen a testben megélni, hogy nagyok vagyunk, milyen, amikor kicsik és sebezhetőek. És milyen tapasztalatot ad a két dimenzió közötti transzformáció, ahol személyes élményként nagyon erősen megjelent számomra, hogy helyzetekben milyen fárasztó most "nagynak, erősnek" lennem és milyen nehéz ugyanakkor kicsinek, védtelennek is, mert nem volt időm azt gondolom ezt gyerekként megtapasztalni, megtartottságban, biztonságban.
A csoport éppen ezért is nagyszerű, mert szerezhetünk a testi biztonsággal, intimitással kapcsolatos korrektív, gyógyító élményeket és persze találkozunk a nehezekkel is, de itt nem vagyunk vele egyedül.

Tanuljuk szakemberekként, hogy a test ritmusa nagyon más, mint az elméjé és ezért tanuljuk kivárni, amikor egy testbe ágyazott régi történet meg tudja mutatni magát.

Tanuljuk, hogy a testet merjük követni a terápiában (magunkét, kliensét is), hogy nincs jó vagy rossz beavatkozás, mindennek, amit csinálunk lesz előnye és hátránya.
A reparáció "A" terápia maga, amikor egy irányt választva szétesik a közös ritmus és azt ahogy, amennyire képesek vagyunk reparálni, helyrehozni. Ez lesz a legmélyebb közös tanulás a kapcsolataink szintjén.

Hálás vagyok, hogy tanulhatok a testről, amely életünk, kapcsolódási történetének alapjait, legkorábbi élményeit hordozza.

Folyt. köv. júniusban.

🫴 Ti hogyan vagytok a testetek tudatosságával? Figyelitek, követitek, halljátok, amit mond?

Ölelés, Anita❤️

Magyar Szomato-pszichoterápiás Egyesület

15/04/2026

Nagyon sokan, sokféle formában írtak az elmúlt napokban a kollektív térben (országvezetésben) történt változásokról és azok, személyesen őket is érintő érzelmi megéléseiről. Bevallom, engem is nagyon megmozgatott sok rétegemben, de nem a politikai részről írnék, mert ahhoz nem értek és sokáig nem is érdekelt. (Talán a tudattalan ellenállásaim okai most kezdenek lassan megmutatkozni abban a felhasadásban, ami csak az érzelmi áttörések tudnak elindítani.)

Én a rendszerek elkerülhetetlen változásaival kapcsolatos gondolataimat szeretném itt megosztani, ami kicsiben és most felnagyítva is megjelent ebben a "kegyelmi időszakban".

A család, mint mikrokozmosz az első rendszer, amibe megérkezünk. Ez nemcsak anyánk, apánk, testvérek, hanem tágítva a kört, sok családtag halmaza, ahol különféle működések, minőségek vannak jelen. Ebben a rendszerben eltöltünk szorosabban 18-20 évet (van aki kevesebbet, van aki többet) persze közben találkozunk más rendszerekkel, mint óvoda, iskola, stb. A túlélésünk egyik eszköze az alkalmazkodás, a besimulás, mely minnél diszfunkcionálisabban működik egy család, a kapcsolatok, annál erősebb.

Megjelenhet a tehetetlenség, a félelem, a harag, ha egy olyan rendszerben növünk fel, ahol az elfogadás, az értő figyelem, a szükségleteink számunkra megfelelő mennyiségű, minőségű kielégítése kevéssé van jelen, vagy épp túlzóan, ami mindkét esetben bántó. Sokan ilyen rendszerben szocializálódunk a felnőttkorig.

Aztán felnőttként az ismerőst keresve, tudattalanul belekerülhetünk hasonlóan rosszul működő mikrorendszerekbe, munkahelyre, baráti vagy párkapcsolatba és önmagunkkal való kapcsolatban is, és újra meg újra lejátszuk a megszokott lemezt újfent ezen a, fájdalmas, de ismert úton végigmenetelve.
Itt már nem vagyunk gyerekek, mégis gyerekként lehetünk jelen és egyetlen eszközünk a változásban, változtatásban az önismeret, az önmagunkért való felelősségvállalás tanulása.

Mindenki felismeri idővel, szeretetteli tükrökben, hogy milyen területen éli hétköznapjait olyan mikrorendszerben, ahol neki nem jó. Ahol feszül az idegrendszere, ahol stresszben van, ahol nem tisztelik őt, a határait, ahol elfojtja az autentikus, önazonos részeit, ahol megalázkodik vagy kompenzál és fölénybe helyezkedik, hiszen minden ilyen alkalmazkodás fá-rasz-tó!
Aki tehetetlenséget tanult, látott gyerekkorában, az elképesztő nehezen ismeri fel, hogy mi van, a test az utolsó figyelmeztető jel általában, ami már visít, hogy baj van.

Ahogy a közéletben, úgy a saját mikrokozmoszunkban is, még a legnehezebb élethelyzetben is vannak olyan erőforrásaink, rejtett életerő-tartalékaink, amelyeket mozgosítani tudunk, de ezt sosem egyedül. Ehhez kell a kapcsolat, melyet egyrészt magunkkal bontunk-építünk, másrészt olyan emberi kapcsolatok, ahol tanulhatunk megküzdést, ahol inspirációt, belénk vetett hitet, együttlevést tapasztalunk.

Ezek nélkül sajnos csak egy nagyon szűk mesgyén tudunk mozdulni, ha egyáltalán tudunk.

Arra bíztatlak benneteket, hogy a jelenleg kint zajló eseményeket figyeljétek meg a mikrorendszereitekben is.

Hol van elnyomás, megfélemlítés, félelem, közöny, szenvedés vagy ragaszkodás? Hol vannak vágyak, tervek? Hol van élet és hol van ahol nincs tovább?

Ölelés Mindenkinek!
Anita❤️

Ha most szombaton 04.18. gyakorolnád velem a tudatos jelenlétet az idegrendszered, stressz szinted és az életed minőségi javulásáért, várlak szeretettel;

🫴Tudatos jelenlét a nehézségekben és örömökben

📸: A pólómon lévő idézet, zárszóként Fodor Ákostól így hangzik; "Legyen erőd lent hagyni, amit nincs erőd felemelni."

10/04/2026

Egy mélyebb rátekintés a választásainkra, döntéseinkre...

Te hogyan döntesz?
Pszichológiai nézőpontból a választásokról, az egyén és a társadalom érettségéről

A terápiás folyamatokban visszatérően előkerül a szabadság kérdése. Hol vannak a határaink, és hogyan tudjuk ezeket megtartani? Megélhető-e a közelség úgy, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat? És mi segít abban, hogy feszültséggel teli helyzetekben is tisztán tudjunk gondolkodni? Bár ezek a kérdések különbözőnek tűnnek, ugyanahhoz az elméleti kerethez - Murray Bowen differenciáltság-fogalmához - vezetnek vissza. Bowen szerint mindannyian elhelyezhetők vagyunk egy nullától százig terjedő skálán annak mentén, mennyire tudunk önmagunkként jelen lenni kapcsolatainkban. Ez nem egy egyszerű személyiségvonás, hanem annak a lenyomata, ahogyan a korai kapcsolataink és a családi rendszerünk működése beépült az életünkbe.

A kevésbé differenciált ember pszichés határai bizonytalanok, ezért könnyen átveszi a környezete aktuális érzelmi állapotát. Döntései nem belső meggyőződésből, vagy higgadt mérlegelés után születnek, inkább a körülötte lévők nyomására. A visszajelzések különösen erősen hatnak rá: ha elfogadják megkönnyebbül, ha elutasítják, összeomlik. Mivel a feszültségeit nem képes éretten feldolgozni, azok előbb-utóbb valamilyen formában felszínre törne, így gyakran szenved testi tünetektől, szorongásos zavarokban, depresszióban vagy visszatérő kapcsolati nehézségekkel küzd.

Ezzel szemben a magasabban differenciált ember nagyobb belső stabilitással rendelkezik. Kapcsolataiban egyszerre képes az intimitásra és autonómiája megőrzésére: tud közel lenni, anélkül, hogy feloldódna a másikban, és függő helyzetbe kerülne tőle, illetve távolságot tartani anélkül, hogy megszakítaná a kapcsolatot. Érzelmeit feszült helyzetben is képes elválasztani a gondolkodásától, higgadtan mérlegelni, és autonóm döntéseket hozni.

Bowen elmélete nem csak az egyéni dinamikákat segít megérteni, de a családok, közösségek, sőt társadalmak működésére is magyarázatul szolgálhat. Ahogy az egyes személyek, úgy a társadalmak is eltérő differenciáltsági fokkal rendelkezhetnek.

Egy alacsony differenciáltságú társadalomban az érzelmi feszültség könnyen kollektív szintre emelkedik, majd ez a feszültség kezdi el szervezni a közösség működését. Egyre inkább háttérbe szorulnak az átgondolt álláspontok, helyüket pedig nyers érzelmi reakciók veszik át. A gondolkodás leegyszerűsödése miatt még az összetett kérdésekre is gyors, fekete-fehér válaszok születnek. Meghatározóvá válik a „mi” és „ők” logika, melynek következtében a különbségek nem eltérő nézőpontnak, hanem fenyegetésnek tűnnek. A másik fél nem csupán mást gondol egy adott dologról, hanem ellenség. Egyre határozottabban elvárják a lojalitást, ami végül a közösséghez tartozás legfontosabb feltételévé válik. Aki nem áll be a sorba, az kritika, kirekesztés, és megszégyenítés áldozatává válik. A fenyegető következmények hatására sokan inkább alkalmazkodnak, mintsem hogy vállalják a saját álláspontjukat. Az alacsony érettségű rendszerekben a felelősség kifelé tolódik. A problémákért a „másik oldal”, egy külső csoport vagy egy kijelölt bűnbak válik felelőssé, miközben a saját működés felülvizsgálata elmarad. Összességében egy ilyen társadalomban rendkívül törékeny a biztonság érzése, a párbeszéd nehézkes vagy egyenesen lehetetlen, és az összetett gondolkodás pedig háttérbe szorul a kollektív érzelmi reakciók mögött.

Természetesen a feszültség egy differenciált társadalomban sem tűnik el, de nem is veszi át az irányítást. Az emberek képesek együtt élni azzal, hogy különböznek egymástól, anélkül, hogy ezt automatikusan fenyegetésként értelmeznék. A gondolkodás sokszínű marad, nem szűkül le egyszerű válaszokra. Van tere az árnyaltságnak, a sokszínűségnek, az eltérő identitásoknak. Ilyen közösségekben a bizonytalanság elviselhető, így sokféle nézőpont létezhet. A lojalitásnak nem feltétele a kritikai észrevételek elhallgatása, az emberek úgy kapcsolódnak a közösségükhöz, hogy közben reflektálnak annak működésére is és ha szükséges változtatásokat vezetnek be. A véleménykülönbség nem vezet sem kirekesztéshez, sem megszégyenítéshez. Összességében egy differenciált társadalomban egyszerre lehet jelen az egyéni autonómia és a közösségi kapcsolódás.

A választási időszak különösen jól láthatóvá teszi, mennyire érett egy társadalom működése, és saját egyéni önismeretünket is gyarapíthatja. Ilyenkor nemcsak az a kérdés, hová kerül az iksz, hanem az is, maga a döntés milyen folyamat során születik meg. Saját, átgondolt álláspont alapján választunk, vagy inkább kész válaszokat ismétlünk?

James Marcia identitás-állapot elmélete szépen kiegészíti Bowen gondolatait. Marcia korai zárásnak nevezi azt az állapotot, amikor valaki úgy alakít ki meggyőződéseket, identitást vagy értékrendet, hogy közben nem járja végig a saját keresésének útját. Nem kérdez rá a szabályokra, nem vizsgálja felül a hozott hiedelmeket, nem próbál ki más nézőpontokat – egyszerűen átveszi azt, amit a családi közegben készen kapott.
Az egyén számára ez sokáig kényelmes lehet, hiszen biztonságot és kiszámíthatóságot ad, élvezheti a közösség elfogadását, a szülei elismerését, a törzs védelmét. Ennek azonban ára van. A korai záró nem jut el addig, hogy valóban találkozzon önmagával, és feltegye a kérdést: „Ha minden külső elvárástól függetlenül dönthetnék, vajon mit választanék? Ki lennék, ha nem alkalmazkodnék állandóan?” Sokan csak jóval később, gyakran a negyvenes éveik végén vagy az ötvenes éveikben szembesülnek ezzel. Ilyenkor merül fel először igazán: kinek az életét éltem eddig? A felismerés sokszor megrendítő. Nem ritka, hogy belső válságot indít el, amely együtt járhat identitásbeli bizonytalansággal, súlyos feszültségekkel, sőt, kapcsolatok hirtelen és radikális átrendeződésével is.

Transzgenerációs megközelítésből nézve sok mai reakciónk és döntésünk nem igazán szabad választás, hanem régebbről hozott alkalmazkodási módok folytatása. Ha valaki olyan közegben nőtt fel, ahol a vélemény kimondása kockázatos volt, ahol az önállóságot visszafogták, és szigorú, megkérdőjelezhetetlen szabályok működtek, akkor az igazodás jelentette a túlélést. Ezek a minták azonban nem tűnnek el maguktól, hanem gyakran akkor is tovább hatnak, amikor az a világ, amelyben kialakultak, már rég megváltozott vagy megszűnt.

Vasárnap választunk. Álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk rá a döntésünkre! Tegyük fel magunknak a kérdést: valójában ki dönt majd, amikor behúzzuk az ikszet. Saját, átgondolt álláspontunk szerint választunk vagy családi, közösségi nyomásra? Felnőtt, autonóm emberként hozunk döntést vagy az alkalmazkodás vágya irányít? Tényleg elemeztük, kritikusan és összefüggéseiben is megvizsgáltuk az alternatívákat vagy mérlegelés nélkül köteleződtünk el?

De a legfontosabb kérdés: döntésünk félelemből vagy szabad akaratból születik?

— Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus

01/04/2026

"A függőség kialakulása egy folyamat, melyben belső és külső tényezők együttes hatására az eleinte ártalmatlannak látszó tevékenység egyre inkább átveszi az uralmat az egyén fölött." Békési Tímea-Kassai Szilvia

Múlt hétvégén 2 napos, intenzív, személyes jelenlétű továbbképzésen vettem részt a Napfogyatkozás Egyesület szervezésében, Budapesten.

A segítő szakemberek részére tervezett képzésen két, még a terápiás praxisokban is tabunak számító témáról; a függőségek és a veszteségek, gyász rendszemléletű megközelítéséről tanulhattunk, felhorzsolva és akár megmutatva személyes érintettségeinket.

A gyásszal, veszteségekkel minden nap találkozom klienseim történetein keresztül, melyért ma már végtelenül hálás vagyok, hiszen ez nagyban segített nekem is abban, hogy formáljam, közel engedjem magamhoz életünk, kapcsolataink végességét.

Fontos tudatosítani, hogy a gyász a veszteségre adott normális, egyéni reakció és általában nem igényel segítői beavatkozás. Amivel többnyire a fejlesztői folyamatok során találkozom és klienseim is, azok a nehezített, komplex gyászok, melyek akár évtizedekig kapszulába zárva, eltemetve lapulnak a mélyben és akadályozzák az élet és a szeretet áramlását tudattalanul.

Összetett a veszteségek feldolgozása abban az esetben is, ha valaki diszfunkcionálisan működő, vagy szenvedélybeteg családban nő fel, ahol egyik vagy mindkét szülő szerhasználati zavarban szenved.
Itt a szülő elvesztésekor 3 terület gyásza jelenik meg;
🫴az elveszett gyerekkor (amit nem kaptunk meg),
🫴a "fantáziaszülő",
🫴a szülő elvesztésének gyásza.

A függőségek jelenléte családrendszer szintű, sosem csak az egyén elakadása és ezekben a rendszerekben jellemző az érzelmek kimutatásának nehézsége, a veszteségek feldolgozatlansága is, illetve a szülőről való leválás nehézsége.
Aki szenvedélybeteg családban nőtt fel és nem lesz maga is szerhasználó, attól még jelen lehetnek olyan működései, amelyekkel belecsúszik függő helyzetekbe, főleg akkor, ha stresszhelyzetbe kerül vagy attól menekülni szeretne.

A támogatott, biztonságos térben elindulhat egy egészséges, de hosszú és rétegenként megdolgozandó gyászfolyamat, ahol érik és fejlődik a személyiségünk.

🙏Nagy hálával gondolok vissza csoporttársaimra és két megtartó, szeretettel és figyelemmel teli jelenlétet adó oktatónkra; Dr. Mucsi Georginára és Békési Tímeára, mindkét téma szakértőire.
Békési Tímea szakmai oldal

Köszönöm, hogy kinyílhatott számomra egy új ajtó, ahol tovább gyógyulhatok én is, kísérhetem klienseimet a magam megdolgozottsága szintjén ebben a két nehéz témában.

Szeretettel ajánlom az érintetteknek a hozzászólásokba belinkelt könyveket!

Anita❤️

22/03/2026

Tegnap csendes, mindfulness elvonuláson voltam jelen, melyhez Nelli Krajcsó Slow Budapest tartotta a teret. A tudatos mozgásos és ülőmeditációkban az erőfeszítésmentesség volt a figyelmünk fókuszában.

A testi tapasztalatok megfigyelése mély, belső utazásba vitt ismét, a lassúságban nyugszik a légzés, nyugszik és gyógyul az idegrendszerünk. Megfigyelhettük hogy a gyakorlásokban mikor váltunk "csinálásba" a létezés és a jelenben pihenés helyett, mikor és hova ugrálnak a gondolataink, a szándékosan, a test érzeteire való figyelés mikor kezd erőlködéssé válni újraképezve az életben is jelen lévő akarást.

Tegnap a mozgásos részeket a Feldenkrais módszer szerint végeztük, mely egy olyan szenzomotoros (testi-érzékelési) tanulási módszer, mely a test-mozgás-idegrendszer kapcsolatára építkezik. Apró, könnyű mozdulatok, melyek a figyelem terében megmutatják a kapcsolatot testünk különböző részei között és tanítják, hogy nem kell mindent erőből csinálni ahhoz, hogy változások történjenek bennünk. Sőt! Rádöbbenhettem, hogy milyen fantasztikus folyamat zajlik egy kicsi mozdulatban is.

Megnyugodva, kisimulva, de kíváncsisággal és inspirációkkal tértem haza tegnap és viszem tovább ezt a tapasztalatot a saját gyakorlásaimba és a csoportokhoz.

🫴Ha szeretnéd Te is megtapasztalni, hogy nyugodtabb az idegrendszered, hogy képes vagy tenni ezért Te magad, várlak csoportos gyakorlásokra.

Zoom-on hetente 2x;
Szerda 19:00-19:30
Péntek 8:30-9:00

🌸🧘‍♀️Tavaszi mindfulness gyakorlás, workshop ÚJ IDŐPONTRA KERÜL!!
‼️ÁPRILIS 18. 10:00-12:00‼️

Tudatos jelenlét a nehézségekben és örömökben

Jelentkezés és bővebb infó az eseményben!

Várlak szeretettel!
Anita❤️

18/03/2026

Te mit teszel azért, hogy megvédd magad?

Kapcsolatainkban születésünktől az egyik legfontosabb szükségletünk, hogy szeretve legyünk, figyeljenek ránk és mivel kiszolgáltatottan érkezünk a világra; hogy a szüleink (vagy a körülöttünk lévő felnőttek) megvédjenek minket.

A védelem kérdése azért is fontos, mert velünk született szorongásunk, félelmünk a világtól csak biztonságos közegben tud oldódni, ahogy ezzel mi is.
Ha azt tapasztaltuk, hogy nincs védelmünk, mert bántottak, elhanyagolnak bennünket, nem a szükségleteinket szerint kaptunk figyelmet, szeretetet, elfogadást, akkor azt tanuljuk, hogy nekünk kell magunkat megvédeni. Erre 3 féle stratégiát építünk fel és görgethetjük (önismereti munka nélkül) egész életünkben a kapcsolatainkban. Karen Horney, német pszichoanalitikus munkájában tett megfigyelései szerint 3 megküzdési útvonalat fogunk használni a kapcsolatainkban azért, hogy megvédjük magunkat.

1. A másik igényei felé fordulok és megpróbálok megfelelni neki, alárendelődöm, mert azt remélem, ha szeret, akkor megvéd.
2. A másik ellen megyek, harcolok vele, fölé próbálok kerekedni, ellenállok, mert azt remélem, ha én kontrollálok, akkor nem bánthatsz.
3. Elkerülöm a másikat, távolságot tartok, mert azt képzelem, ha nincs a közelemben,akkor nem is bánthat.

Ezekhez a megküzdésekhez még két ún. hamis self-et (énrészt) is kiépíthetünk;
a, az idealizált énrészt, aki mindent tökéletesen csinál, és a
b, devalvált énrészt, aki minden rosszul csinál, aki képtelen megfelelni.
És ezt hol magunkkal hol a másikra vetítve váltogathatjuk.

Szerencsére van egy velünk született egészséges énrész is, aki képes az életenergiák, a szükségletek spontán kifejezésére, a növekedésre, aminek belső igénye van arra, hogy kivirágozzon, de ha kicsi gyerekként nem megfelelő számunkra a kapcsolati környezet, akkor ezt a részt tudattalanul elfojtjuk.

Karen Horney azt mondja, hogy ha szeretnénk magunkat mélyen megérteni akkor fontos feltennünk azt a két kérdést;

🫴Milyen megküzdést tanultam, hogy megvédjem magam?
🫴Mitől akarom magam megvédeni ebben a kapcsolati helyzetben?

Elgondolkoztató, ugye?
Szeretettel ajánlom Nektek is a fenti tanulmányt átgondolásra.

Szép napot!
Anita❤️

Fotó:

16/03/2026

Szeretettel ajánlom szupervízorom, mentorom, kíváló tanárom beszélgetését a kapcsolat fontosságáról.❤️

L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológussal, kiképző pszichoterapeutával, a Személyiségfejlesztő Akadémia alapító-igazgatójával beszélgettünk a családról, kapcsolatokról, önismeretről és az önreflexió határairól. Kilenc könyve és két önismereti kártyacsomagja egyetl...

08/03/2026

Kedves NŐTársaim!🌹

Én a mai napra IS öngondoskodást, együttrezgést Kívánok Nektek Magatokkal és másokkal!

És arra is hívlak Benneteket, hogy ültessetek magatokba ehhez MAGokat, vagyis eszközöket a hétköznapokhoz, a tanult tehetetlenség, a felvett álarcok és a folyamatos készenléti állapotok puhítására, elsimítására.

🌹Gyertek el MÁRCIUS 29.-ÉN 10:00-12:00-ig Tudatos jelenlét a nehézségekben és örömökben programomra, ahol sok rövid gyakorlat fog támogatni ezen a belső úton Benneteket!

‼️HA MA (03.08.) ÉJFÉLIG JELENTKEZEL 10% KEDVEZMÉNY AZ AJÁNDÉKOM NEKED. KÉRLEK HIVATKOZZ A "TUDATOSNO26" PROMÓCIÓS KÓDRA‼️

A programra természetesen szeretettel várok férfiakat is!🫶

Jelentkezés: messengeren vagy alma.consulting.gyor@gmail.com

10/12/2025

Tudjátok mi a konzultációkon a top téma így karácsony előtt? A stressz és rohanás nyomása mellett annak a feszültsége, hogy ilyenkor több időt töltünk együtt családként, gyakran a megszokottnál hosszabb időt az eredeti családunkkal is a karácsonyi látogatások miatt. A hétköznapi rohanósból, amikor mindenki ezerfelé van, elcsendesednénk, együtt lennénk, mert erre teret adnak a szabadságok, az ünnepek, node ez gyakran nagyon nem egyszerű, hiszen nem véletlen, hogy az év nagyobbik részében miért úgy rendezkedünk be, hogy alig találkozzunk.

Frank Anderson, amerikai pszichoterapeuta gondolatai, tapasztalatai jutnak itt eszembe, miszerint a múltban szerzett tapasztalatainkat nem lehet csak úgy elengedni. Nem dönthetjük el fejben, mert a tapasztalataink, emlékeink nagyobb része nem a fejben, hanem a testünkben, az idegrendszerünkben kódolt.
Ha ez egy tudatos választás lehetne, akkor nem szenvednénk a múltunk árnyékaitól, következményeitől a jelen élethelyzeteinkben.

Amikor például egy karácsonyi ebédnél feszültségek keletkeznek a különböző generációk között az nem direkt történik, mindenki a saját, korábbi, tanult megküzdése szerint fog eljárni. Az agyunk tudja, hogy most 2025 van, de az idegrendszerünk nem.

Amikor aktiválódik a testünkben egy traumatikus történet egy-egy nézés, mondat, gesztus miatt, ilyen reakcióink lehetnek;
🫴 lefagyunk (testileg, szavak, gondolatok, érzelmek szintjén) konfliktushelyzetben, vitában
🫴 bocsánatot kérünk, miközben nem is csináltunk semmi rosszat
🫴 kapcsolatokban kapaszkodunk vagy épp visszahúzódunk
🫴 visszajátszunk magunkban beszélgetéseket akár órákon keresztül
🫴 a legrosszabb verzióra számítunk, még akkor is ha épp jól mennek a dolgok

Jusson eszünkbe, hogy ezek NEM hibák, csak megküzdések. Ezek olyan túlélési reakciók, amelyeket okkal és tudattalanul építettünk be a működésünkbe, amikor még nem volt érett megküzdésünk, erőforrásaink, vagyis gyerekkorban.
Érdemes tudatosítani, hogy nem fognak megszűnni a fentiek csak azért mert akarjuk.
Az ellazulás, elengedés akkor történik, ha a testünk, idegrendszerünk azt jelzi; biztonságban vagyunk.
Emlékeztethetjük magunkat, hogy most a jelenben vagyunk vagy cselekedhetünk úgy, hogy testünk kapjon egyértelmű, jelenidejű tapasztalatokat arról, hogy már nem vagyunk veszélyben (ha tényleg nem vagyunk!).

Megfigyelhetjük magunkat az ünnepi együttlevés alatt is.
Figyelhetjük és validálhatjuk a fent említett jelenségeket.
Elmondhatjuk magunknak kedvesen és barátságosan, hogy most a jelenben vagyunk, már felnőttünk és meg tudjuk védeni magunkat.
Kiléphetünk a nehéz beszélgetésekből, álmosolyokból, muszájokból és lehetünk eggyel igazibbak!
Gondoskodhatunk testünk-lelkünk jóllétéről azzal, hogy kivonjuk magunkat a bántalmazó helyzetekből, személyek társaságából és olyan teret adunk magunknak, ahol megnyugodhatunk.

A karácsony szólhat a gyógyulásról is. Az idegrendszer pihentetéséről. A magunkról való gondoskodás gyakorlásáról.

Tudatos jelenlét gyakorlatok segíthetnek ezen az úton itt találhattok jópárat;

Tudatosabb készülődést a következő hetekre!

Anita❤️