15/08/2025
Ildikóságok 1.
"Merj sebezhető lenni!
Van egy mondat, amit sokszor suttogok magamban:
„Nem baj, ha fáj egy kicsit, ez most a valóság.”
Tudod, amikor elindultam azon az úton, hogy igazán önmagam legyek – nem szerepek mögött, nem elvárásokba csomagolva, hanem valóban, teljes lényemmel jelen –, nem az volt a legnehezebb, hogy elengedjem a tökéletességet. Hanem az, hogy merjem felvállalni a sebezhetőségemet.
Mert sebezhetővé válni nem egyszerű.
Az olyan, mintha levetkőznél mások előtt – nem testileg, hanem lélekben.
Ismered azt az érzést, amikor megosztasz valamit, ami igazán fontos neked – egy gondolatot, egy álmot, egy fájdalmat –, és közben attól tartasz, hogy kinevetnek, elutasítanak, félreértenek?
Én is ismerem.
Túl jól ismerem.
De ma már tudom: sebezhetőség nélkül nincs valódi kapcsolódás.
Sem önmagunkhoz.
Sem másokhoz.
És talán most épp ott ülsz valahol – egy kávé mellett, egy délutáni pihenőt tartasz, vagy épp egy fáradt este végénél jársz –, és érzed: ez rólad is szól.
Igen, rólad.
Mert te is ember vagy, érző, hibázó, tanuló, tapasztaló.
És épp ezért – szépségesen sebezhető.
Én sokáig azt hittem, hogy a hibáimat rejtenem kell.
Hogy erőt az mutat, aki mindent kézben tart.
Aki nem sír, nem kér segítséget, nem bizonytalanodik el.
De aztán jött az élet.
És úgy döntött, tanít.
Emlékszem egy alkalomra, amikor egy szertartáson, a személyes résznél – amelyet szívből készítettem elő, gondosan, szeretettel – eltévesztettem az egyik pályaudvarnak a nevét. Egyetlen apró hiba volt, de számomra akkor hatalmasnak tűnt.
Azt éreztem, hogy elbuktam.
És bár kívülről senki sem szólt, bennem valami megzörrent. Valami régóta hordozott félelem.
És mégis: a pár mosolygott, a szemükben megbocsátás volt. Emberi pillanat. Tiszta. Igazi.
Utólag azt gondolom: ez volt az egyik legőszintébb szertartásom.
Mert abban a pillanatban nem a tökéletes szöveg kötött össze minket, hanem a valódi jelenlét – és az, hogy vállaltam, ami történt.
És ettől valahogy mélyebb lett minden.
Azóta máshogy nézek a hibákra.
Nem mint valami kerülendő, kínos dologra – hanem mint életleckékre.
Némelyik fáj.
Némelyik kínos.
De mindegyik tanít.
És tudod, mi a legszebb bennük?
Az, hogy általuk közelebb kerülhetünk egymáshoz.
Mert ha vállalom, hogy nem tudok mindent…
Ha vállalom, hogy nekem is vannak gyenge pontjaim…
Ha nem játszom meg magam – akkor teret adok másnak is, hogy önmaga lehessen mellettem.
Tanárként is előfordult már velem, hogy olyan helyzetbe kerültem, amikor egy diák olyan kérdést tett fel, amire teljes pontossággal nem tudtam egyből válaszolni.
Régen ez nagyon zavart. Egy belső hang azt súgta: „Ha nem tudod, el fogod veszíteni a tekintélyed.”
De egyszer, egy hetedikes órán, egy fiú megkérdezett valamit egy költő életéről, amire őszintén azt mondtam:
– Nem emlékszem biztosan. Megnézzük együtt?
És abban a pillanatban nem csökkent a tekintélyem. Épp ellenkezőleg éreztem: ott lettem tanár igazán.
A kapcsolódás pillanataiban nem a tudás a legfontosabb, hanem az, hogy közösen keresünk válaszokat.
Hányszor láttam már tanárként, hogy egy gyerek nem mer kérdezni, mert fél, hogy butának tűnik.
És hányszor éreztem felnőttként ugyanezt.
Te is?
A sebezhetőség nem gyengeség.
A sebezhetőség az a tér, ahol igazán élni kezdünk.
És itt most megállok egy pillanatra – és megkérdezem:
Te mikor voltál utoljára igazán sebezhető?
Mikor mutattad meg úgy magad, hogy nem tudtad előre, mit szólnak majd hozzá?
Mikor vállaltad a könnyeidet? A zavart mosolyod? A bizonytalan válaszaid?
Emlékszem arra, amikor az első könyvem kéziratát elküldtem a kiadónak.
A szívem a torkomban dobogott. Ott volt benne mindenem: a hitem, a gondolataim, a történeteim.
És én megmutattam. Kitártam. Sebezhetővé váltam.
A visszajelzés napokkal később jött. Én addig alig aludtam.
És mikor megérkezett, könnyek szöktek a szemembe – nemcsak a sorok miatt, hanem mert átéltem, hogy az önkifejezés mindig kockázat, de ez a kockázat életet ad.
És volt olyan is, hogy otthon, egy különösen fáradt nap után, egyszerűen csak sírtam.
Nem történt semmi drámai. Csak elfogyott az erőm. Nem volt kedvem mosolyogni, megfelelni, helytállni.
Csak ott ültem, és potyogtak a könnyeim.
És ahogy ültem ott, rájöttem: ez is én vagyok.
Nem csak az, aki tartja a családot, aki mindig mosolyog a képeken, aki segít és épít és alkot.
Hanem az is, aki néha elfárad, és szelíden összeroskad.
És tudod, mi történt másnap? Felkeltem.
Kicsit lassabban. Kicsit csendesebben.
De mégis: valahogy erősebben.
A világ nem a hibátlan emberekre vágyik.
Hanem azokra, akik mernek valódiak lenni.
Akik nem bújnak szerepek mögé.
Akik nem hárítanak.
Akik vállalják, hogy néha elrontanak dolgokat – de szívük szerint élnek.
Ez a valódi erő:hordozni a törékenységet méltósággal.
És ha ezt megtanuljuk – önmagunkkal kezdeni, és másokra is kiterjeszteni –, akkor elkezd gyógyulni valami nagyon mélyen.
Bennünk. Egymásban. A világban.
Szóval, kedves Olvasóm – barátom ebben az életleckében –,
ha legközelebb úgy érzed, túl sok vagy…
vagy épp túl kevés…
emlékezz: nem az számít, hogy tökéletes legyél.
Hanem az, hogy igaz legyél.
Őszinte.
Emberi.
Sebezhető.
És ebben a sebezhetőségben –
ott van a legnagyobb erőnk."
ui.: Tipp:
Engedély-lista
Írj magadnak engedélyeket! Például:
– Ma engedélyezem magamnak, hogy ne válaszoljak azonnal minden e-mailre.
Kommentben megírod, hogy ma mit engedélyeztél magadnak?
Frühwirth Ildikó
