22/11/2025
„Nem merek lépni” – mondja a kliens – „Tudom, hogy így nem maradhatok. Érzem minden reggel, amikor felébredek, hogy valami véget ért bennem, és mégis mintha odaláncoltam volna magam ehhez a helyzethez. Attól félek, hogy ha mozdulok, valami még rosszabb jön. Itt legalább ismerem a fájdalmat. Az ismerős rossz valahogy biztonságosabbnak tűnik, mint az ismeretlen, amiben semmit nem látok előre. Ha maradok, megfulladok. Ha lépek, fogalmam sincs, hol kötök ki. És ez a nemtudás, ez bénít le teljesen. ”
A krízisben valóban nem lehet előre tervezni. Ez a változás természetrajza. Gyakran azért ragadunk bele tarthatatlan helyzetekbe, mert megijeszt bennünket, hogy ha mozdulunk, alig látunk tovább egy-két lépésnél. Ez teljesen természetes. De a kontroll, a kiszámíthatóság utáni vágy olyan erővel szólít bennünk, hogy azt hisszük, látnunk kell, mi lesz, ha A, B vagy C opciót választjuk. Csakhogy ez illúzió. Nem tudhatjuk, mi történik a következő lépés után, és nem is kell tudnunk. Elég, ha a most következő mozdulatot látjuk tisztán. A világ pedig majd reagál. Olyan még nem volt, hogy sehogy se alakult volna.
Csakhogy ha minden marad úgy, ahogy most van, és az a most már csaknem elviselhetetlen, akkor a saját súlyunk alatt roskadunk össze. Ott állunk a terhek alatt, miközben már kiléphetnénk alóluk, csak nem látjuk, merre vezet az út. De ezt nem lehet látni addig, amíg el nem indulunk. Hiába hisszük, hogy ha jobban felkészülünk, átgondoljuk, megtervezzük, akkor majd kirajzolódik a táj. Bármi borulhat bármikor. Semmi sem biztos. Az a késztetés, hogy biztossá tegyük a bizonytalant, a belső biztonságérzetünk hiányából fakad. Roskadozni ismerős, de hosszú távon tarthatatlan. A legkeményebb kő is szétporlad a nyomás alatt, és a legerősebb ember sem bír el mindent. A test egy idő után jelez: elég volt. Lépni félelmetes, újszerű és kiszámíthatatlan. De nem attól leszünk erősek, hogy mindig tudjuk, merre visz az út. Hanem attól, hogy bizonyosak vagyunk benne, bármerre visz, ott leszünk önmagunknak, és el fogjuk bírni, ami jön, mert számíthatunk önmagunkra.