30/03/2026
Nemrég egy nő ült nálam a kezelőben, és miközben beszélgettünk, egyszer csak félmondatban kimondott valamit, ami nagyon ismerősen hangzott.
Azt mondta:
„Igazából minden rendben van az életemben… csak valahogy soha nem érzem azt, hogy jelen lennék benne.”
Nem panaszkodott, nem volt drámai a hangja sem - leginkább csak egy csendes felismerés volt.
Mesélt a munkájáról, a családjáról, a napjairól. Minden jól szervezettnek tűnt, minden működött. A feladatok elkészültek, a dolgok haladtak előre, mégis volt a mondatában valami nagyon pontos.
Az az érzés, amikor egy nő már nem azt érzi, hogy túl sok a dolga, hanem inkább azt, hogy valahogy elfogyott a belső tér a napjaiban.
A gondolatok este sem lassulnak le igazán. A test még akkor is készenlétben marad, amikor már nincs feladat, nincs határidő, nincs miért sietni.
Sokszor ilyenkor próbálunk még fegyelmezettebben működni. Jobban szervezni az időnket, hatékonyabbnak lenni, még egy kicsit jobban összeszedni magunkat.
Csakhogy a test nem időbeosztás szerint működik.
Az idegrendszernek időre és biztonságra van szüksége ahhoz, hogy a folyamatos készenléti állapotból vissza tudjon rendeződni a nyugalomba.
És amikor ez túl sokáig hiányzik, a test előbb-utóbb elkezd jelezni.
Nem hangosan.
Csak finoman.
