02/02/2026
Adni vagy kapni?
Már gyerekként megtanították nekünk, hogy jobb adni, mint kapni. (Természetesen vannak, akik ezt egészen más szemszögből látják, és mindig csak kapni akarnak, de ez egy egészen más történet.)
Ezt a témát annyira sokrétűnek látom, hogy ketté veszem: a szívességek és ajándékok egy következő írásomban kerülnek elő.
Most egy ennél sokkal egyszerűbb(?) lehetőségre szeretném felhívni a figyelmet: a pozitív visszajelzésekre, elismerésre.
Úgy tűnik, hogy ezt adni ugyanolyan nehezen megy, mint elfogadni.
Időnként részt veszek olyan önismereti alkalmakon, ahol feladat, hogy a másiknak „bókoljunk”, azaz figyeljük meg őt, és jelezzünk vissza neki valamit, ami nekünk tetszik, jó érzést kelt bennünk. Bármit, akár külső jellemzőt (tetszik a ruhád, az ékszered, a mosolyod), akár olyan belső tulajdonságot, amit mélyebb ismeretség nélkül is észlelhetünk (stabilnak, magabiztosnak tűnsz, vidámnak látlak…). Még mikor ez a feladat, akkor is sokaknak nagyon nehezen megy, akkor vajon mennyire élünk ezzel a lehetőséggel, ha csak úgy, spontán kellene megtennünk?
Természetesen nem arra gondolok, hogy ha kell, ha nem, valami jót mondjuk a másiknak, még akkor is, ha épp semmi ilyet nem látunk. Nem az elvtelen hízelgésre gondolok. Talán épp ennek gyakorisága miatt esetleg néhány emberben még az is felmerül ilyenkor, hogy miért dicsér, mit akar érte cserébe?!
Gyanítom, arra vagyunk kondicionálva gyerekkorunk óta (legalábbis a többség), hogy a hibákat könnyebben és előbb vegyük észre, mint azt, ha valami tetszik. Közben meg mennyire egyszerű lenne kifejezni a másiknak, ha valami vele összefüggésben örömmel, jókedvvel tölt el bennünket.
Talán érdemes lenne erre jobban odafigyelni, két okból is. Az egyik, hogy nagyon kevés energia befektetésével tudunk a másiknak „adni” valamit. Amivel talán az egész napját szebbé tesszük. A másik ok, hogy ha erre elkezdünk figyelni, olyan szemmel nézünk körül a napjainkban, hogy mit tudnánk pozitívumként kiemelni más emberek kapcsán, akkor észrevesszük, hogy mindenkiben van valami jó. Még akár a személyes ellenségünkön is lehet egy olyan pulóver vagy zakó, ami tetszik nekünk. Vagy ugyanazon a viccen nevet, amin mi is. Ezzel máris egy lépéssel közelebb kerülhet hozzánk.
Azért itt is érdemes figyelni: ha azt mondom, hogy „jó a ruhád”, akkor máskor azt is „jogomban áll” mondani, hogy „ronda a ruhád”. Ez így valóban nem barátságos, hiszen bármelyiket mondom, értékítéletet hordoz magában.
Ugyanakkor, ha azt fejezem ki, hogy nekem tetszik valami, vagy jó érzés a másikat pl. vidámnak, boldognak látni, abban nem ítélet van, hanem a saját megélésem. (Ld. Marshall Rosenberg: Erőszakmentes kommunikáció)
És természetesen van ugyanennek a gondolatmenetnek egy „ellentétes” oldala: hogyan tudjuk ezeket a bókokat, elismeréseket elfogadni. Jobbára nehezen.
Tetszik a ruhád! – Á, hagyd csak, turiban vettem… Már ezeréves, csak sajnáltam kidobni…
Mintha nehéz lenne azt kimondani, hogy „köszönöm, én is szeretem”.
Tetszett a prezentációd, sokat tanultam belőle! – Á, csak úgy csaptam össze, meg X. és Y segített benne… – Ahelyett, hogy köszönöm, örülök, hogy tetszett, sokat dolgoztam rajta.
Mintha úgy működnénk, hogy ha valami pozitívat észrevesznek bennünk, megdicsérnek, akkor szabadkozni kellene, jelentékteleníteni az elismerést.
Valahol belül mindannyian vágyunk az elismerésre, a dicséretre, a pozitív visszajelzésekre, és közben sem az „adásában”, sem az elfogadásában nem vagyunk jók.
Talán az egyik ok emögött az, hogy gyerekkorunkban amit jól csináltunk, azt természetesnek vették, az esetleges hibákat pedig azonnal visszajelezték. Legalábbis a saját életemből, és a klienseink történeteiből ez a minta eléggé erőteljesen kirajzolódik.
Emellé pedig többségünk azt is megtanulta, hogy „az öndicséret büdös”. Tehát nem volt elég, hogy más nem nagyon dicsért bennünket, de mi magunk se tegyük meg, hiszen a dicséret az valami rossz dolog.
Szerintem nincs olyan ember, akiben (akin) ne lehetne találni valamit, ami legalább egy halvány jóérzést ne indíthatna el bennünk. Ez esetben viszont miért nem engedjük ezt meg magunknak, és miért nem fejezzük ezt ki a másik felé?
Nem arra gondolok, hogy az utcán, vagy a munkahelyen mindenkinél álljunk meg és mondjuk ezt ki. De talán, ha elkezdenénk magunkban odafigyelni erre, és néhány komfortosabb helyzetben kifejezni, már sokat tettünk a saját közérzetünk javításáért.
És ugyanígy: ha valaki az elismerését fejezi ki felénk, próbáljunk meg csak egy „köszönöm”-mel válaszolni.
Tapasztalatból mondom, hogy az elején nehéz és zavarba ejtő eszerint létezni, de egyidő után részünkké válik, és nem csak mi érezzük magunkat jobban ettől, hanem mások is szívesebben keresik majd a társaságunkat.
Árpás Márta
személyközpontú tanácsadó
terápiás munkatárs
