01/10/2025
Az idősek világnapja alkalmából.
Dlabál Józsefné Boroska Mária – Egy 17 gyermekes édesanya a „Tripolszban”.
(1863, Újszőny – 1942, Angyalföld)
Számomra a példamutató életet élő ismertebb elődök mellett azok a hétköznapi emberek is legalább ugyanannyira érdekesek. Közülük kerültek ki őseink túlnyomó többsége. Megismerni sorsukat, az őt körülvevő világot nem fáradság számomra.
Mielőtt Dlabál Józsefné Boroska Mária saját szavait idézném a korabeli sajtóorgánumokból, néhány mondattal kiegészíteném azokat. Mária nem 17 évesen ment férjhez, hanem akkor született első gyermeke attól az embertől, akivel aztán 13 évvel később összekötötte életét az Úr színe előtt is.
A https://proficsaladfa.hu/ összeállítása:
Jóllehet ő maga is leányanya gyermeke volt és evangélikusnak lett keresztelve, később azonban gyermekei római katolikus szertartás során lettek annak az egyháznak a tagjai, az ő akaratából. Nem csoda hát, ha később ő maga is katolizált.
Az 1922-ben „aggaszály” következtében 70 esztendősen elhunyt férj származási helyét a házassági bejegyzés Lhotka, a halotti anyakönyv viszont Hořovice településben jelölte meg. A két helység egymástól 9 kilométerre található a berouni járásban, a központi cseh régióban.
Boroska Mária a fényképek és riportok elkészültét követő 7. évben, 1942. május 28-án hunyt el ¾ 22 órakor. A második képen látható halotti értesítő a korabeli szokásoknak megfelelően nagyon informatív.
Amellett, hogy mindent megtudunk a temetésről és a búcsúztatóról, a teljes még élő rokonság is prezentálva van benne. Nagyon hasznos forrástípus ez a családfakutatásban.
A lentebb olvasható sorok érdekességét leginkább az adta meg számomra, hogy abból kirajzolódik az átlag anyák korabeli sorsa.
Volt benne váratlan megrázó haláleset, hollandiai gyermeküdültetésből fakadó örökbeadás és azt is megtudhatjuk, hogy szűkös nyugdíjának majdnem a felét lakhatásra kellett költenie.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Olvasóim számára mit üzennek a lenti sorok.
1935-ben a kormányzat kitüntette azokat az asszonyokat, akik sok gyermeket hoztak a világra. A részletekkel kapcsolatban következzenek a korabeli interjúrészletek, tudósítások:
„Az idei jutalmazott és kitüntetett magyar anyák közül özvegy Dlabál Józsefnénak van a legtöbb gyermeke. Dlabál Józsefné budapesti lakos, kint él egy szobakonyhás, zölddel befuttatott kis házacskában a tripoliszi városi telepen, ahol a városi lakóházak XXVIII. pavillon-csoportjának 153-as számú csöndes és eldugott rezindenciácskáját bérli.
Huszonöt esztendeje lakik a tiszta, rendezett, csaknem ünnepi hangulatot árasztó kedves és meghitt kertvároskában és az ártatlan lelkek örök elfogódottságával és rejtőzködő szemérmességével beszél magáról, életéről és gyermekeiről.
— Tizenhét gyermekem volt —-mondja — hat meghalt, tizenegy most is él. Legidősebbik fiam ötvenhárom, legidősebb unokám harmincegy éves. Magam a hetvenharmadik éveimet taposom és bizony legutolsó, 73-ik születésnapomon is harminckilenc unoka és négy dédunoka kívánt szerencsét.
Tizenhét éves voltam, amikor férjhez mentem és negyvenhárom, amikor legutolsó gyermekem megszületett. Tizenhét gyermekem közül tíz fiú volt, hét pedig lány.
A kisszoba falán családi képek függnek. Ó, de milyen családi képek ezek! Mind Dlabálnét ábrázolják gyermekei, vejei, menyei, unokái és dédunokái társaságában és úgy hatnak, mint egy régi iskolai felvétel, ahol négy-öt sorban is ülnek a gyermekek. Mert Diabál Józsefnének 17 gyermeke, 7 veje, 4 menye, 39 unokája és 4 dédunokája volt.
És özvegy Diabál Józsefné, ez a hófehér-hajú, csillogó szemű, 73 éves öregasszony beszélni kezd. Egy hosszú, zavartalan, termékeny élet nyugalma csendül ki minden szavából. Hangja halk, de élénk, mozdulatai nyugodtak.
— Bizony, uram, tizenhét gyermeket hoztam a világra s ezek közül tizenegy még ma is él. A tizenhét gyermekem közül tíz fiú volt, hét pedig leány. Megnősültek, férjhez mentek...
Kiröppentek a családi fészekből és maguk is családot alapítottak. Dehát ez a szülők sorsa ... Felnevelik gyermekeiket és egyedül maradnak. Nem panaszkodom, mert jól érzem magamat, nyugodt és egészséges öregség jutott osztályrészemül.
Sőt, boldog is vagyok! A legboldogabb persze olyankor, ha a gyermekeim és az unokáim családjaikkal felkeresnek. Ilyenkor olyan a házam tája, mintha valami népgyűlés lenne nálam.
— Persze, abban az időben sem ment könnyen a gyermekek felnevelése, dehát dolgoztunk, küzdöttünk és megéltünk. Kevesebből tudott élni az ember és jobban.
De ki is törődött az ilyesmivel! Az ember szívesen nélkülöz, szívesen küszködik, ha a gyermekeiről van szó. Szegény férjem a BESZKÁRT-nál volt gépkezelő.
Ma is abból a nyugdíjból élek, amit utána kapok. 53 pengő 67 fillért tesz ki ez az összeg havonta. Nem sok, dehát mit csinálhatna egy 73 éves öregasszony? ... Szegény férjem 70 éves korában halt meg 14 évvel ezelőtt...
Csak azt sajnálom, hogy nem érhette meg ezt a szép ünnepséget. Mert mindenüvé elment a híre, hogy megjutalmaztak. Romániából, Csehszlovákiából, sőt még Törökországból is kaptam gratuláló leveleket.
— Nekem egyformán gyerekem mind. Valamennyit szeretem. Hogy is tudhatnék különbséget tenni közöttük. Mindegyiket egyforma gonddal és egyforma fáradsággal neveltem. Anyának lenni, kérem, állandó örömet és állandó bánatot jelent.
Ma is, hogy távol vannak tőlem, éppen úgy aggódom értük, mint amikor picinyek voltak és betegek és én éjszakánként ott virrasztottam ágyuknál, borogatva lázas testüket.
Ó, hány éjszaka múlt el így virrasztások és hány nappal múlt el szörnyű aggodalmak közepette. Most áprilisban halt meg a legidősebb fiam, a háborúban szerzett betegségében. 53 éves volt szegény...
Szörnyű, ha ilyesmit kell egy anyának megérnie. S nagy bánatom volt akkor is, amikor Antal fiam, huszonegy éves korában, két nappal az esküvője előtt hagyott itt bennünket. Tüdőgyulladást kapott s egy-kettőre végzett vele.
— Persze nagy-nagy örömei is vannak egy anyának. Az egyik fiam most ünnepelte az ezüstlakodalmát. És aztán az unokák! A dédunokák! Az egyik kis lányunokám most megy férjhez Hollandiában.
Még hatéves korában került ki a gyermekakcióval. Holland nevelőszülei megszerették, ott tartották és örökbe fogadták. Közben felcseperedett, nagy lány lett belőle és most férjhez megy majd egy hollandushoz.
— Hogy mi volt életem legemlékezetesebb eseménye és mikor voltam a legboldogabb, — azt tetszik kérdezni? — szót messzire tekintve. — Nem történt velem soha semmi különös. Az uram, amíg élt — gépkezelő volt a villamos vasútnál — mindig megkereste, amire szükségünk volt.
Mégis, talán az esküvőm napján voltam a legboldogabb. A terézvárosi templomban esküdtünk, Stieber Vince plébános úr adta ránk az áldást.
Hirtelen elhallgat, láthatólag eszébe jutott valami. Mondja is rögtön:
— Igen ... Egyszer... Egyszer nagy bánatom volt. Amikor Antal fiam meghalt. Megfázott, tüdőgyulladást kapott és huszonnégy éves korában két nappal az esküvője előtt itt hagyott bennünket.
Ilyesmi másra nem emlékszem, én megvoltam mindig, mert nem szenvedtem soha nagy szükséget, most is havi 53 pengő 69 fillér nyugdíjat kapok az uram után, abból fizetem a 26 pengő havi házbért.
— Soha, de soha nem voltam boldogtalan — mondja. — Nem voltam soha boldogtalan, mert egészséges életet éltem, Újkomáromban születtem, családi nevem Boroska Mária. Rezső fiam most ülte meg ezüstlakodalmát. Hát ez is nagy öröm volt.”
Szeretnék még arra is kitérni, hogy mi is volt pontosan a portréban emlegetett Tripolisz pontosan. Egyike azoknak a szükségtelepeknek, ahová a századfordulót követően a Monarchia minden szegletéből ide áramló emberek fedélhez juthattak.
1911-ben kezdték építeni, és 1912-ben adták át a földszintes barakkházakból álló Palotai úti kislakásos telepet, amely már az építkezés idején megkapta a közkeletű Tripolisz becenevet. A környék többi része ekkor még beépítetlen volt.
Később bővítették a telepet, teljes kiépülésekor a Palotai (mai Új Palotai) út, Madarász utca, Göncöl utca, Babér utca által határolt területen helyezkedett el.
Ennek szomszédságában, a Göncöl, Babér, Mosoly és Tomori utcák négyszögében 1915-ben épült fel a Tomori-telep, melyet a környék Chicagójaként emlegettek, hírhedten rossz közbiztonsága miatt.
Az I. világháború után épült fel a Tomori utca, Faludi utca és a Madarász Viktor utca által határolt Madarász-telep. A Tripolisz elnevezés lassanként a többi telepre is ráragadt, mivel azok is hasonló szükséglakások, szegénytelepek voltak.
(Némely visszaemlékezések Angyalföld más részeire is kiterjesztik az elnevezést.)
Összességében Tripolisznak a mai Gyöngyösi utcai lakótelepet és kapcsolt részeit lehet tekinteni (Váci út, Szekszárdi út, Göncöl utca, Fiastyúk utca négyszöge). Az elnevezés a Szent Mihály plébániatemplom mellett, a Tomori utca keleti oldalán található Tripolisz tér nevében él tovább.
Tripoliszban 16 épületből álló egy emeletes függőfolyosós és földszintes kislakásos bérházak álltak, melyek 1911 és 1912 között épültek. A telepet a hetvenes évek végén lebontottak, és új panellakásokat építettek helyükre, így a régi környékből már semmi nem maradt.
A Tripolisz elnevezésről megoszlanak a vélemények: egyesek szerint az itt található kocsmáról, a "Kocsma a Tripoliszhoz"-ról, mások szerint az olaszok 1930-as afrikai hadjáratáról, a tripoliszi háborúról kapta a nevét.
Itt született – többek között – Angyalföldi Szabó Zoltán festőművész és Cziffra György zongoraművész, de itt nőtt fel Beke Farkas Nándor, a 100 Tagú Cigányzenekar Egyesület elnöke is.
A következő bejegyzésemben éppen Cziffra György zongoraművész életét szeretném bemutatni, számos érdekességgel tarkítva.
mult-kor, 24.hu, http://13.xn--kerlet-5ya.ittlakunk.hu/, Wikipédia, ADT
