26/05/2026
60 éve hunyt el Tamási Áron – Budapest, 1966. május 26.
Az Ábel trilógiával örökre megszerettette magát velem. Az 1934-ben megjelent „Ábel Amerikában” című zárókötetben fogalmaz így a főhős, egyben a szerző ars poeticáját is szavakba öntve természetesen:
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Eddig szokták a legtöbbször citálni a szöveget, azonban a folytatás mégis a szülőföldhöz való ragaszkodást fejezi ki inkább:
„És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harmatával.
Lassan felálltam, és azt mondtam: - Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon!”
A https://proficsaladfa.hu/ megemlékezése:
A Kútvölgyi úti kórházban májzsugorodás miatt elhunyt író őseihez és Székelyföld számára legkedvesebb zugához fűződő el nem múló szeretetét idézem meg az alábbi részletekkel:
„(…) az apám és az ősök sírjánál vajon feltehetem-e a kérdést:
- A miénk ez?
Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül is a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk; s a föld, amelyen élünk és meghalunk.” (Szülőföldem – részlet)
Tamási Áron 1897-ben, szeptember 20-án született (a családi legendárium 19-ét is említ, valószínűleg a születés, az anyakönyvezés eltérő időpontjából eredően) az Udvarhely vármegyei Farkaslakán.
Felmenői, ősei, nagyapja is, a környékbeli Máréfalváról származtak át Farkaslakára, s gazdálkodó, de egy-egy tanult főt is kinevelő székelyek voltak.
Édesapja Tamás Dénes (az „i” később került a vezetéknév végére), édesanyja Fancsali Márta. Tizenegy gyermekük közül öt érte meg a felnőttkort: Anna, Áron, Gáspár, Ágnes, Erzsi. Hétesztendős korában beíratták a falu katolikus elemi iskolájába.
1904 szeptemberétől hat évig tanult itt, könnyedén, s ha az otthoni szükség, a munka megkívánta, el-elhagyva a tudomány templomát olykor napokra is.
Tamási Áron további sorsát, életútjának irányát egy véletlen baleset döntötte el. A "Bölcső és Bagoly"-ban részletesen elmeséli a karácsonyi, majdnem végzetes szerencsétlenség történetét is: a rokoni házban elcsent kétcsövű pisztoly felrobban a kezében, s összeroncsolja bal keze egyik ujját.
„Tehát meghúzhatom most már bátran a ravaszt. S mozdult is a jobbik mutatóujjam a ravaszon, de a kis kattanás helyett abban a pillanatban nagyot robbanva elszólt a puska.
A bal kezemet különösforróság öntötte el rögtön, ugyanakkor a lámpa a megriadt légben egy robbanással kialudt, a kicsi fiú az ágyban ijedten sírni kezdett, és Berta néném a sötétben valamit kiáltott, s mintha maga alá kaparta volna a gyermeket. De én akkor már az ajtóban voltam.
Úgy menekültem, némára ijedve, s éreztem valahogy tompán s egy kicsit távolról, hogy a bal kezem nedvesen forró, és zsibong benne minden. Domokos bácsi futva jött a ház felé, ott találkoztunk össze az udvaron, majdnem még a ház előtt.
Reám kiáltott, hogy mit csináltam, de meg sem állt, hanem rohant be a házba. Nem álltam meg én sem, mert haza akartam jutni minél gyorsabban.
Áthágtam a hágcsón, a kerítésen keresztül. Éppen pirkadott. Ahogy beléptem otthon az ajtón, anyám rám tekintett, s abban a percben a fejéhez kapott, és az arca elszörnyedt.
Valami fojtott, kínlódó és sírásforma hangot adott. Akkor láttam meg én is a bal kezemet, mely vérben és roncsolva lógott. Megborzadtam, hányinger jött rám, majd sírni kezdtem.
Ahol álltam, teli csörgött vérrel a padló. (...) De már ott volt a mosdótál egy magas széken, anyám vizet töltött belé, s a véres bal kezemet a vízbe tettük, hogy abban megvontassuk. Amíg ott álltam a mosdótál mellett, Annát felköltötte, és mindjárt szalasztotta is Mózsi bácsihoz, aki az anyám testvére volt.
Az istenre kéri, azt üzente anyám, jöjjön a szánnal vagy a szekérrel, mert a legénykét a kórházba kell vinni. Mondjad, hogy a hüvelykujját ellőtte a bal kezén.
Ahogy Anna kifutott az ajtón, én is kiemeltem a kezemet a vízből, amely nem is víz volt már, hanem mint a vér, olyan piros.
Akkor láttam először és tisztán, hogy a felső ízület fölött hüvelykem már csakugyan nem volt, s róla a bőr alább is hiányzott. A tenyerem pedig három vagy négy helyen is be volt haladva. Ebből kéz többet nem lesz-gondoltam magamban.”
„Valamikor én is itt fogok feküdni” - gondolta Tamási Áron, amikor, a szülőföldről írandó könyv miatt bejárta Farkaslakát és a temetőt is, ahol az ősei, rokonai feküdtek.
Az író 1966-ban tért végleg haza: kicsit kijjebb a temetőtől, oda, ahová kívánsága szerint akart, a két cserefa közé, a templomkertbe.
A két szobrász, Szervátiusz Jenő és Tibor, apa és fia kőből faragott Tamási-sírköve mögött ott a régi kopjafa, s rajta a felirat:
„Tamási Áron, 1897-1966 törzsében székely volt fia Hunniának hűséges szolgája bomlott századának.”
Kép és szöveg: Cs. Nagy Ibolya: Tamási Áron (Budapest, 2021)
