21/05/2024
https://www.facebook.com/100064137611262/posts/843217021159544/?app=fbl
A MEDITÁCIÓ LÉTSZÜKSÉGLET!
A meditációra ma sokkal inkább szükség van, mint korábban bármikor.
A meditáció léte ma már élet-halál kérdése.
Régen ez még luxusnak számított: volt néhány ember – Buddha, Mahávira, Krisna -, akiket érdekelt a dolog. A többi ember viszont a természetéből fakadóan volt csendes, természetesen volt boldog és egészséges.
Egyáltalán nem is kellett a meditációval foglalkozniuk, mert bár nem voltak tudatában, de tulajdonképpen egy alapvetően meditatív életet éltek.
Az élet szép csendben haladt a maga medrében; olyan lassan, hogy még a legbutább emberek is könnyedén alkalmazkodhattak a változásokhoz.
Ma már azonban olyan gyorsan követik egymást a változások, hogy a legintelligensebb emberek is úgy érzik, képtelenek tartani a tempót.
Nap mint nap újabb és újabb dolgokat kell megérteni, nap mint nap újabb és újabb helyzetekhez kell tudni alkalmazkodni.
A tanulás soha nem érhet véget: egész életünkben tanulnunk kell.
Ma már nem csak a jó pap tanul holtig, ma már mindenki holtig tanul, mert kizárólag így maradhatunk épelméjűek, egyedül így kerülhetjük el az elmebajt.
A nyomás pedig óriási – negyvenszerese a pár száz évvel ezelőttinek.
És hogyan pihenheted ki ezt az óriási nyomást? Tudatosan kell meditatív pillanatokat teremtened. Ha valaki nem meditál legalább egy órát naponta, akkor a neurózis biztosan utoléri, hiszen ő maga teremti meg ehhez a feltételeket.
Egy órára egyszerűen el kell tűnni a világból.
Vissza kell húzódnod a lényed legmélyére.
Egy órára teljesen egyedül kell lenned, annyira, hogy semmi ne zavarhasson meg – se emlék, se gondolat, se képzelet -, egy órára ki kell ürítened a tudatod teljes tartalmát.
Ha ez megtörténik, akkor teljesen feltöltődsz energiával, és csodálatosan felfrissülsz.
Az energiának olyan új forrásai nyílnak meg, amitől meglepően fiatalabbnak érzed majd magad, nyitottabbá válsz a tanulásra.
Sokkal több dologra lesz képes odafigyelni a szemed, sokkal több áhítat lesz a szívedben – újra gyermekké válsz.
Napjaink hatalmas nyomása, ami a szüntelen tanulásra kényszerít, és az a régi megszokás, hogy túl sok tanulásra nincs szükség olyan ellentétként feszül benned, hogy egy idő után nem csoda, ha beleőrülsz.
A modern elme csordultig tele van töltve, de közben nincs idő megemészteni az új információt, nincs idő megérteni, feldolgozni az ingereket.
Itt lép be a képbe a meditáció, és ezért válik sokkal fontosabbá, mint valaha.
Ha nem hagyunk időt az elmének, hogy a meditációban kipihenhesse magát, akkor minden kívülről érkező üzenetet elfojtunk.
Megtagadjuk a tanulást – azt mondjuk, nincs rá időnk. Idővel azonban felhalmozódik a sok-sok feldolgozatlan üzenet.
Ha nem szakítunk időt arra, hogy odafigyeljünk az elménket folyamatosan bombázó üzenetekre, akkor azok irdatlanul feltornyosulnak, összezsúfolódnak -mint levelek az asztalon, amit nincs elég időd megválaszolni. Az elmét pontosan így özönlik el a külső ingerek – rengeteg akta várja, hogy belenézz, számtalan levelet kell még elolvasnod, megválaszolnod, milliónyi kihívásnak kell megfelelned.
A következőt hallottam…
"Mulla Nasruddin egyszer azt mondta: “Ha ma valami probléma adódna, legalább három hónapig nem lenne időm foglalkozni vele. Már annyi megoldásra váró probléma gyűlt össze, hogy ha ma valami nagyon balul sülne el, azzal én legkorábban három hónap múlva tudnék foglalkozni.”
Hosszú a sor. Megfigyelheted magadban, ahogy nő ez a sor, és csak egyre hosszabb és hosszabb lesz. Minél hosszabb a sor, annál kevesebb az üres tér, minél hosszabb a sor, annál nagyobb bent a zsúfoltság és a zaj, mert minden, amit összegyűjtöttél a figyelmedet követeli.
Mindez nagyjából ötéves korban kezdődik, amikor gyakorlatilag véget ér az igazi tanulás.
Régen ezzel nem volt semmi baj.
Öt-hét év elég volt ahhoz, hogy az ember mindent megtanuljon, amire az élete során szüksége lehetett. Annyival bőven elboldogult.
Hét év tanulás elég volt hetven évnyi életre akár.
Ma ez már elképzelhetetlen.
Nem hagyhatsz fel a tanulással.
Ma már nem hagyhatsz fel a tanulással öt-hat évesen, mert állandóan új dolgok történnek, és az új dolgokat nem fogadhatjuk régi eszmékkel.
Nem csünghetsz a szüleiden, és az ő tudásukon; sőt, még az iskolai és az egyetemi tanáraidon sem, mert amiről ők ma beszélnek, már nem is aktuális. Azóta, hogy ők kijárták az iskolát rengeteg dolog történt, nagyon sok víz lefolyt a Gangesz folyón.
Egyetemistaként is pontosan ezt tapasztaltam. Engem teljesen megdöbbentett a professzoraim tudása, ugyanis az a tudás már harminc éves volt. Még fiatal korukban gyűjtötték össze a saját tanáraiktól.
Észre sem vették, hogy azóta mennyi minden történt.
A tudásuk teljesen elavult és hasznavehetetlen volt már. Rengetegszer kerültem összeütközésbe a tanáraimmal, jó néhányszor ki is rúgtak a szemináriumaikról, mert képtelenek voltak elviselni engem. Pedig nem csináltam mást, mint szembesít***em őket azzal, hogy idejétmúlt gondolatokat oktatnak. Csak hát ugye ez fáj az egónak. Ők megtanulták mindent rendesen a saját egyetemista korukban, és aztán úgy gondolták, a világ a -diplomázásuk pillanatában meg is állt a fejlődésben.
A diákok tehát nem támaszkodhatnak a tanáraik tudására, a gyermekek pedig nem elégedhetnek meg a szüleik tudásával.
Az egész világ hatalmas változáson megy keresztül, és ennek a változásnak a sebessége semmi korábbihoz nem hasonlítható.
A hallgatók nem tisztelhetik többé a tanáraikat, hacsak azok nem hajlandók szintén folyamatosan tanulni és fejlődni.
Egyszerűen képtelenség tisztelni őket.
Mi a fenéért kellene tisztelni valakit, aki megrekedt egy szinten? Nincs semmi okunk rá!
A gyermekek pedig szintén nem tisztelhetik a szüleiket, mert a legtöbb szülő hozzáállása a dolgokhoz mai szemmel teljesen primitívnek hat. Egyre korábban döbbennek rá a gyerekek, hogy amit a szüleik mondanak, már rég elavult.
A szülőknek folyamatosan tanulniuk kell, ha segíteni szeretnének a gyermekeiknek a fejlődésben, és a tanárokkal is ugyanez a helyzet.
Senki nem állhat le a tanulással. Ráadásul ez a folyamat egyre csak gyorsul.
Az első szabály tehát az, hogy nem hagyhatod abba a tanulást, különben neurotikussá válsz.
Ugyanis ha leállsz a tanulással, az azt jelenti, hogy folyamatosan csak halmozod az információt, de nem dolgozod fel, nem emészted meg, így az nem tud a véreddé válni, nem jut el a csontjaidig.
Egyre csak gyűlik a fejedben, és arra vár, hogy feldolgozd.
A második szabály pedig az, hogy szükséged van a pihenésre, mert túl nagy rajtad a nyomás.
Muszáj, hogy egy kis időre kiszabadulj alóla.
Az alvás önmagában már nem elég segítség.
Ma már maga az alvás is túlterhelődött.
Mivel a teljes napod csordultig megtelik új ingerekkel, mikor végre elmész aludni, a tested ugyan pihen, de az elméd továbbra is rendezgeti az egész nap rázúdított információkat.
Ezt nevezik álomnak: az álmodás folyamata tehát nem más, mint az elme kétségbeesett próbálkozása, hogy kiszórja magából a felesleges információt, a szemetet, mert te magad erre nem szakítasz elég időt.
Tudatos pihenésre is szükséged van.
Vagyis meditálnod kell.
Már néhány perc mély meditáció is megóv a neurózistól.
Az elme a meditációban rendezi sorait, megemészti a tapasztalatokat, ettől pedig megszűnik a túlterhelés, így az elme képes felfrissülni, megfiatalodni és kitisztulni.
Régen az információ-bevitel nagyjából az ember idejének egy tizedét t***e ki, és az idő kilenc tizede meditatív állapotban telt.
Ma épp fordított a helyzet: kilenc tized információ-bevitel, és csak egy tized meditatív időszak.
Túl ritkán lazulsz el.
Nagyon ritkán fordul elő, hogy csak ülsz csendben, és nem csinálsz semmit.
Még az az egy tizednyi öntudatlan meditatív idő is eltűnőben van.
Ha ez bekövetkezik, az ember tényleg megőrül.
Pontosan ezt látjuk ma a világban.
Mit értek öntudatlan meditatív idő alatt?
Azokat a pillanatokat, amikor egyszerűen csak kimész a parkba egy kicsit sétálgatni, vagy amikor játszol a gyerekeiddel – ezek öntudatlan meditatív időszakok.
Vagy amikor úszol az uszodában, vagy füvet nyírsz a kertben, vagy hallgatod a madarakat – ezek mind, mind öntudatlan meditatív időszakok.
De manapság sajnos már ezeknek a pillanatoknak is befellegzett, mert az emberek, ha van egy kis idejük, máris bekapcsolják a tévét, és ott is ragadnak a képernyő előtt egész estére.
A tévéből pedig valóban veszélyes mennyiségű információ tolakodik be az elmédbe.
Egyszerűen lehetetlen megemészteni ezt a mennyiséget.
De az is lehet, hogy nekiállsz újságot olvasni, amiből szintén töméntelen mennyiségű marhasággal töltheted meg az agyadat.
Ha van egy kis időd, bekapcsolod a tévét, vagy a rádiót.
Vagy ha épp jó kedved van, és ki akarsz kapcsolódni egy kicsit, elmész moziba.
De ugyan milyen pihenés az?
A moziban egy pillanatra sem kapcsolhatsz ki, mert ott is folyamatosan bombáznak az információk.
A pihenés azt jelenti, hogy nem teszed ki magad újabb információáradatnak.
Ha a kakukkot hallgatod az erdőben, az jó, mert nem terhel újabb információval.
A zenehallgatás is tökéletes, mert az sem táplál beléd újabb információt. A zenének nincs nyelve, az csak tiszta hang, nem hordoz magában üzenetet, egyszerűen csak gyönyörködtet. A tánc is nagyon jó, a zene is jó, a kertészkedés is, akárcsak a játék a gyerekekkel. Vagy ha csak ülsz csendben és nem csinálsz semmit, az is tökéletes.
Ez a gyógymód.
Ha pedig mindezt tudatosan teszed, a hatás még erőteljesebb lesz.
Ügyelj az egyensúlyra!
A neurózis akkor jön létre, amikor az elme kibillen az egyensúlyból.
Ilyen akkor fordul elő, amikor túl sok az aktivitás, de szinte nincs passzív időszak.
Amikor az emberben túl sok a férfi, de szinte nincs benne nő, amikor túl sok a jang, de túl kevés a jin.
Ezt a két oldalt mindig egyensúlyban kell tartani.
Az életben az egyensúly, a szimmetria a legfontosabb.
Légy ardhanariswar, azaz félig férfi, félig nő – akkor nem leszel neurotikus.
Az egyéniség se nem férfias, se nem nőies.
Az egyéniség egyszerűen egyéni.
Próbálj az aktív és a passzív időszakok között megragadni: ez a teljesség.
Ez az, amit Buddha középútnak nevezett: majjhim nikaya.
Légy mindig pontosan középen.
De ne feledd, könnyen áteshetsz a ló túlsó oldalára. Az sem jó, ha túlzottan passzívvá válsz.
Nagyon veszélyes lehet, mert a túlzott passzivitásnak is megvannak a maga csapdái: elvész az életedből a tánc, a boldogság, és szépen lassan rád telepszik a halál.
Tehát nem azt mondom, hogy légy passzív; azt mondom, hogy találd meg az egyensúlyt az aktív és a passzív időszakok között.
Engedd, hogy kiegyensúlyozzák egymást, te pedig maradj középen.
Az aktivitás és a passzivitás legyen lényed két szárnya – de ügyelj rá, hogy egyik szárny se legyen nagyobb a másiknál.
Nyugaton az aktív szárny túl nagyra nőtt, miközben majdnem teljesen eltűnt a passzivitás.
Keleten azonban a passzív szárny lett hatalmas, az aktivitás viszont alig észrevehető.
A nyugatot kívül a bőség és a gazdagság jellemzi, belül viszont a szegénység; keleten a gazdagság és a bőség belül van, kívül viszont ott a nyomor és a szegénység.
Mind a Kelet, mind a Nyugat szenved, mert mindkettő valamilyen végletet választott.
Az én megközelítésem se nem nyugati, se nem keleti, se nem férfias, se nem nőies, se nem aktív, se nem passzív. Én a legbelső egyensúlyt, a benned lévő szimmetriát szeretném erősíteni.
Ezért mondom a szannyászinjaimnak mindig, hogy ne hagyják maguk mögött a világot!
Maradj itt a világban, csak ne válj a részévé!
A taoisták ezt úgy nevezik: wei-wu-wei, azaz a nem-cselekvés általi cselekvés – xx jin és a jang, az anima és az animus találkozása.
Ez hozza el számodra a megvilágosodást.
Az egyensúly hiánya a neurózis, az egyensúly pedig maga a megvilágosodás.
/OSHO/
