27/01/2026
Mindig különleges érzés visszatérni egy óvodába ahol már jártam, de van egy pont, ahol ez az élmény mély, személyes örömmé válik: amikor a gyerekek emlékeznek. Amikor úgy fogadnak, mint ismerőst, mint valakit, akinek a jelenléte már része lett a belső térképüknek. „Ez a kedvenc órám”, „ez a kedvenc foglalkozásom” – ezek a mondatok nem csupán visszajelzések, hanem kapuk: annak a jelei, hogy valódi kapcsolódás történt. A csillogó tekintetekben ott van a várakozás, a nyitottság, az a tiszta figyelem, amely csak akkor születik meg, ha a gyermek biztonságban érzi magát.
A hangtárakkal való munka ebben a közegben különösen finom és erőteljes eszközzé válik. A hang nem kér magyarázatot, nem követel megfelelést, nem értékel. Csak jelen van, és hív. A gyerekek ezen a híváson keresztül kezdenek el kapcsolódni: először a hanghoz, majd a testükhöz, végül önmaguk belső világához. Megfigyelhető, ahogy felfedezik saját ritmusukat, légzésüket, mozgásukat, és közben lassan megérkeznek az érzéseikhez is. Nem „jól” csinálják, nem „szépen” csinálják – egyszerűen csak csinálják. Vagy még pontosabban: engedik, hogy történjen.
Szakmai szempontból ez az egyik legfontosabb minőség, amit ezek a foglalkozások hordoznak: a megfelelési kényszer oldódását. Egy olyan tér jön létre, ahol nincs elvárás, nincs teljesítmény, nincs külső mérce. A gyerekek megtapasztalhatják, milyen az, amikor nem kell alkalmazkodniuk, amikor nem kell „jónak” lenniük, hanem elég jelen lenniük. Ez a tapasztalat mélyen szabályozó hatású: támogatja az idegrendszeri megnyugvást, az érzelmi tudatosság fejlődését, és hosszú távon az önazonosság érzetét is.
Számomra mindig örömteli és megtisztelő ilyen folyamatok részévé válni. Tanúja lenni annak, ahogy egy gyermek felszabadultan mozog, ahogy rácsodálkozik a saját hangjára, a saját érzéseire, ahogy megengedi magának a játékot és a csendet. Ezekben a pillanatokban világossá válik, hogy a valódi munka nem a „tanításban” történik, hanem a tér megtartásában. Abban, hogy jelen vagyunk, figyelünk, és engedjük, hogy a kapcsolódás – önmagukhoz és egymáshoz – természetes módon megszülessen.
Mindig örömteli ilyen dolgoknak a részévé válni. És mindig emlékeztet arra, miért érdemes újra és újra visszatérni.
