29/03/2026
Ahogy gurul velem az út Szombathely felé, valahogy minden lelassul bennem. Kint a táj halad, de belül mintha megállna az idő, és csak az maradna, ami igazán lényeges.
A testem érzi a fáradtságot, ott van a vállaimban, a szemhéjaim súlyában, de a lelkem közben csendesen ragyog. Olyan ez a kettősség, mint amikor a víz felszíne fodrozódik, de alatta mély, nyugodt csend honol.
Az elmúlt napok képei még mindig bennem élnek. Arcok, tekintetek, érintések a vízben. Az a finom pillanat, amikor valaki először meri elengedni magát. Amikor a test még tartaná, de a lélek már tudja, hogy biztonságban van. És én ott lehettem ezekben a pillanatokban. Nem irányítóként, nem “adóként”, hanem jelenlévőként. Tanúként. Egyfajta híd voltam a víz és az ember között.
És ahogy most visszagondolok rá, valami mély alázat jelenik meg bennem. Mert ez nem csak “munka”. Ez szolgálat. Finom, láthatatlan, mégis erőteljes. Olyan tér, ahol az emberek nemcsak pihennek, hanem emlékeznek valamire, amit talán már rég elfelejtettek magukról. És én ebben a térben ott lehetek velük.
Az elmúlt kèt nap nègy csoportja nem csak egy szám. Egy megerősìtès. Egy küldetés valóra válása a tekintetben, hogy bárki számára lètrejöhessen a találkozás a hangtálak ès a gongok világával.
Közben pedig látom a másik oldalt is. A szervezést, a logisztikát, az összehangolást, az apró részletek végtelen sorát. Hogy minden a helyére kerüljön, hogy minden időben történjen, hogy mindenki ott legyen, ahol lennie kell. Ez a része fárasztó. Néha kimerítően emberi. De talán pont ettől lesz az egész földelt. Ettől nem száll el, ettől válik valódivá.
És most, ebben a csendes utazásban, valami összeér bennem. A fáradtság és a hála. Az adás és a megtartottság. Az, hogy mennyit adok és az, hogy közben mennyit kapok.
Mert kaptam. Mélyen és igazán.
Kaptam tükröket mások tekintetében. Kaptam bizalmat, amikor valaki rám bízta magát a vízben.
Kaptam segítséget, amikor már majdnem túl sok lett volna egyedül a logisztika.
Kaptam szeretetet azokból a kapcsolódásokból, amik körülvettek ezen a hétvégén.
És talán a legnagyobb ajándék az volt, hogy egy pillanatra tisztán megláthattam: ez is az én utam.
Nem egy szerep, nem egy feladat, hanem valami, ami rajtam keresztül akar megszületni újra és újra.
Most még csak csendesen ül bennem ez a felismerés. Nem akarom siettetni, nem akarom túlmagyarázni. Csak engedem, hogy ott legyen. Mint egy meleg fény a mellkasomban.
És ahogy az út visz tovább, érzem, hogy valójában nem csak hazafelé tartok.
Hanem egyre mélyebben önmagam felé.
