11/04/2026
Van, ami sose múlik el (?)
Szoktak írni üzenetet azok, akik támogatást találtak az írásokban, videókban, amiket felteszek. Vagy megállítanak az utcán és mondják. Hálásak érte, ami nekem nyilván jólesik. Öntelség nélkül mondom, hogy tudom, hogy miket írok, tudom, hogy azok támogatóak. Volt olyan időszak, amikor a kutya se reagált, csak bízni tudtam abban, hogy akkor is olvassák és van, akire hat, amiket írok. Mert én írok, egyszerűen nem tudok mást tenni, írnom KELL, jóleső belső kényszer hajt. De azért örülök, ha jelzik. Mert az egy szeret***eljes kapcsolódás.
Hosszú út vezetett ide onnét, hogy láthatatlannak éreztem magam, hogy senki se szeret, senkinek se kellek. Mondom, így éreztem. Mert nem teljesen így volt. A senki, mindenki emlegetése az mindig túlzás. Trauma viszont abból lesz, ha úgy érezzük, hogy egy ilyen helyzetben egyedül vagyunk, mint az ujjunk. És ezzel csak az a bibi, hogy a szokásos traumaválasszal reagálunk: üss vagy fuss vagy lefagyás. Én többnyire lefagyni szoktam. Itt se vagyok. Magamat t***em láthatatlanná. Pár éve mondta valaki nekem egy helyzetben, amikor én nem nagyon akartam azt, amit ő akart tőlem, úgy nem akartam: Hagyd magad, előbb szabadulsz. Ó, köszi, hogy mondod, most látom, hogy így működtem eddig. És ebből akkor most volt elég. Nem hagyom magam tovább, mert nem szabadulni akarok. Meg azért tőle is megkérdeztem, hogy komolyan annyira tartja-e saját magát, hogy ki kell kényszeríteni azt, amit szeretne kapni, mert nem hiszi el magáról, hogy önként, szívből is odaadja neki azt az, akitől szeretné kapni. Ez a kikényszerítés is ismerős, volt, amikor én is csak ezt a módját ismertem a szeretethez jutásnak.
Akkor elgondolkodtam azon, hogy mi van, ha mindig is az okozta a problémát, hogy szabadulni akartam, miközben csak egyszer kellett volna végigmenni a kellemetlen, kényelmetlen, igazán fájó részén is, és akkor nem lett volna belőle trauma, ami még mindig meghatározza a reakcióimat. Bizonyos területen, mert a munkában már pl. nem, ott már az az alapélményem, hogy látnak, szükség van rám, kellek, ha jelzik, ha nem. Szóval igen, végig kellett volna menni a traumán, nem leállítani. Ráadásul eredetileg nem is nekem, hanem valamelyik ősömnek, mert ezek transzgenerációs traumák. Nem tudták megtenni, így átadták, oké, ezen már nem rugózunk, nem nézünk visszafelé. Én se tudtam eddig megtenni, mert azt sem tudtam, hogy ezt kéne tenni. Most viszont már tudom.
A korábbi kihívásoknál, amik a kitűzött céljaim eléréséhez jelentkeztek, azt szoktam mondani: Nem tudom, mit kell tennem ahhoz, hogy elérjem, de bármi legyen az, megteszem. Jó "edzés" volt ez a múltban arra, hogy ebben a témában is bele tudjak így állni. Most azt mondtam: Nem tudom, mit kell tennem ahhoz, hogy felszabadítsam magam a traumám alól, de bármi legyen az, megteszem. És erre mindig szokott jönni a válasz. A módszerek, az eszközök. Mindenkinek pont az, amik neki passzolnak. Nekem a könyvek olvasása. Kilométerekben lehetett mérni a diplomáimhoz is, amennyit én elolvastam. A MA kincseihez is, amivel magamon és másokon segítek. Folyamatosan olvasok hozzá.
Ugye milyen érdekes, hogy pont az vezetett a megoldáshoz, amihez fordultam a traumatizáltságom okán a túlélésre. A könyvekkel teremt***em meg a saját kis különbejáratú világomat, azok lettek a legjobb barátaim, támaszaim. Egyszer csak lett hasznuk is. Könyvet olvasni önmagában persze nem elég, kell az olvasottak gyakorlatba ültetése is. Azt is tudom, mit jelent. Gyakoroltam eleget kitartóan a múltban a cél eléréséig. Jó lesz ez a tapasztalat most is. És az is igaz, hogy vigyázni kell azzal, hogy ne essünk át a ló másik oldalára, túlokosnak lenni vagy időben észrevenni, hogy most már cselekedni kéne, nem intellektualizálni.
A cselekvés itt azt jelenti: megengedni valaminek a megtörténését. Végre már. És akkor vége lesz, egyszer s mindenkorra. Nincs többet trauma, nem az határozza meg a működésem.
Az viszont nem rajtam múlik, hogy mikor történik meg, nem lehet akarni, hogy most. Az idegrendszer jelez egyszercsak, hogy itt az idő. Lehet, hogy a legváratlanabb pillanatban. Életünk legnagyobb lehetőségének a megjelenésével, amire mindig is vágytunk, ami az a kategória, hogy megremeg a lábunk, ha rá gondolunk, mert a traumatizáltságunk által nagyon necces, hogy összejön-e, de nincs értelme másért felkelni minden reggel. Az, amitől teljes lesz az életünk, mert amúgy megvan mindenünk ezt kivéve. Ami felteszi az i-re pontot. Amit pont a traumánk miatt nem tudtunk eddig megélni. Oké, tudom, hogy ez egy csali, mert nincs semmi, ami ennyire kiemelt fontosságú lenne egy ember életében, de muszáj, hogy úgy érezzük valamiről, hogy az az, mert különben nem fogunk cselekedni. Akinek a traumaválasza a lefagyás, ő pont cselekedni nem tud. De az üss vagy fuss se sokkal jobb. A túlélésre persze jó volt akkor, mivel nem volt más ötlet rá.
Na de ez a cél van akkora, hogy nincs kecmec. Ez az, amire azt mondjuk, hogy odaadnánk érte mindent, amit eddig elértünk, egyik se ér annyit, mint ez. Igen, ez hiány. És az a meglátás, hogy ne hiányból teremtsünk, az ezzel nem fog ellentmondásban állni. Mert az, amire vágyunk, az nincs meg, tehát az hiányzik, és az fog elindítani abban, hogy akarjuk létrehozni. Úgy, hogy azzá váljunk, akinek az megvan. Mert különben hiába érkezne meg, nem tudnánk vele mit kezdeni. Aki pl. a közelségtől fél, mert ott traumatizálódott, addig nem tudja befogadni a közelséget, amíg ő maga nem mer bátran közelkerülni. Nem is tudja megmagyarázni az okos fejével, hogy miért. Egyszerűen ez a zsigeri reakciója. Ezt pedig úgy tudja megváltoztatni, ha kioldja a traumáját. Nem szakszerű a megfogalmazás, de így szoktuk érteni. Nem kioldani kell, hanem végigfuttatni egyszer már végre lefagyás, üss vagy fuss nélkül. A példában maradjunk a Ne kerülj közel! sorskönyvi parancs - mert ez az is- átírásánál. Addigra már elég jól közel tudunk kerülni, ez fog megtartani a trauma végigfuttatásában. Mert az idegrendszernek már ismerős, biztonságos a közelkerülés egy pontig. A munkában, a barátokkal, a gyerekekkel, az állatokkal. De ott, ahol igazán számít az intimitás, ott még nem futott ki teljesen.
Meg kell élni testi szinten, hogy ku... sz@r volt, amikor nem engedtek közel. Amikor szeretetet vártunk, és az a reakció jött, tőlem ugyan nem kapsz vagy mi akartunk szeretetet adni, és azt válaszolták, engem ugyan ne szeress. Engedjük végigfutni, hogy mit éltünk volna meg a legelsőnél, ha nem blokkoltuk volna le a lefagyással vagy az üss vagy fussal. Azt, hogy ebbe most belehalunk.
Tudjuk már a szakirodalomból, hogy akkor nem lesz trauma egy helyzetből, ha a test reakciója a remegés, szédülés, ájulás, hányás, zokogás, sóhajtás, ásítás, a kontrollvesztés valamilyen formája. Ha az idegrendszer elbírja, meg tudjuk élni. Ha nem bírja el, meg se engedi, akkor időben kilép a lefagyással, vagy az üss vagy fussal.
Elmondom, hogy milyen volt engedni végigfuttatni a traumát. Ku.. sz@r. Életemben ilyen rosszul nem voltam. Fizikailag. Ha nem olvastam volna róla, megijedtem volna, hogy most meg fogok halni. Na de éppen ez a lényege, hogy olvastam, és amikor történt, felismertem, és nem a sztorikat kerestem, hanem éppen azért tudtam megengedni, hogy végigmenjen. És nem utolsósorban előtte nem sokkal végigasszisztáltam Mandula - aki egy kutya!- traumakifuttatását, amit saját maga vitt végig engem bevonva, úgyhogy onnét is volt képem róla. Ez is jó példa arra, hogy lehet ezt egyedül is, annak, aki meg tudja magát tartani, meg lehet egy olyan személy jelenlétében is, aki meg tud tartani. Mandulával annyit kellett tennem, amit ő kért: lefeküdni mellé úgy, hogy összeérjen a hasunk, komolyan, ha nem élem át, nem hiszem el. Odahívott a kanapéra, és addig fészkalódott, amíg úgy nem feküdtünk, ahogy neki jó volt, és 10 percig így kellett maradni. Úgy zihált, mint aki éppen megfulladni készül. Ezt aznap 3x meg kellett vele ismételni. A végén volt egy nagy sóhaja és azóta ki van cserélve. Azt még elmondom, hogy ez nem azt jelenti, hogy soha nem lesz olyan helyzet az életünkben, mint amitől traumatizálódtunk anno, lesz, csak nem szükséges már blokkolni, végigengedni sem, mert felismerjük és nem megyük bele, és nem is lesz ránk hatással.
Azért írtam ezt le, hogy legyen világos, mindenki meg tudja találni a maga számára legmegfelelőbb módot a trauma kifuttatására. Anélkül nem tud újat választani. Olyan ez, mintha mondjuk egy koszos üvegbe töltögetne friss forrásvizet, és azt várná, hogy az a víz tiszta maradjon.
Ha valakinek éppen az a legmegfelelőbb mód, ami nekem is, hogy könyvekből ismeretet szerez, megértéseket keres a családi rendszere működésére, és ez fogja elvezetni a trauma kifuttatására, majd az idegrendszer újrahuzalozására, akkor jöjjön a Rend a lelke programra. Valameddig el fogja vinni ezen az úton.
Itt vannak a részletek a Rend a lelke programról:https://drive.google.com/file/d/1lgwyANfBs0g5YIzklob_U4aSbVOaIM4C/view?usp=drive_link
Május 4-én indulunk, addig írok még róla és lesz a 2 hetes ráhangoló is. Minden itt lesz a MA kincsei oldalon és A Szeretet a Forrás csoportban.
https://www.facebook.com/groups/199211308853243
Szeret***el: Mercz Andrea tudatosság-mentor, integrált szemléletű család-és rendszerfelállító tréner
