Dr Gerevich József pszichiáter

01/02/2026

Időrendben a harmadik rendkívüli személyiség Széchenyi István. Nem más, mint legnagyobb politikai ellenfele, Kossuth Lajos nevezte a „legnagyobb magyarnak”. Ez a jelző nem csupán udvariasság volt, hanem annak az elismerése, hogy Széchenyi alapjaiban rázta fel az állóvíznek számító, feudális Magyarországot. Ma is fel kellene rázni, ezért is örökérvényű Széchenyi példája. Íme a főbb érvek, amiért ez a titulus máig rajta maradt:. A modernizáció elindítója volt. Nem csak beszélt a változásról, hanem saját vagyonát és energiáját áldozta rá. Olyan projekteket indított el, amelyek ma is meghatározzák az ország arculatát.1825-ben felajánlotta birtokainak egyéves jövedelmét a nemzeti nyelv és tudomány fejlesztésére létrehozta a Magyar Tudományos Akadémiát. .Létrehozta a Lánchidat, az ország első állandó hídját, amely nemcsak Buda és Pest összekapcsolását, hanem a közteherviselés szimbólumát is jelent***e (hiszen itt a nemeseknek is fizetniük kellett a vámot). A Vaskapu és a Tisza szabályozása nélkül ma hatalmas területek lennének lakhatatlanok vagy művelhetetlenek. Szellemi ébresztőként megírta három fő művét (Hitel, Világ, Stádium), melyekben pontokba szedve vázolta fel, hogyan kellene átalakítani az országot. Felismerte, hogy a nemesi kiváltságok (például az adómentesség vagy az ősiség törvénye) valójában gátolják a gazdasági fejlődést, mert a birtokosok nem tudnak hitelt felvenni a modernizáláshoz. A „szív és ész” politikusa volt. A fokozatosság elvét képviselte. Ő valóban békepárti volt. Félt a radikális forradalomtól és a Habsburgokkal való fegyveres összecsapástól (ami végül 1848-ban bekövetkezett). A belső építkezésben, az oktatásban és a gazdasági megerősödésben hitt: „Sokan azt gondolják: Magyarország volt; – én azt szeretném hinni: lesz!” Széchenyi tragédiája az volt, hogy bár ő indította el a reformkort, a negatív folyamatok végül túlléptek rajta, és a forradalom kitörésekor (amitől annyira tartott) és főleg akkor, amikor az Országgyűlés megszavazta a háborút, mentális állapota összeomlott. Ennek ellenére az utókor számára ő maradt az az ember, aki az öncélú politizálás helyett a nemzetépítő munkát választotta.

31/01/2026

Kenedi János (1947–2025) távozásával a magyar szellemi élet egyik legrendíthetetlenebb, „betű szerinti” tanúja dőlt ki a sorból. Kritikus volt, eszmetörténész, de mindenekelőtt a tisztánlátás megszállottja, aki nem elégedett meg a felszínnel: őt mindig a gépezet mélyén rejtőző apró fogaskerekek, a titkosított akták és az elhallgatott bűnök érdekelték.
Kenedi nem csupán szemlélője volt a Kádár-korszak alkonyának, hanem aktív alakítója. A demokratikus ellenzék meghatározó alakjaként a szamizdat-irodalom egyik motorja volt. Az ő nevéhez fűződik a legendás Profil című gyűjtemény, amely a hivatalos cenzúra által visszautasított írásoknak adott otthont, bebizonyítva, hogy a gondolatot nem lehet szilánkokra törni, csak mert nem illik a rendszer ideológiájába.
A rendszerváltás utáni munkássága talán még ennél is fajsúlyosabbá vált. Kenedi János lett a magyar ügynökügyek és az állambiztonsági múlt legelszántabb kutatója. Nem bosszúvágy hajtotta, hanem az az elemi meggyőződés, hogy egy társadalom nem építhet szilárd jövőt a múltjában tátongó fekete lyukakra.
Szenvedélyesen küzdött az akták nyilvánosságáért.
2007-ben őt kérték fel az állambiztonsági iratok sorsát vizsgáló szakértői bizottság vezetésére (ez volt a „Kenedi-bizottság”).
Írásait a precizitás és a morális tartás jellemezte; soha nem volt harsány, de a logikája mindig kikezdhetetlen maradt.
Az utolsó polihisztorok egyike volt. Személyisége a régi vágású értelmiségi archetípusa volt: mélyen művelt, fanyar humorú, és kérlelhetetlenül autonóm. Nem tartozott klikkekhez, nem kereste a hatalom kegyeit. Számára a szabadság nem egy absztrakt fogalom volt, hanem a napi munka eredménye: a kutatásé, az írásé és az igazság kimondásáé.
„A múltat nem lezárni kell, hanem megismerni. Mert ami nincs kibeszélve, az kísérteni fog.” – sugallta egész életműve.
Kenedi János halálával egy olyan korszak zárult le, amelyben a hitelesség még az életmű legfőbb mércéje volt. Hiánya nemcsak a levéltárak csendjében, hanem a magyar közélet lelkiismeretében is visszhangozni fog.

31/01/2026

A példaképeim annyiban jellemeznek engem, hogy általuk be tudom mutatni, kik jelentenek mércét, viszonyítási pontot, referenciát az életemben. Tegnap Peter Paul Rubenst mutattam be, ma - a kronológia szabályai szerint - Denis Diderot-ot.
Denis Diderot a felvilágosodás egyik legizgalmasabb és legsokoldalúbb alakja volt. Nem csupán egy író a sok közül, hanem egy olyan szellemi „motor”, aki képes volt egy egész korszak tudását rendszerezni és új alapokra helyezni. Diderot legnagyobb fegyverténye az Enciklopédia (Encyclopédie) megszerkesztése volt. Ez nemcsak egy könyvsorozat volt, hanem politikai és társadalmi állásfoglalás. Az elsők között volt, aki a tudást demokratizálta. Hitt abban, hogy ha az emberek hozzáférnek a tudáshoz, képessé válnak az önálló gondolkodásra, és nem lehet őket többé vakon irányítani. Húsz éven át küzdött a cenzúra ellen, az egyházi és királyi tiltásokkal, börtönbüntetéssel és anyagi nehézségekkel szemben, hogy befejezze a 28 kötetes művet. Megelőzte korát sok természettudományos kérdésben. Bár akkoriban ez veszélyes volt, ő már pedzegette az élővilág folyamatos változásának gondolatát (Darwin előtt!), és elutasította a vallási dogmákat a természet magyarázatában. Őt tekintjük az első modern művészetkritikusnak. A párizsi Szalonokról írt beszámolói nemcsak leírták a képeket, hanem esztétikai és erkölcsi vitákat indítottak el. Lenyűgöző volt a stílusa. Személyisége mentes volt a tudományos gőgtől. Írásait (például a Mindenmindegy Jakab vagy a Rameau unokaöccse) átszövi a humor, az önirónia és az emberi gyarlóságok ismerete. Imádta a dialógusokat; hitt abban, hogy az igazság nem egy kőbe vésett szabály, hanem viták során alakul ki. Egyszerre volt racionális tudós és mélyen érző humanista, aki fontosnak tartotta az empátiát és az ösztönök szerepét. Róla (Diderot-hatás) nevezték el azt a pszichológiai jelenséget, amikor egy új tárgy megvásárlása (például egy szép háziköntös) arra késztet minket, hogy az összes többi holminkat is lecseréljük, mert a régiek már nem illenek az újhoz. Ez a mai fogyasztói társadalom egyik alapvető kritikája is lehetne.

30/01/2026

Az is jellemzi az embert, ha vannak példaképei, az is, ha nincsenek. Ha vannak, kik, milyen személyiséggel, életúttal és értékrenddel. A példakép hozzájárulhat egy olyan antropológiai emberkép kialakulásához, amely vezérlő lehet bizonytalan helyzetekben. Nekem sok példaképem van, talán a három legfontosabbat megosztom önökkel, ma, holnap és holnapután.
Peter Paul Rubens festőművész és diplomata azon kevés művészek egyike volt, akit az európai udvarok nemcsak dekorációnak, hanem stratégiai tanácsadónak is tartottak. Kiválóan beszélt latinul, olaszul, franciául, spanyolul és hollandul, ami lehetővé t***e számára, hogy titkos diplomáciai küldetéseket teljesítsen. Kulcsszerepe volt a spanyol és az angol korona közötti béketárgyalásokban, amiért IV. Fülöp spanyol király és I. Károly angol király is lovaggá ütötte. Humanista neveltetése révén mélyen ismerte az antik irodalmat és történelmet, ami vitathatatlan tekintélyt kölcsönzött neki a legmagasabb körökben is. Bár hihetetlenül termékeny volt, Rubens nem magányos farkasként alkotott. Létrehozott egy olyan antwerpeni műhelyt, amely kora leghatékonyabb kreatív központja lett. Olyan tehetségeket irányított, mint Anthony van Dyck. Képes volt összehangolni tucatnyi művész munkáját úgy, hogy a végeredmény egységes stílust képviseljen. Tudatosan épít***e márkáját; metszeteket készíttetett festményeiről, hogy alkotásai Európa-szerte ismertté váljanak, ezzel forradalmasítva a művészeti marketinget. Személyiségét mély érzelmi intelligencia és vitalitás jellemezte. Művészete és életmódja is a dinamizmust, a pompát és az emberi test szépségének tiszteletét hirdette. Két házassága (Isabella Brant, majd Helena Fourment) és gyermekei iránti rajongása visszaköszön portréin, amelyekből sugárzik a gyengédség és a személyes boldogság. Kortársai feljegyezték róla, hogy hajnali négykor kelt, és miközben festett, gyakran felolvastatott magának ókori klasszikusokat vagy látogatókat fogadott – mindezt fegyelmezett, mégis derűs nyugalommal.

29/01/2026

Volt egyszer egy faluban egy kőfaragó, aki egy hatalmas gránittömböt kapott a falutól. A feladata az volt, hogy faragjon belőle egy emlékművet.

Minden áldott reggel, pontosan hét órakor a kőfaragó kiállt a térre, fogta a nehéz kalapácsát és a vésőjét, és ráütött a sziklára. Csatt! Egyetlen apró fehér pötty jelent meg a kövön, semmi több.

A falusiak eleinte csodálták a lelkesedését. Egy hét után azonban elkezdték gúnyolni. – Nézzétek már! – nevettek. – Még mindig csak azt a nagy szürke tömböt püföli, és semmi nem változik. Ez az ember teljesen őrült.

A kőfaragó nem szólt semmit. Másnap reggel is ott volt. Csatt! A századik napon is ott volt. Csatt! A tömb pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az első napon: egy hatalmas, mozdíthatatlan kődarab, rajta néhány karcolással.

A kétszázadik napon egy arra járó kereskedő megállt mellette: – Barátom, miért pazarolod az idődet? Ez a kő erősebb nálad. Soha nem fog megadni magát.

A kőfaragó csak annyit mondott: – Én nem a követ akarom legyőzni, hanem a saját türelmetlenségemet.

Aztán eljött a kétszáz ötvenedik nap. A kőfaragó felemelte a kalapácsot, és lesújtott. Reccs! A hatalmas gránittömb hirtelen kettéhasadt, pontosan ott, ahol eltervezte.

28/01/2026

Daryl Davis egy fekete bőrű blues-zenész, akinek a története az egyik legmeghökkentőbb példa a radikális nyitottságra. Az 1980-as években Daryl egy bárban zenélt, amikor egy fehér férfi odament hozzá, és azt mondta: "Még sosem hallottam fekete embertől ilyen jó boogie-woogie-t." Daryl, ahelyett hogy megsértődött volna a furcsa megjegyzésen, beszélgetni kezdett vele. Kiderült, hogy a férfi a Ku-Klux-Klan tagja volt. Daryl nem támadással vagy elutasítással válaszolt. Inkább feltett magának egy kérdést:
„Hogyan gyűlölhetsz engem, ha nem is ismersz?”
Ezután évekig tartó folyamat vette kezdetét. Daryl nem győzködni akarta a klántagokat, hanem megismerni őket. Leült velük kávézni, meghívta őket az otthonába, és türelmesen végighallgatta az előítéleteiket. Nem kiabált velük, hanem kérdezett. Nem ítélkezett, hanem figyelt. Végül több mint 200 klántag hagyta el a szervezetet és adta oda neki a csuklyáját, mert a személyes kapcsolat és Daryl nyitottsága lerombolta az elvont gyűlöletet.

25/01/2026

23/01/2026

Eryn Saks életét és munkásságát boldogan reklámozom: örök példája annak a mentalitásnak, amely azt üzeni, soha nem szabad feladni. Saks amerikai jogtudós, a Dél-kaliforniai Egyetem Gould Jogi Karának dékánhelyettese szkizofréniával él, és a betegséggel kapcsolatos tapasztalatairól díjnyertes, bestsellerré vált önéletrajzában, a The Center Cannot Hold című könyvben írt, amelyet a Hyperion Books adott ki 2007-ben. Emellett egy rosszindulatú daganatnak is túlélője...

21/01/2026

Holnap kezdődik a Magyar Pszichiátriai Társaság kongresszusa, amelyen két szimpóziumot is szerveztem. Az első címe Művészet és élettörténet. Alább a négy előadó látható: Szabó Blanka Toulouse-Lautrecről, Belegrai Vivienn Richard Gerstl-ről, Marjai Kamilla Tersánszky Józsi Jenőről és én a Tuberkulózisban szenvedett művészekről tartunk előadást. A másik szimpózium egyszemélyes: Bumeráng- és buldózerhatás a művészetben címmel én tartom. Helyszín: Kongresszusi Központ, Pátria terem. Kezdet: 14.30 és 16.30. Aki csak teheti, jöjjön és hallgasson minket.

21/01/2026

Móricka egész nap csak azt hallja, politika, politika, politika. De nem érti, mi a politika. Elmegy a rabbihoz, megkérdezi. Na, figyelj fiam, elmagyarázom. Eljön hozzám a gyereket váró Grünné és megkérdezi, hogy fia lesz, vagy lánya. Mondom neki, hogy fiú, de amikor elmegy, a nagykönyvbe beírom, hogy lány lesz. Ha fiú lesz, Grünné örül, eljön megköszönni, még ajándékot is hoz. Ha lánya lesz eljön reklamálni. Ekkor azt mondom neki: Nézze Grünné az már régen volt, nem emlékszem pontosan, de nézzük meg a nagykönyvben. Hát látja itt az áll, hogy lány. Hát fiam, pont ilyen a politika (is).
(Kolláth György oldaláról)

20/01/2026

A 1940-es évek Amerikájában Wilma Rudolph huszadik gyerekként született egy szegény családban. Az élete már az elején hatalmas hátránnyal indult: Négyévesen gyermekbénulást kapott, aminek következtében a bal lába deformálódott és lebénult. Az orvosok közölték az édesanyjával: a kislány soha többé nem fog tudni járni. Évekig súlyos vasmerevítőt kellett hordania a lábán, és a faji szegregáció miatt csak egy távoli, feketéknek fenntartott kórházba járhattak kezelésre. Mivel Wilma nem mozoghatott szabadon, a figyelme és az akaratereje rendkívüli módon kiélesedett. A családja – látva a kislány elszántságát – naponta többször masszírozta a lábát, ő pedig titokban, a merevítőt levéve gyakorolta az állást. A testi korlátok miatt kialakult benne egy olyan fájdalomtűrés és mentális fókusz, amivel az egészséges kortársai nem rendelkeztek. Amikor 12 évesen végre végleg levethette a gépet, a mozgás öröme számára nem természetes adottság, hanem egy kivívott szabadság volt. Ez az eufória hajtotta az edzéseken. 1960-ban, a római olimpián Wilma Rudolph lett az első amerikai nő, aki három aranyérmet nyert egyetlen olimpián. A világ leggyorsabb nőjének nevezték el, és stílusa, eleganciája örökre megváltoztatta a női atlétikát.