20/04/2025
Fekete István: Húsvét
Húsvét táján vagyunk. A fák egy éjszaka alatt virágba borultak, a távoli hegyek kék halmai zöldellni kezdenek, a Duna reszketve csillog a fényben és nevetve ballag dél felé.
A kék ég magasságában vadgalambok repülnek valahova, távoli erdőkbe, a parkok gyepén okosszemű csókák fészekrevalót gyűjtenek, és házunk alatt a régi temetőt eltakarja a lombok susogó halma.
Húsvét táján vagyunk.
Tegnap este nehéz felhők henteregtek végig a város felett, de a hajnal már tiszta égen csókolta meg a napot: ekkor valamelyik templom harangja lágyan búgni kezdett a kormos házak felett és még akkor is lehetett hallani, amikor már régen elhallgatott.
Az utcákon sok a gyerekkocsi, a villamosok csengője úgy ugrál a házak között, mint a barázdabillegető a patak kövein, s a villamos meg-megállva megy, talán a ligetbe, vagy talán Óbudára.
A villamos tele van. Nem zsúfolt, de ülőhely már nincs, és amikor az egyik megállónál egy fiatalasszony száll fel, neki már nem jutna hely.
Azaz csak nem jutna, ha valaki udvariasan fel nem állna:
– Tessék leülni.
Odanézünk.
A fiatal hölgy is szánakozva nyomja vissza ülőhelyére a kis “lovagot”.
– Maradj csak kisfiam…
A gyerek azonban nem enged, a hölgy leül. A villamosban csend.
Mindenki mélyen megilletődött. Ennél rongyosabb gyerek nincs Pesten, nem is lehet! S a rongyok felett okos, kedves két szem.
– Iskolába jársz, kisfiam?
– Igenis, harmadikba.
Megy a villamos és hallgatunk. Hogy lehetett ezt a ruhát összefoltozni?
– Vannak testvéreid?
– Igenis vannak. Tízen…
A villamos szinte megáll. Tízen!
Vidáman mondja, de hangja nyugodt. Ez a gyerek rongyaiban is egyéniség, ez a gyerek több mint az egész villamos együttvéve, ez a gyerek soha nem fog elzülleni.
A hölgy kinyitja pénztárcáját s az utasok mintha csak erre vártak volna: mindenki pénzért nyúl.
– Tedd el fiam. Édesapád munkás?
– Igenis, napszámos.
Megy a villamos a napfényes utcán és egy család vagyunk valamennyien. Szinte félek, hogy a vezető otthagyja kormányát, és ő is adoptálni akarja a kisfiút.
Az egyik hölgy ruhát ajánl fel a gyereknek. Megmondja a címét.
– Az én fiam már kinőtte… de ha nem is nőtte ki…
– Nem tetszene felírni egy darab papírra, hátha elfelejtem.
A hölgynek nincs ceruzája és papírja. A kalauznő rohan a ceruzával. Valaki noteszt tart.
– Itt a cím, el ne veszítsd!
– Nem veszítem el.
A villamos megáll, új utasok jönnek és szinte mérgesen nézünk rájuk: mit zavarnak itt bennünket? Értelmetlenül néznek ránk, mintha valami titkos szertartást leptek volna meg, mi pedig begombolkozunk, mintha eddig a kabátunkon hordtuk volna a szívünket.
Aztán leszálltam.
A villamos pedig elballagott valamerre. Talán kiment az erdőre, talán a ligetbe, vagy Óbudára? Sokáig hallottam még mindjobban halkuló csengését, és később már úgy hallottam, mintha templomi csengő csengne valahol nagyon messze. S akkor már tudtam, hogy az emberek nem a ligetbe mentek, nem is Óbudára, hanem – ebben az embertelen, könnysáros, vérpárás, rommáváló világban is – a szívüket vitték a Húsvét felé – feltámadásra.
(1943)
Fotó: Keszey Ági
Sénye, Kemence Kápolna