13/08/2025
Leválasztódások - az égi Sárkány utózöngéi
Tegnap beszélgettem 2 emberrel is, egymástól függetlenül és mindketten ugyanarról meséltek.
De számtalan más esetben is ugyanazokat a mondatokat hallom vissza.
- Így már nem mehet tovább, elég volt, nekem ez nem elég, és nem érdekel, hogy mi lesz, de ennek vége van. Nem hallja meg, nem érti, amit mondok, szájba kell rágni és akkor sem fogja fel, hogy belémtaposott, hátbaszúrt, sőt van, hogy még én vagyok a hibás, hisztis, amiért megvédtem magamat vagy egyáltalán meg mertem szólalni.
Tegye fel a kezét, akinek ez ismerős.
Rengetegen vagytok hasonló helyzetben, egyszerűen azért, mert választódnak szét az emberi kapcsolataink.
Ez a folyamat nem most kezdődött, hanem sok évvel ezelőtt, de mostanában tetőzik.
Évek óta gyalulja bennünk az élet azt, hogy merjünk magunkra értékként nézni, hogy merjünk igényeket megfogalmazni és ne mindig magunkban keressük a hibát, amikor a másik alkalmatlan az egyszerű emberi gesztusokra is akár.
Teljesen mindegy, hogy ez család, barátság, munkatárs, párkapcsolat - a lényeg ugyanaz: nem vállalhatunk közösséget azokkal, akik a saját megdolgozatlan sérüléseikkel másokat bántanak úgy, hogy semmi fáradtságot nem vesznek, hogy legalább szembenézzenek azokkal rajtunk keresztül.
Ha kaptátok már magatokat azon, hogy próbáltátok ezerféleképpen elmagyarázni valakinek, hogy mi volt a baj, miért fájt nektek az, amit a másik csinált, szerettétek volna megértetni magatokat és még csak nem is azzal a szándékkal, hogy őt bántsátok, hanem csak azért, hogy meg lehessen beszélni, ami történt, de válaszul értetlenséget, elbagatellizálást, ne adj isten hibáztatást kaptatok válaszul, ott biztosan át kellett gondolni azt, hogy valóban a megfelelő emberrel próbáltok-e kapcsolódni.
Mert nagyon sokszor a megértésre, elfogadásra való vágy olyan helyzetekbe is belevisz minket, ami aztán a mi erőnket veszi el.
Nem, nem Ti vagytok azok, akik csüngnek, ragaszkodnak, elvárnak akkor, amikor egyértelműen, felnőttként kommunikálnátok az érzéseitekről, arról, hogy mit szeretnétek, és közben tudjátok látni a helyzetet, abban magatokat és a másik embert.
Nem Ti vagytok azok, akiknek "dolgoznia" kell magán, amiért normális emberi kéréseitek, igényeitek vannak, ezeket ne keverjük össze a nagy önismereti káoszban azzal, amikor valaki megfojtja a másikat és ragaszkodik.
Mert ugye előszeretettel lesznek azok a "hibásak" ilyenkor, akik meg mernek szólalni.
Nem.
Az, hogy másik ember nem tud normálisan reflektálni arra, amivel neki dolga lenne szembenézni rajtunk keresztül, azt ne húzzuk magunkra.
Sokan a neveltetéseink miatt eleve olyan közegből jövünk, amiben azt vésték belénk, hogy "nem vagyunk elég jók". Mindenért küzdeni kellett, mindent százszor el kell mondani, hogy meghallják a hangunkat, de akkor sem fogadták el és mindegy volt, hogy mit csináltunk, sosem kaptuk meg azt az érzelmi visszaigozoló biztonságot, hogy érünk valamit és számítunk. Akár azt, hogy szeretnek.
És keressük. Keressük mindenhol az élet összes területén, miközben csak függünk, kapaszkodunk azokba a régi sérült szálakba, amik ezektől a helyzetektől sosem fognak begyógyulni.
Mert egy napon nem kell visszaigazolás már.
Mert nem velünk van a gond, csak mások sérülései ezt hitették el velünk.
Nem nekünk kell meghunyászkodni, teljesíteni, hallgatni és bólogatni.
Nem.
Nem mi nem vagyunk elegek, nem vagyunk "túl sokak" akkor, ha azt mondjuk el, megfelelő önvizsgálat és önismeret mellett, hogy mi mit szeretnénk, és a másik ezzel nem tud mit kezdeni, nem tud ezzel bennünk kapcsolódni. Nem tud kilépni a saját fogságából, és ránk vetíti azt.
Nem dolgunk magunkra venni azokat a súlyokat, amiket neki kell megoldania magában.
Emberi kapcsolatok robbannak be folyamatosan hónapok óta, és kulminálódik most egyre inkább nagyon sokaknak.
Nem maradhatnak olyanok az életünkben, akikben nulla az önreflexió, akik minden kérést azonnal elvárásnak vagy számonkérésnek vesznek a saját sérüléseik miatt, akik kétségbeesetten menekülnek minden beszélgetésből, mert az már szerintük veszekedés és konfliktus, akik szerint mi vagyunk a hibásak azért, mert ki mertünk mondani dolgokat, amiket ők nem akartak meghallani, akik bele vannak ragadva a saját életük ingoványába és közben a másik embert dobálják sárral, vagy húzzák magukkal, miközben próbálnak felkapaszkodni.
Egyre több ember válik le, távolodik el, és lehet, hogy úgy érezzük, mintha velünk lenne a baj, de közben nem történik más, mint hogy azok tűnnek csak el, akik nem tudnak önmagukra nézni a velünk való kapcsolatuk tükrében.
Ne magatokat hibáztassátok.
Nem Ti vagytok kevesek, vagy sokak, ha megjártátok már magatokkal a hadak útját, jutottatok valamire, még akkor is, ha küzdötök egy csomó felismeréssel, amivel még nem tudtok mit kezdeni - de legalább látjátok magatokban.
Nem történik más, mint az, hogy ezt a másik ember saját magából elutasítja rajtunk keresztül.
Ahogy egyszer mondtam valakinek egy konzultáción és ez azóta szállóige maradt:
- Az Ő maximuma a Te minimumodat sem éri el.
És nem fordítva.
Erre gondoljatok.
Ölelés,
Szelényi Eszter
