07/12/2025
"Bringázni akartam ma, de ömlik az eső. Nem a szitálós, vagy a laza kis angol zápor, amiben még elbiciklizget az ember, max kicsit jobban kell figyelni, mert csúszik az út.
Nem. ÖMLIK a gyász.
Amúgy szeretem az esőt. Gyakorlatilag itt tanultam meg szeretni, mert emlékszem, mennyire más volt a hozzáállásom otthon, amikor az időjárással együtt a kedvem is elromlott, mert az nem volt mindennapos, úgyhogy ha megtörtént, hogy elbújt a nap, akkor azt egy kész tragédiának éltem meg. Na meg azt is, ha eláztam.
Aztán az angolok megtanítottak rá, hogy lehet ezt simán ignorálni, vagy akár szeretni is, elvégre együtt kell ezzel élni és az időjáráson sosem tudsz változtatni, a hozzáállásodon viszont igen.
Tehát az eső az csak eső, esernyőt is akkor használok, ha nagyon muszáj, még állásinterjúra is mentem már szarrá ázva, elvégre ez csak víz és majd megszárad, a frizurám szintén megszárad, aztán majd ráérek akkor csinálni vele valamit.
Szóval az eső nem zavar. Az most kicsit zavar, hogy így nem tudok bringázni, de sebaj, akkor ma bekuckózunk és olvasunk, és várjuk a következő szabad napot, amikor remélhetőleg a londoni tél enged biciklire pattanni.
Az imént néztem egyébként egy videót, amiben két csaj idegeneket szólított le az utcán, hogy mondjanak nekik valami kedveset, és öröm volt nézni, hogyan fogadják az emberek a bókokat.
Aztán eszembe jutott, amikor pár hete együtt mentünk dolgozni az egyik kolléganőmmel és a metrón kiszúrtam egy fiatal ázsiai férfit, akinek nagyon szép arca volt. Meg is jegyeztem a lánynak, aztán beszélgettünk tovább. Amikor pedig leszálltunk, az a férfi is leszállt és egy irányba sétáltunk vele, úgyhogy egyszer csak megtorpantam és szóltam a barátnőmnek, hogy várjon egy kicsit, majd visszamentem pár lépést és mondtam a srácnak, hogy nem tudom, mondta-e már neki valaha bárki, de szerintem gyönyörű. És akkor fültől fülig húzódó mosoly jelent meg az addig komoly arcán, válaszolt, hogy nem, de nagyon köszöni, majd további szép napot kívántunk egymásnak és mentünk a dolgunkra.
Miközben sétáltunk a bolthoz, a kolléganőm is vigyorgott és azt mondta, irigyli azt a szikrát, ami bennem még megvan, belőle pedig már rég kihalt. És akkor mondtam neki, hogy de ez nem olyasmi, amit ne tudna ő maga bármikor feléleszteni.
Ezt tanultam meg az elmúlt években. A dolgok nem mindig változnak körülöttünk. A szemüveget tudjuk cserélni, amin keresztül nézzük őket.
Úgyhogy most csinálok egy kávét és megyek olvasni."
NEManya