TúlélőKlub

10/04/2026

Érdemes elolvasni...

VERS

Lovass Adél

Nincs halál

Az előbb még
mozdulatlanság ült mindenütt.
Túl a koszos, fakult üvegen,
ahol a sok, halott levél feküdt.
Temérdek, szürke, lapos falevél,
mit papírvékonyra döngölt a hó, a fagy,
s az, itt, a hegyekben oly’ hosszú tél.
Csak ültem.
S a telefon kijelzőjét bámultam bénán.
Néztem magamba elmerülten,
némán.
S az ablakon túl,
ahol a fák ágain reggelente a fény halványan kigyúl,
a kopasz tavasz meredt vissza énrám.
Ó, mily’ hazug! – gondoltam.
S próbáltam értelmet találni a telefonon kiírt sorokban.
Próbáltam a reggeli fényben életet látni.
Tavasz, kikelet, születés, akármi…!
De csak néztem keserűen. Minden hideg, halott, rideg és…
Hol van itt újjászületés?

S ahogy az ablak előtt ültem,
s halálhíred próbáltam megrendülten
feldolgozni, szinte már a fájdalom,
a minden mindegy!,
a mi végre? kétségbeesett tavába merülten,
kinn,
az üvegen túl
valami megváltozott.
S a kopasz, tavaszi tájban,
ahol még semmi szín, ahol még minden szürke,
ahol még a téli gyász van,
hol a kopott, halott levelek a földön,
laposak, barnák, sötétek mind,
mint naptól elzárt börtön,
a kerítésen túl, igen, ott, egy ponton: valami mozog!
Mit mozog? Emelkedik, pörög, forog…!

S látom, ahogy a halott, lapos levelek
hirtelen szárnyat kapnak,
repülnek és táncot ropnak,
láthatatlan kezet fognak,
kavargó, vakító áramlásban,
illegnek-billegnek gyors egymásutánban,
fény villan rajtuk,
alakjuk lapos tükör,
majd nő, nő egyre a szélfútta kör,
s látszólag tehetetlen, s mégis boldogan,
pár percre új életet kapva
keringnek, szállnak a magasba,
s ha egy-egy feléri szédülve a legfelső ághegyet,
könnyű lesz, vidám,
nézelődik, s tán
élvezi a megnyílt teret,
nem tudom,
csak lebeg, lebeg, lebeg…

Ó… a fenti levél, lehet, a te szemed?
Föntről látja tán a tavaszi tájat,
a szétterülőt, a tágat…
S az oldalsó, a lehulló… A kezed? Nicsak! Integet…
És arcom már lágyul, rá szelíd mosoly ül.
S ahogy a felkelő nap a fák tetejére csücsül,
látom, hogy a szélben leng egy ág, egy vékonyka, görbe…
Hát, itt vagy!
Hát eljöttél pár percre, látszólag testet öltve.
Csontjaid ketrecén túlra szabadult ki a lényeg,
tested megpihen, már bomlik,
ám sejtjeid külön-külön önálló életre kélnek,
építenek fát, ágat, levelet,
új egységbe állva az atomok
új kötéssel alkotnak új elemet…
Ó, mi oktalan, búsba süllyedt emberek,
nehéz, húsos agyag, ami a félelemtől remeg;
mi, az égi lehelettel töltött földi testek,
kiknek minden alkotóeleme nemlétező haláltól retteg…!

Te itt vagy! Érzem!
Szabadon, szárnyalón, egészen!

S hogy közelebb lehessek hozzád, a teraszajtót nyitom.
Hideg a március
-lebben pizsamám, papucs a lábamon -,
huzatja friss, s huss:
szél tölti ki megnyitott terem.
Érzem, te léptél be hozzám,
s veled a végtelen.
A finom, az örök, isteni lehelet,
s az ajtón besepersz néhány papírvékony,
ideiglenesen életre kelt levelet.

S hallom, a szél súgja:
nem félek, nem félek!
Majd visszhangja zúg, hogy:
élek, élek, élek, élek, élek, élek, élek, élek!

Fél perc.
Csak ennyi volt e reggeli látomás.
Csak egy forgószél. Csak egy fuvallat.
Csak feszült figyelem, mert, igen, az is kell,
s már minden, látod, más!
Tudom, hogy nem a szél, nem a huzat muzsikál.
Tudom, te köszöntél el tőlem.
Tudom, TE VAGY!
S tudom, hogy nincs halál!

*

A szerzőről:

Lovass Adél több műnemben is alkot. 2015-től indult el az önkifejezés ezen útján, de akkor még csak titokban írt, publikált. Egy családi tragédia, fia halála után döntött úgy, hogy addig született verseit kötetbe rendezi és kilép velük a nyilvánosság elé. Döntésében segített az is, hogy 2020-ban megkapta az Irodalmi Rádió legjobb szerzője címet.
Első, bármi-NŐ című kötete (2021) főként erotikus verseit tartalmazza, de szól némelyik tabutémáról is, mint: családon belüli erőszak, halál, gyász.
A másodikként megjelent, Triangulum című kötetnél két neves alkotóval, Devecsery László és Lutter Imre költőkkel közösen állították össze a versanyagot. Itt szereplő műveire inkább a játékosság a jellemző.
Novellái szókimondó, naturalista szemléletűek, középpontjukban szintén a női sorsok állnak. 2023-ban a Hetedik Irodalmi Folyóirat nőnapi novellapályázatát nyerte meg Gát/metszés című alkotásával.
Műveit saját maga tolmácsolja előadóként. Verseit férje, Veres Zoltán zenésíti meg, így együtt, Holló-Hát formáció néven adják elő azokat, sokszor segítő, szemléletformáló munka keretében.

Lovass Adél oldala:
https://lovassadel.hu/
https://www.facebook.com/lovassadeloldala

Lovass Adél YouTube oldala:
https://www.youtube.com//featured

Holló-Hát – Lovass Adél költő, író és Veres Zoltán dalszerző alkotói oldala:
https://www.youtube.com/-/videos

*

Forrás: a Szerző

Fotó: Lovass Adél portréja

(Szerk.: Szesztai Zsuzsa)

26/01/2026

Hit és türelem....

08/12/2025

Érdemes meghallgatni...

Az elmúlt, adventi vasárnap egyik öröme volt, hogy Buddha ránca című novellám díjat nyert egy pályázaton. Az írás egy újabb, befelé tett lépés volt lelkem lépcsőfokain. Lassan lehet csak lejutni, le a legmélyebb gyökerekhez, az okokhoz, a megértésekhez.
Részlet a műből:

"„Vegyük észre, hogy nincs vesztegetni való időnk,
Mert a halál bizonyos, időpontja
azonban bizonytalan!
Akik összejönnek, azok szét is válnak,
s ami összegyűlt, abból semmi sem marad.”
Gautama Sziddhártha

Vajon, ha e fenti mondás tartalma lebegne szemünk előtt, s értenénk, átéreznénk minden sejtünkkel annak lényegét, megszűnnének-e az ellentétek, melyek az emberiség sorsát rontják meg? Ha a végesség járna mindvégig agyunkban, tudnánk-e felszabadultan, békében megélni az egység, az összetartozás élményét? S vajon, ha sikerülne is, mennyivel korábban kellett volna megtapasztalnunk mindezt ahhoz, hogy Te életben maradj?

Ajándékként kaptalak. Olyan tökéletes és nagyszerű ajándékként, melyhez ráadásnak még meglepetés-bónuszok is jártak. Vártalak ugyan, de nem kisfiúra számítottam. Lányos család voltunk,
több ágon, több generációval; nővérkéd mellé csakis kislányt képzeltem el magamnak. Picit ijedt voltam hát a híredre, mondván: mit fogok kezdeni egy vad fiúval? Ráadásul az orvosok terhességmegszakítást javasoltak egy fejlődési rendellenesség miatt. De én akartalak! Soha semmit nem akartam ennyi daccal és elszántsággal! S annak az akaratnak a gyökere nem is belőlem
eredhetett - hisz’ akkoriban még végtelen bizonytalan voltam egy-egy döntéshelyzetben -, hanem valami mély, küldetéssel teli feladat kényszerítő ösztönéből. Úgy ragaszkodtam hozzád és az életedhez, hogy a magaméhoz se annyira, így aztán megszülettél. S világra jöveteleddel olyan ismeretlen béke és nyugalom költözött be a szívembe, s veled együtt a családba, mit addigi életem során nem tapasztaltam még. Egészséges vagy – ezt éreztem az első pillantásodból, mikor a kezembe adtak. Figyelmes és okos baba, s ahogy később kiderült, gond nélküli és alkalmazkodó. S te ott, a
karjaimban, le sem vetted rólam tágra nyílt tekintetedet."

A teljes művet meg lehet hallgatni is. Megvallom, új élmény volt számomra, különleges és megható, hiszen rendkívüli beleérző képességgel történt a mű tolmácsolása. Az alábbi időpontokban olvassa fel Álmosd Phaedra színésznő a Buddha FM csatornáján:

2025. december 9., kedd 11:04
2025. december 10., szerda 14:04
2025. december 11., csütörtök 17:04
2025. december 12., péntek 21:04
2025. december 13., szombat 08:04
2025. december 14., vasárnap 21:04

Itt lehet rákeresni a csatornára: www.buddhafm.hu

Szeret***el ajánlom a felolvasások időpontjait azoknak, akik az összetartozásól és a szeretet erejéről elmélkednek sokat, s felteszik maguknak a kérdést: hogyan lehetne a köztünk lévő szakadékok felé hidat építeni. Az elhangzó történetek mind egy-egy összekötő kapocsról, a híd lehetőségéről szólnak.

06/12/2025

Egy érintés, egy ölelés....

1995-ben, az Egyesült Államok Memorial Kórházának koraszülött intenzív osztályán történt valami egészen apró, amit akkor senki sem gondolt világformáló jelentőségűnek.
A koraszülött ikrek, Kyrie és Brielle Jackson túl hamar jöttek világra. Mindkettőjüket külön inkubátorban ápolták, és mindketten az életükért küzdöttek. Kyrie még tartotta magát, de Brielle állapota percről percre romlott. Bőre elkékült, légzése gyengült, és a monitorok arról jeleztek, hogy közel lehet a vég.

Ekkor az egyik nővér, Gayle Kasparian meghökkentő, sőt akkoriban szinte tiltott döntést hozott: összet***e a két ikerlányt egy inkubátorba. Ez a módszer akkor még nem szerepelt semmilyen protokollban, és sokan kockázatosnak tartották.

De amikor bezárták az inkubátor ajtaját, és a két kicsi egymás mellé került, váratlan dolog történt.

Kyrie — a nagyobb és erősebb testvér — lassan odafordult Brielle felé. Szinte ösztönösen felemelte apró karját, és a nővér szeme láttára a testvérkéje mellkasára t***e.
Egy ölelés.
Egy ősi, egyszerű gesztus.
Valami, ami szinte hihetetlennek tűnt egy ilyen pici testtől.

A változás azonnali volt: Brielle szívverése stabilizálódott, légzése elmélyült, a bőre visszanyerte színét. Amit az orvosok addig nem tudtak megoldani, azt a két testvér csendes, ösztönös kapcsolata t***e meg helyettük.

A róluk készült fénykép bejárta a világot. Ez a pillanat megváltoztatta az orvosi gyakorlatot: a koraszülött ikrek együttfektetését — a „co-beddinget” — ettől kezdve nemcsak elfogadták, hanem sok helyen alkalmazni is kezdték, és rengeteg életet sikerült megmenteni vele.

Mert néha a legegyszerűbb dolgok tartják életben a másikat:
egy ölelés, egy érintés, egy közelség, amely szavak nélkül is megteszi, amit semmilyen gép nem tud.

02/11/2025

Tanulságos....

Tanítóink – gondolatok a halottak napján

Tegnap lehetőségem volt a lemenő nap fényében készíteni néhány fotót a téli álomra készülő fákról. Úgy gondoltam, inkább töltöm kinn, az erdőben az időmet, mint a temetőben. Bár most ott is fények gyúltak, mégis…

Mert nem szeretnék a fájdalomról és a sötétségről elmélkedni. A kínzó hiányról és a lelket maró szenvedésről. Megteszi azt más helyettem. S annak ellenére, hogy ez a nap számomra sem könnyű, hogy a halál köpenyének szegélye engem is súrolt, mégis, másként tekintek a halálra, másként gondolkodom és írok róla.

Édesapámat idejekorán veszít***em el. Ő negyvennyolc volt, én tizenkilenc éves. Halála sokáig feldolgozhatatlannak bizonyult számomra, egészen a fiam haláláig. A fiaméig, aki már úgy született, hogy nem volt szerencséje találkozni nagyapjával, csak hallott róla tőlem, ahogy meséltem nagy szívéről, víg kedélyéről és szenvedélybetegségéről, mely – ma már tudom – végtelen érzelmi magányából fakadt. Emlékszem, Petya utolsó heteiben is ez a múltból ismerős érzés uralkodott el rajtam, s még meg is fogalmaztam a páromnak: sürgősen beszélnem kell Petivel apukámról, alkoholizmusáról és az azzal járó szakadékról. Bele ne zuhanjon…

De már nem volt rá lehetőségem. A halál jött, köpenye ismét megérintett idejekorán, mint édesanyát, én negyvenkilenc voltam, Peti fiam húsz. Mégis: valami csoda és kegyelem folytán egy egészen szokatlan tapasztalatot kaptam általa. S olyan megértéseket, melyek élni segítenek, békében.

Sokszor és sokat írtam már a fiam halála körüli eseményekről. S bármennyire sokkoló és tragikus volt maga az eseménysor, mégis történt valami természetfölötti velem, velünk (mert Ő, a fiam mindvégig velem volt ezekben a pillanatokban), s tulajdonképp egy csapásra átalakult bennem világkép, gondolkodásmód, személyiségszerkezet. Olyan volt, mintha Petya a halálos ágyán rám hagyományozta volna a feladatot: Anya, írj és beszélj a halálról! Nem szavakkal bízta rám ezt, hanem egy mindent felülíró, belső gondolatsorral, melyhez társult egy végtelen szeret***el és megértéssel járó, felemelő érzés. Azóta folyamatosan kutatom ennek gyökerét és hátterét, ismereteim tágulnak, világnézetem folyamatosan alakul, s egyre kevésbé hiszem, hogy a fizikai létünk végén befejeződne a lényeg. Nem. A lényeg, a lényegünk folytatódik. S tudom, nekem erről kell írnom, beszélnem, míg élek, míg van rá lehetőségem. Megbíztak egy feladattal, hát igyekszem azt erőmhöz, képességemhez mérten végezni.

És már azt is tudom, látom: a halál nem az, nem olyan, amilyennek jelenleg a köztudatban szerepel. A halál egészen más. Más korokban, más társadalmakban más státuszt kapott. Nem tabusították. A halott otthon távozott el az élők sorából, a hozzátartozók mosták, öltöztették, búcsúztatták el a testet, s valahogy jobban át is érezték: ez tényleg csak a test. A lényeg viszont nem ez.

Persze, az elmúlt években azt is volt lehetőségem megtanulni, hogy a gyász és a veszteség hatása egyénenként változó. Nagyon sok frissen gyászolóval, gyermek-veszt***el találkoztam, így személyes tapasztalataimat gyarapítani tudtam másokéval is. Megért***em, hogy a fájdalom olykor teljesen bedarálja, lehúzza az embert a mélybe. Sokan csak komoly lelki és személyiségfejlesztő munkával tudnak kiemelkedni. Megért***em – még a magam viselkedése által is -, hogy hiába a spirituális ismeretekkel való felvértezettség (legyen az ortodox szemléletű vagy épp „újhullámos”), a környezet, a társadalom nézetei hihetetlen erővel tudják ránk kényszeríteni a negatív attitűdöt. Még akkor is, ha egyébként a gyászunkat egy belső erővel és mély hittel, meggyőződéssel tudjuk megélni. Addig, amíg a halál – minden templomi szószéken való tanítás ellenére – rémként emelkedik fejünk fölé, addig rettegni is fogunk tőle.

A halál nem a végső állomás. S mihelyst ezt megértjük, kevésbé tartunk tőle. A halál nemcsak veszteség, de tanítónk is. Mihelyst ezt meglátjuk, gyarapodni is megtanulunk általa. A halál, mivel biztos és elkerülhetetlen, ezért természetes. Mihelyst ezzel megbarátkozunk, úgy is fogjuk kezelni. Még akkor is, ha olyan, nem természetes körülmények között is távozik el szerettünk, ahogy a fiam.

Rengeteget tanultam Petya halála által. A szememet felnyitotta s felfelé irányította. Fel, magasra! Oda, ahova a fák nyújtják ágaikat, még akkor is, ha érzik, itt az idő, le kell dobni a lombjukat.

De ki az, vajon, akinek kétsége van afelől, hogy tavasszal ezek a fakoronák ki fognak hajtani?

Fotó: saját

28/10/2025

Történet és hagyomány....

27/09/2025

Jó írás, érdemes elolvasni...

Egyszer egy terapeuta azt mondta nekem: "Péter, ne próbáljon mindent megmagyarázni és racionalizálni!"

Jogos. Az ember alapvetően jelentésadó gép - de én még ezen felül is elég intellektualizáló típus vagyok. Magyarázom a valóságot. Tetszetős elméleteket gyártok. Modellezek. Ez a hétköznapokban egyébként szuperjó eszköz: ebből élek. A társadalom, a kultúra körülöttem jutalmazza ezt az én fejlett eszközömet, az intellektusomat.

Mégis, van olyan, amikor a téli kabát, ami olyan jó szolgálatot nyújtott a hóviharban, bent a fűtött szobában már teherré válik. A kalapács, amivel olyan jó volt szögeket beverni, haszontalannak bizonyul, amikor meg kell varrni egy elszakadt ruhát.

Így van ez az intellektusunkkal is.

Rá kellett jönnöm, hogy néha visszafog. Nem mindig az a célja, hogy jobban megértsem a valóságot. Ó nem. Sokszor a saját magyarázataimat védőpajzsként húzom magamra. Magabiztosságot adnak. Komfortérzetet. Védenek, hogy ne hulljak ki a külső káoszba.

És persze mi tagadás: van ennek egy gender-vonzata is. Mi, pasik, nagy magyarázók és nagy megoldók vagyunk. Elengedni az érzelmeket? Sírni? Az "nőies". Nehogymá. Ne legyél már csicska. Inkább magyarázd meg magadnak! Ok-okozat, szevasz.

Mitől félek? Inkább az a jó kérdés, hogy kitől. Attól a belső gyerektől, aki még mindig ott lakik bennem. Félek attól, hogy újra átélem azt a tehetetlenséget, azt a kiszolgáltatottságot, amit az a gyerek érzett. És akkor megszégyenülök és nem leszek szerethető. Ezért aztán magyarázatokba fojtom.

Máté Gábor mesélte, aki egyébként szintén nagy magyarázó, hogy egy pszichedelikus terápia során eljött egy olyan pillanat, amikor zokogni kezdett. Újra azzá a kisgyerekké vált, aki a holokauszt idején volt, amikor az anyja kénytelen volt elrejteni őt egy másik családnál. "Ne haragudj, hogy ilyen sok gondot okoztam neked," fakadt ki sírás közben a terapeutának. Aki átlényegült az anyjává. Katartikus élmény volt számára.

A trauma beleíródik a testünkbe, elraktározódik mint energia, áthuzalozza az idegrendszerünket. Sejt szinten tör elő és hirtelen anyátlan gyermekké tehet minket váratlan helyzetekben. Valahol nem elég vele pusztán az intellektus szintjén foglalkozni - a szavakkal kifejezhető valóságon túl (is) van vele dolgunk.

Bár jómagam még nem voltam pszichedelikus terápián, előfordult már velem hagyományos terápia során, hogy a Fene Nagy Intellektusom egyszer csak csődöt mondott. Egyszerűen feltört valami elementáris erejű érzelem, a racionalitáson túlról. Nagyon mélyről, nagyon régről. És bummm - lefagytam. Percekig képtelen voltam megszólalni. Sírás fojtogatta a torkomat.

És ilyenkor baromi jó megtapasztalni, hogy ezt egy biztonságos térben, egy támogató jelenlét mellett teheted meg. Ahol a kontroll-vesztés, a káosz nem mindig rossz: mert tudod, hogy van, aki elkapjon, van, aki tartsa neked a teret, aki tanúskodjon melletted, ha úgy érzed, hogy nem vagy méltó a létezésre. A kontrollnak ez az elengedése és az irányított káosz: ez a terápia valódi haszna, egyébként csak a felszínt kapargatod.

(note to myself)
kép: Briton Riviere, Hűség

22/09/2025

Egy különleges, csendet hozó program Miskolcon: a HollóHangpalást esti és szombati hangkezelései segítenek letenni a hét terheit, és feltöltődést adnak a hétköznapokhoz.
Tapasztalatból ajánlom. 🕊️

07/09/2025

Érdemes figyelni erre.

✨ Rezgés – bennünk élő világ ✨

Mindig is vonzott a hangok és a rezgések világa. Valami különleges, sajátos dimenziót képviselnek, ami ott van mindannyiunkban – csak meg kell tanulnunk ráhangolódni.

Nemrég a kezembe került egy izgalmas könyv: Tóbiás – Az angyalok útja (Geoffrey és Linda Hoppe közvetítésében). Olvasva először az Angyalok városa című film (1998) jutott eszembe, de hamar rájöttem: ez a könyv jóval többről szól. Nem csak egy angyalról, aki emberi életre vágyik – sokkal inkább egyfajta teremtéstörténetről, az energia és a tudatosság mélyebb megértéséről.

Ami engem különösen megérintett benne, az a rezgés. Hogy mennyire meghatározó a mindennapjainkban. Ha a rezgésünket egyensúlyban, magasabb frekvencián tartjuk, az békésebbé, kiegyensúlyozottabbá és boldogabbá teheti az életünket.

Ennek egyik csodás útja a hangterápia. 🎶
Gyere el a HollóHangpalást Stúdióba, és tapasztald meg, hogyan képesek a hangok és a rezgések felemelni, harmonizálni, és összekapcsolni önmagaddal.

(A mellékelt képet a ChatGPT segítségével készít***em, hogy szemléltessem a Tóbiás-könyv egyik üzenetét a rezgésről.)

15/08/2025

Mi a művészet....

28/07/2025

Érdemes elolvasni...

Mert tök jó a szöveg – azaz: Jób könyvét olvastam, mikor nagymama voltam

Véletlenek pedig nincsenek! Most, így pár nappal az élmény után is állítom: nincsenek véletlenek! És még azt is előre bocsájtom: aki bármi negatív kritikát mer mondani a mai fiatalokról, őket felszínességgel és nemtörődömséggel vádolni, azokat arra kérném, töltsön el körükben kis időt! Lásson bele életükbe, gondolatvilágukba, beszélgessen velük, kérdezzen tőlük, mi foglalkoztatja őket, hogyan látják a világ menetét - s garantáltan más véleménye lesz róluk!

Pár napot ugyanis huszonéves fiatalok körében volt szerencsém tölteni. Fiatalokkal, kik hasonló korúak, mint amilyen az én fiam volt akkor, amikor... Néhánnyal a gondolkodó, tevékeny ifjúság köréből, kik épp tanulmányi célból forgatták vizsgafilmjüket, s kikkel ennek kapcsán volt szerencsém együtt dolgozni. S bármennyire is vonz a téma, hogy írjak róluk és az általam megismert világukról, de mégsem azt fogom tenni. Inkább a bibliai Jóbról fogok mesélni. Jóbról, kinek történetét olvasom épp az alábbi fotón, mely az említett forgatáson készült a minap.

Itt épp egy idős asszonyt játszom. Szerepem szerint egy olyan nagymama korú hölgyet, ki gyászfeldolgozása során rendszeresen folyamodik a Biblia igéinek segítségéhez. Aztán az illusztrált jelenet felvétele előtt, mikor már az öregítő sminken túl az sztk-s szemüveg is felkerült, kezembe nyomta a rendezőasszisztens a Szentírást, mely Jób könyvénél volt kinyitva. Olvasni kezdtem. És azt hiszem, nem is hagytam abba a sokadik felvétel végéig. Csapó ide, csapó oda – anélkül, hogy felnéztem volna, azt t***em, amit a szerepem is megkívánt: elmélyülten, zavartalanul elmélkedtem Jób könyvének mondatain. Majd a forgatási szünetben megkérdeztem: -Miért ezt a részt választottátok? Mire jött a felelet a fiatalok részéről: -Mert belenéztünk és ennél tök jó a szöveg!

Hát, igen! Tök jó! És tökre nekem való! A filmbéli nagymamának is, de nekem, mint gyászoló szülőnek is mennyire, de mennyire jót tett, ha ti azt tudnátok, drága fiatalok!

Mert hát ki is Jób? Egy olyan ember, aki Istennek tetsző, békés, javakban gazdag, sőt, igaz életet él. Mégis - Isten engedélyével - elvétetik tőle minden, amit addig megszerzett: az összes barma, minden gazdagsága, egészsége, sőt, még a gyermekeit is elveszíti ez az igazhitű ember. Mindvégig tudja a történet olvasója, hogy nem azért, mert ezt érdemli. Mégis, Jób legjobb barátai is úgy vélik, hogy mivel Isten igazságos, ok nélkül nem bocsájtana ilyen veszedelmet hív szolgájára. Szerintük a szenvedés a bűn következménye, s Jób hiába próbálja „magyarázni a bizonyítványát”, mindannyian csak vádaskodnak és találgatnak, ugyan mi is lehet Jób hatalmas bűne. Nem tudják, mivel, de tutira vétkezett, hogy ezeket a csapásokat kapta!

Ó, honnan ismerős ez a helyzet?!?

Társadalmunkban az az általános vélekedés, hogy a világ ok-okozati következmények szerint halad előre. A közfelfogás szerint úgy működik a mindenség óraműszerkezete, hogy annak fogaskerekeit egy jól kiszámolható, érdem szerinti jutalomrendszer irányítja: ha jó voltál, jót kapsz, ha rossz, akkor büntetést.

Nos, ez valóban így lenne? Tényleg az igazságosság elve szerint kapjuk a sorseseményeket az életünkbe?

Jób könyve erről elmélkedik hosszan, több vélemény összeütköztetésével. Még Isten nézőpontját is megismerhetjük! Azonban a lírai, sok-sok oldalon keresztül vezetett gondolatmenet végén még csak konkrét válaszokat sem kapunk a felmerült miértekre. Ámde ez a (tök jó) szöveg rengeteget segíthet egy, a társadalom peremére szorult, vagy épp tragédiák és veszteségek által sújtott embernek! Megmutatja, hogyan lehet elfogadni a sorsát, beletörődni helyzetébe egy nagy adag reménnyel a tarsolyában, mondván: Isten tudja egyedül, mi válik igazán a javunkra. Az az Isten, aki az egész kozmosz, a teljes univerzum irányítója! Aki mindennek látja a kezdetét és végét, tehát a szenvedések kimenetelét is. Próbákat küld, s főképp azok számára, akik valóban erősek, s abból a célból, hogy még inkább megerősítse őket. Tanítja őket a szenvedés által, méghozzá: alázatra. Tehát – mily’ nagyszerű!(?) - az igazakat a próbasorozat által még több erénnyel övezi fel! Hurrá!

De, hogy mindezt igazságosnak lehet-e nevezni? Nem tudom. Csak azt: Jób történetének minden elemét felfedeztem a saját sorsomban is. A totális veszteséget. Hisz még a barátok, családtagok is azon meggyőződésüket akarták rám erőltetni, hogy azért kaptam a legnagyobb megpróbáltatásokat az életemben, mert valószínű, megérdemeltem. Azok, akik közelről látták emberi minőségem, áldozatkész t***eim, szándékaim és anyai szeretetem mértékét, még azok is az ok-okozat mércéje és elve szerint mértek engem és a sorsomat. „Nem tudni ugyan, mi okból jártál így, ezt neked kell tudnod!” – hagytak magamra a váddal és a meg nem értettséggel… Úgy maradtam szinte teljesen egyedül a gyászommal és a veszteségemmel, akár az Úz földjén élő Jób.

Milyen hatalmas erővel felruházó, segítő, s egyben örökérvényű történetet is nyomtak ezek a még alig felnőtt gyermekek a kezembe?! Maguk sem tudták, talán… Csak annyit láthattak: olvasom és elmélkedem, keresem a sorok között én is a válaszokat, miközben hálát adok minden véletlennek tűnő gesztusnak és eseménynek, bár tudom - s közhelyesen mondhatnám így is -: nincsenek véletlenek.

Jób sorsa nemcsak a mi, gyermeküket elvesztő szülők sorsára hasonlít. Számtalanszor visszatér a történelem folyamán egy-egy üldöztetett, ártatlanul vádolt és meg nem értett ember érdemtelen szenvedéstörténetében. És - közhelyesen - mondhatnánk így is: nincs új a nap alatt. Megtapasztalhattam, hogy amikor a legnagyobb empátiára és megértésre lenne szükség, akkor kritizálnak és fordulnak el az emberek a leginkább a szenvedőtől.

A kegyelem azonban pont akkor érkezett meg hozzám, amikor kellett: ott, akkor, abban a legmélyebb, mégis legmagasabbra felemelő pillanatban, fiam halálának órájában teljesen világosan körvonalazódott a veszteség oka, annak gyökere, láttam a fogaskerekeket, s azt is, mi lesz ennek az egész szenvedéstörténetnek a kimenetele és hozadéka. Ezért e küldetéstudat. Ezért e béke. Ami a külvilág, s a legközelebbi hozzátartozók szerint fel- és elfogadhatatlan.

S hogy mi lett Jób sorsa a legvégén? Mert még nincs ám vége ennek a sztorinak! (Mint ahogy a keresztre feszítés története sem Krisztus halálával végződik.) Nem fogom elárulni itt és most. Aki kíváncsi, úgyis elolvassa. Annyit elárulok: tök jó a vége! S talán pont ez a „happyend” ad újabb lendületet, hitet és energiát segítő munkám folytatásához.

És nem kevésbé ad erőt annak a forgatásnak a sikere, mely a minap történt Kalocsán. S a téma, melyet a készülő film körbejár: egy öngyilkosság utáni gyász feldolgozása. Ugye, hogy nincsenek véletlenek!?

Fotó: Nagy Lilla

15/07/2025

Megfontolandó...

Az emberek meglepően hasonlóan írják le, amit akkor élnek át, amikor lelki krízisben vannak. Folyamatosan úgy érezzük, mintha egy mázsás súly nehezedne a mellkasunkra. Volt már ilyenben részed? Nekem is, bár szerencsére nem most.

Szinte csak akkor szabadulsz meg a rettentő nyomástól, amikor alszol. És van az a pillanat az ébrenlét és az álom határán, amikor már felébredtél, de még nem ugrottak a helyükre az emlékeid, az identitásod, a hely és az idő, amiben vagy. Ebben a röpke, tűnő pillanatban még nem érzed a súlyt - a lelked súlytalan.

De aztán fókuszba áll a valóság. Visszaemlékezel arra, ki vagy, és mi történt veled. A nyomasztó teher ismét rád nehezedik.

Ahogy Rilke írja:

„És minden reggel újra kezdődnek
a dolgok, mintha még nem történt volna semmi.
Csak a szívünk emlékezik.”

Sokat elgondolkodtam azon, hogy ez a röpke súlytalan pillanat üzenetet hordoz számunkra. Azt az üzenetet, hogy a teher, amit viselünk, viszonylagos. Az ego terhe. Az ő vesztesége. Sérelme. Ezt a terhet nem csak mi hordozzuk, de egyben mi is teremtjük újra, minden egyes reggel. A gondolatainkkal, az érzéseinkkel.

Mögötte pedig mindig is ott van valami más - egy jóval tágasabb, végtelen óceán. Amitől minden pillanatban csak egy karnyújtásnyi távolság választ el bennünket. Ahol a teher elveszíti a súlyát és az értelmét.

"Az ego nem más, mint egy vékony ostya, ami egy szivárványosan csillogó óceán felszínén lebeg," mondta James Hollis, a jungiánus pszichológus.

Ez a gondolat vigaszt nyújt.

Mégis, aki azt hiszi, hogy eldobhatja az ego terheit és rögtön beleugorhat ebbe a végtelen óceánba, téved. Nincs expressz felvonó, nincs spiritual bypassing, nincs kémiai vagy egyéb tudatmódosító, ego dissolution, ami megspórolná nekünk a hosszú, fájdalmas önismereti utat. Amit végig kell járnunk addig, amíg a veszteségünk, a gyászunk, a sérelmünk, a kudarcunk, a szégyenünk a helyére nem kerül. Jelentést nyer.

Az ego nem véletlenül alakult ki. Egyfajta védőpajzs. Ami megóv, segít a túlélésben - de egyben foglyul is ejt minket. Ahogy Hollis írja: az ego hasznos szolga, de rettenetes úr.

Meg kell szelídítenünk, ahogy a kis herceg a rókát. Lassan, türelemmel, figyelemmel. Meg kell tanulnunk felfedezni az árnyékban lévő részeinket. Felelősséget kell értük vállalnunk, bármilyen nehéz is. Mert a szabadság egyben felelősség.

„Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. –
De neked nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”

(note to myself)