27/01/2026
Azt gondolom, manapság nehéz igazán jó nagymamának lenni, különösen egy olyan embernek, aki korán vált szülővé, éppen ezért korán válik nagyszülővé is, tehát amikor az unokái megszületnek, akkor még aktív dolgozó. Én is egy ilyen nagymama vagyok. Sokan tudjátok már, hogy az én sorsom úgy alakult, hogy 38 évesen elvesztettem a férjemet, és akkor - bár már 18 éves korom óta pszichológus akartam lenni -, mégis úgy döntöttem, hogy nem a saját tanulmányaimra fókuszálok, hanem a három lányom tanulmányai lesznek a legfontosabbak.
Büszke vagyok rájuk, mert mindhárman fantasztikusan tanultak és kiváló eredménnyel végeztek, de ehhez nekem is nagyon tudatosnak kellett lennem a háttérben, hogy előteremtsem a tanulmányok anyagi hátterét. Bár a világ legtermészetesebb dolga volt ez, mégis azt kívánta tőlem, hogy a saját álmaimat hátrébb soroljam. Amikor már láttam, hogy a gyermekeim sínen vannak, akkor engedtem meg magamnak, hogy én is beteljesítsem az álmomat, és elvégezzem a pszichológia szakon az ötéves egyetemet, majd a pszichológusi diplomám után a szexuálpszichológiai szakpszichológus diplomámat is megszerezzem.
Éppen ezért én az a nagymama vagyok, aki nagyon aktívan dolgozik, több fronton, terápiákat tartok előadásokat tartok és könyvet írok, élvezem a hivatásomat, nem égtem ki, hatalmas elköteleződéssel és lelkesedéssel segítek az embereknek, tehát hatalmas örömmel csinálom azt, amire már 18 éves korom óta vágytam. Sajnos ez azzal jár, hogy 'nem tudok azonnal rendelkezésre állni bármikor, mert a hivatásom kötelez. Nem mondhatok vissza terápiákat, nem cincálhatom a klienseimet, hiszen kialakult egy rendelési rendszer, amihez nagyon következetesen tartom magam. Egy jó terápiás folyamatban nagyon komoly határok vannak, és rendszeresen ismétlődő ülések segítik a terápia sikerességét. Tehát a hetem úgy telik, hogy a kliensekê a főszerep. Ennek az a nagy hátránya, hogy nem vagyok rugalmasan mozgósítható. Sajnos ez nehézzé teszi azt, hogy bármikor rendelkezésre álljak, sajnos még akkor sem, ha előre tudható, hogy mikor kellene segítség.
Sajnos sokan nem tudják, amit a terápiába érkező emberektől hallok, hogy sok szülőnek azon túl, hogy a saját életüket és a gyermekeiket kell menedzselniük, gyakran még a szülőkkel (és nem mindig az idős szülőkkel) is adódnak feladatok. Vagy betegek, vagy elhagyják magukat, esetleg hosszú távon segítségre szorulnak, mert bizonyos dolgokat már nem tudnak elintézni, vagy az egészségi állapotuk nem olyan, hogy zökkenőmentesen tudják élni az életüket, így ápolni, netán orvosi vizsgálatokra kell vinni, őket, ami nem egyszerű dolog akkor, amikor esetleg egy-két-három kisgyermek van a családban. Ezekben a nehéz helyzetekben a szülőknek több fronton kell keményen helyt állniuk.
Sokféle nagymama létezik. Igen, van olyan, aki elmegy nyugdíjba, és ezt az időszakot teljes mértékben az unokáinak szenteli, mert beteljesítette az életét, vagy ellenkezőleg, már nagyon unta a munkáját, és úgy döntött, hogy nyugdíjas korában egyáltalán nem akar dolgozni. Ez egy áldott állapot, fantasztikus dolog, ez azt jelenti, hogy megnyugvásra vágyott, éppen ezért nyugodtan, szépen, lelassul a tudja megélni az aranykort.
Hallgatom a fiatalokat, és nagyon ritkán hallok olyan narrativát, amikor elégedettek a szüleikkel, mint nagyszülőkkel. Természetesen találkozom ilyennel is, de ritkán. Általában akkor, amikor a nagyszülő pont úgy viselkedik a gyermekkel, mint ahogy azt a szülő szeretné. Sajnos vannak olyan nagyszülők, akik a szülői kéréseknek ellenére cukorral, csokival tömik a gyerekeket, vagy éppen a negyed órás mesenézés helyett órákig a televízió vagy a laptop előtt hagyják az unokáikat. Fontosnak érzem, hogy nagyszülőként tartsuk tiszteletben a szülők kérését, így mi is hasonló elvek alapján neveljük a gyerekeket akkor, amikor velünk vannak.
Azt is tudomásul kell venni, hogy nagyon sokszor a szülők dinamikáját a nagyszülő-unoka kapcsolatban nem lehet újra játszani. Látok olyan problémát, amikor a szülő reklamál azért, hogy a nagyszülő kevesebbszer viszi az unokájat programokra: nem utazik vele, nem csinál hosszabb programokat vele, 'csak' együtt vannak. Én úgy gondolom, hogy ez a szülő dolga, és legtöbbször a szülő adja meg ezeket a gyerekeknek. Sokszor a nagyszülő egy olyan nyugalmat tud biztosítani, amit otthon a szülő nem tud, mert az állandó feladatmegoldások elfárasztják őket, éppen ezért feszültebbek, ingerültebbek, fáradtabbak, és mindez komoly feszültséget generál a család életében.
Én azt gondolom, hogy az idősebb generációtól, a nagyszülőktől nem szabad elvárni pont ugyanazt, ahogyan a szülő működik Nemcsak azért, mert más emberek és más személyiségek vagyunk, hanem azért, mert más generáció is. Egy nagyszülő már megnyugvásra vágyik, és csendesebben éli az életét, mint egy élete közepén tartó fiatal. És ez így van jól. Egyáltalán nem baj, ha a gyermek egy másik együttműködési kultúrát is lát, ebben is fel tud oltódni, és nagyon sok készséget tud elsajátítani.
Leginkább azt kellene figyelembe venni, hogy érzelmileg hogyan viszonyul a nagyszülő az unokáihoz. Hogyan kapcsolódik, hogyan tud velük játszani, milyen szeretettel veszi körbe a gyerekeket, akár abban a kevés időben is, amikor együtt vannak. Nagyon mérgezi a kapcsolatot, ha a szülő a nagyszülő fejére olvassa azt, hogy nincs eleget az unokáival, ezzel rendszeresen érzelmileg zsarolja, és bántalmazza.
Fontos kérdés, hogy mihez képest nincs eleget a nagyszülő az unokával?
A másik fontos kérdés, hogy a szülő hogyan beszél a gyerekeknek a nagyszülőről és milyen képet fest le róla a gyerekeknek. Azt gondolom, hogy ha egy aktív nagymama van a háttérben, akkor a szülőnek el kell fogadnia azt, hogy nem tud mindig rendelkezésre állni, és nem azért, mert nem akar, hanem azért, mert van egy munkája amit el kell látni teljes munkaidőben. Több fiatal kliensem panaszkodik erről a terápiás üléseken.
Mennyivel biztatóbb és motiválóbb lenne az a hozzáállás, hogy ha valóban szeretettel veszi körbe a nagyszülő az unokáját, még akkor is, ha limitált időben teszi ezt, akkor a szülők fejezzék ki a hálájukat és értékeljék azt, amit a nagyszülő ad. A szülő viszonyulása a nagyszülő felé nagyon meghatározza azt is, hogy a gyerekek majd hogyan fognak a saját szüleikhez viszonyulni akkor, amikor a saját szüleik nagyszülőkké válnak.
Mindenkinek azt kívánom, hogy ha bármi észrevétele van a nagyszülővel kapcsolatban, akkor azt beszéljék meg vita, veszekedés, becsmérlés és rágalmazás nélkül. Bízunk abban, hogy a nagyszülők meghallják, és teljesítik a szülők kérését a neveléssel kapcsolatban. Ha pedig a nagyszülő viszonyulása a gyermekhez szerethető, tehát a gyermek jól érzi magát vele, akkor a szülők fejezzék ki a hálájukat, vagy legalább egy-két pozitív mondattal erősítsék meg a nagyszülőt abban, hogy jól csinálja és nagyon hálásak ezért neki.
Amit nagyon rossz dolognak tartok, az az, hogy a szülő teljesen elidegeníti az unokáját a nagyszülőtől, mert ez a mintázat tovább fog gyűrűzni majd a gyermek felnőttkori életében is, és ő is hasonlóan fogja megoldani a problémát a saját szüleivel, akik már nagyszülő és státuszban lesznek.
Ha a szülő úgy ítéli, hogy a nagyszüő bántalmazza az unokát, vagy alkoholista, és olyan állapotban van, hogy nem bízható rá a gyermek, vagy bizonytalan az egészségügyi állapota, akkor természetes, hogy nem engedi oda az unokákat. De nem elidegeníthető a gyermek akkor, ha nincs ilyen probléma, hiszen minden gyereknek alanyi joga van a nagyszülőkkel együtt lenni. Ha a szülő haragszik a saját szüleire, akkor nem az a jó megoldás, hogy eltiltja a gyermeket, mert ezt elidegenítésnek nevezzük, ami egy jogi fogalom. Ilyenkor az lehet a jó megoldás, hogy a találkozókon a szülői is jelen legyen, így biztosan nem fog olyan dolog történni, ami káros lenne a gyermek számára.
(Fotó: Tony Schneiders)
