Pszichológus - V. Kiss Éva Miskolc

27/08/2025

Sok ember életében van egy „nagy ex” – egy korábbi párkapcsolat, ami valamiért mélyebb nyomot hagy, mint bármelyik másik. Nem feltétlenül a leghosszabb kapcsolatunk...

24/08/2025

Mennyi idő alatt vagyunk túl egy exen?💔

Jia Y. Chong és R. Chris Fraley legújabb kutatásában megvizsgálta, hogy mi is történik az érzelmi kötelékekkel, amikor a kapcsolatok véget érnek. A vizsgálatban 328 olyan felnőtt vett részt, aki közel öt évig voltak együtt partnerükkel, és nagyjából ugyanennyi időt töltöttek már külön. A kérdőíves kutatás eredményei szerint a legtöbben idővel valóban továbblépnek, de az, hogy ez mennyi időbe telik, és milyen mélyen marad meg az érzelmi kötődés, számos tényezőtől függ.

📖 https://mipszi.hu/hir/mennyi-ido-alatt-vagyunk-tul-egy-exen

́rkapcsolat

24/08/2025

24/08/2025

Ha már a gyerek hallotta – hogyan hozhatod helyre?

Válás, hűtlenség, elhagyás – ezek olyan sebek, amikből sokáig szivárog a fájdalom. És bármennyire szeretnéd óvni a gyerekedet, néha kicsúszik a szádon valami. Meghallja, ahogy a barátnőiddel kibeszéled a másik nőt, vagy ahogy dühösen beszélsz az apjáról. Olyan szavak, amiket nem neki szántál, mégis mélyre mennek benne.

Egy kamasz már elég nagy ahhoz, hogy külön véleménye legyen – és az nem biztos, hogy egyezik a tiéddel. Szeretheti az apját akkor is, ha neked fáj a múlt. Lehetnek szép emlékei, jó élményei a másik házban, és joga van ehhez bűntudat nélkül. Ha te a haragoddal elnyomod ezt, vagy azt várod, hogy melléd álljon, kettős életre kényszeríted.

Ha már megtörtént, hogy hallotta a szavaidat, helyrehozható – de csak őszintén és felelősséggel:

• Mondd ki, hogy hibáztál: „Olyat mondtam, amit nem kellett volna hallanod. Ezek felnőtt dolgok, és nem a te dolgod cipelni őket.”
• Adj neki szabadságot: „Teljesen rendben van, ha szereted apádat és jól érzed magad vele. Nem kell mellém állnod.”
• Adj neki lehetőséget szólni: „Ha túl sok neked, amit mondok, kérlek jelezd. Megígérem, hogy leállítom magam.”
• Mondd el, de ne terheld meg: „Nekem most nehéz elfogadni, hogy apáddal mi történt és hogy van másik párja. Haragszom rá és a helyzetre, de ez az én érzésem, nem rólad szól, nem a te felelősséged.”

Ez nem gyengeség, hanem erő. A gyereknek azt mutatja, hogy felnőttként tudsz felelősséget vállalni a saját érzéseidért, és hogy mellette biztonságban kimondhatja a sajátját, anélkül hogy választania kellene köztetek.

A helyrehozás nem arról szól, hogy letagadod, ami elhangzott, vagy eljátszod, hogy minden rendben. Hanem arról, hogy a gyerek újra érezze: nem az ő vállán van a te fájdalmad, és szabadon szerethet benneteket mindkettőtöket.

14/07/2025

Emlékszem, hogy amikor fiatal voltam, az első kapcsolataimban mindig megkérdeztem a másikat, hogy szeret-e engem és megnyugtatólag hatott, ha azt mondta, hogy 'igen', de az még jobb érzést okozott, ha ki is mondta, hogy 'igen, szeretlek'. Ez egy gyermeki igény volt, mert attól, hogy valaki ezt mondogatja, nem biztos hogy valóban szereti a másik. De ez számomra akkor a mennyország volt, és nagy boldogságot okozott a kezdő kapcsolatokban.

Azt hiszem, ez eléggé jellemző mindenkire,, azonban a valódi szeretetet abból érezzük, ha a társunk mellett felszabadultabbnak, könnyebbnek és gondtalanabbnak érezzük magunkat, ha úgy érezzük, hogy nem elvesz, hanem hozzátesz az életünkhöz. Például, ha tudjuk, mert már tapasztalatuk, hogy számíthatunk rá, hogy megoszthatjuk vele a problémáinkat, hogy kapunk értő figyelmet és támogatást, empátiát. Ha jókat tudunk együtt nevetni, és ha úgy érezzük, hogy 'lát' minket, látja a lényünket, és átérzi azokat az érzelmeket, amik bennünk zajlanak, és támogat, ha arra van szükség.

Azt gondolom, ha a szeretet szó egy üres frázis, akkor ürességet és elhagyatottságot élünk át a kapcsolatban, úgy érezzük hogy a társunkkal sokkal nehezebb és reménytelenebb az élet, mintha nem élnénk kapcsolatban.

Popper Pétert idézem.
"Van egy nagy titok, amit az emberek valahogy nehezen vesznek tudomásul. Hiába mondom én valakinek, hogy nagyon szeretlek – azt, hogy valóban szeretem-e, csak ő tudhatja! Mert ha könnyebb velem az élete, ha szabadabb általam, ha jobban el tudja viselni a rá rótt terheket, akkor szeretem. Ha rosszabbul él velem, ha boldogtalanabb, bűntudatosabb, ha a terhei megnövekednek mellettem, akkor nem szeretem. Ezt ő tudja eldönteni, nem én! Én csak mondhatom."
Popper Péter

07/07/2025

Egy poszt önmagunk szembeköpéséről

- Amikor kiderül, hogy megcsaltak, és azt mondom: „meg tudok bocsátani.”
- Vagy amikor már tudom, hogy a függő társam – bárhogy is szeretem – újra és újra használni fogja a szert,
- vagy hogy a munkája mindig fontosabb lesz, mint én vagy a családja.
És én mégis ott maradok.
Nem egy hétig. Nem egy hónapig. Hanem évekig.
És újra meg újra kimagyarázom magamnak:
„Én ezt el tudom viselni.”
„Én ebben tudok maradni.”
„Én ezt meg tudom bocsátani.”

Közben pedig valahol legbelül tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez nekem nem fér bele.
Hogy kevés, amit kapok.
Hogy ez nem méltó hozzám.
Hogy ez nem oké.

És mégis benne maradok.
Mert éveken át képes vagyok hülyíteni saját magamat…
És azt hiszem, hogy amikor elcsendesítettem a belső viharokat az hosszu időre megoldódik majd. Pedig valójában csak elnyomtam őket, amik aztán mindig visszatérnek.
Gyakoribb veszekedés formájában, néha csöndben, néha testi tünetként, de mindig ott van:
az a belső feszültség, amit már nem lehet letagadni egy idő utan mert depresszió, folyamatos érzelmi kiborulás, hiszti formájában megmutatkozik.

A szerelmi háromszögek és függők hozzátartozójakénti legmélyebb árulása sokszor nem a másikhoz kötődik –
hanem ahhoz a belső disszonanciához, amit nap mint nap viszel tovább.

Hogy tudod, mit kellene tenned – de nem teszed.
Hogy látod, mennyire nem méltó hozzád – de mégis kimagyarázod és felmented önmagad és a másikat.
Hogy érzed, hogy elfogytál – de még mindig kivárod, hátha majd változik benne és benned is valami….

Ez a belső feszültség – ez a finom, láthatatlan önellentmondás –
az, amit én önmagunk szembeköpésének hívok.

Az a pillanat, amikor már nem őt okolod– hanem belenézel a tükörbe, és azt mondod:
“Ezzel most szembe kell néznem.
Mert különben minden, amit gondolok magamról, hazugsággá válik.”

De mit lehet tenni, ha már eljutottál idáig?

A legtöbbször nem az a nehéz, hogy kilépj. Hanem hogy visszatalálj magadhoz–
anélkül, hogy végletesen elítélnéd önmagad.

A belső disszonancia akkor oldható fel, ha először nem ítéletet mondasz, hanem kérdezel:

Mi tartott benne?
Miért volt erre szükségem?
Mi volt az a részem, amit meg akartam menteni ezzel a kapcsolattal?

És lassan, nagyon lassan elkezded leválasztani magadról mindazt, ami nem te vagy. A reményt, ami már rég nem realitás.
A szerepet, amiben szerethetőségért küzdesz.
Az önfeladást, amit összetévesztettél a hűséggel.

Önmagunk szembeköpése fájdalmas, de fontos pont.
Mert innen nem csak egy kapcsolat érhet véget –
hanem egy hazugság is, amit sokáig magaddal kapcsolatban hordoztál.

És amikor már nem kell többé kifelé mutogatni, amikor már nem az a kérdés, hogy ő mit miért tett vagy nem tett, akkor végre felteheted azt, ami igazán számít:

Hogyan tudok újra tisztán belenézni a tükörbe –
és közben nem elfordulni saját magamtól?

14/05/2025

Nem is gondolnánk, hogy az ember környezete mennyire meghatározza a hangulatát. Azt sem gondoljuk, hogy a rend, vagy ennek az ellentéte a káosz, mennyire meghatározza a gyerekek globális gondolkozását. A 'rend' kifejezést én nemcsak a fizikai rendre értem, hanem a szokás rendszerre, a rituálékra, arra hogy a családban az egész élet szerveződése milyen rendszer szerint történik, vagy ha éppen egyáltalán nincsen rendszer, akkor minden ad-hoc módon szerveződik.

Azokban a családokban, ahol a szülők egymásra épülő lépésenként működnek, tehát rendszerszintűen gondolkoznak, ott kiszámíthatóság és biztonság uralkodik, így a gyerekek is megtanulják ezt a gondolkozást. Ezekben a családokban fizikailag is megjelenik a rend, tehát becsukják az ajtókat, elválasztják a szobákat, azonos időben reggeliznek, vacsoráznak, általában a dolgoknak fizikailag is van helye, így nem kell őket keresni.
A gyerekek képesek rendet tartan,i megtanulják, hogy a dolgoknak helye van, időben érnek az iskolába, tehát az egész működésben, az egész gondolkozásban kialakul egy rendszer. Éppen ezért az így működő emberekre jellemző, hogy hatékonyak, és képesek párhuzamosan több feladatot is ellátni úgy, hogy nem hagyják a vállalt feladatokat befejezetlenül.

Míg azokban a családokban, ahol káosz uralkodik, felfedezhetjük, hogy a gondolkozás szerveződésében is kaotikusság észlelhető. Ezek a gyerekek általában elhagyják a dolgaikat, késnek, nem fejezik be az iskolákat, feledékenyek, nincsenek szabályok, káosz uralkodik a szobájukban is. Sokszor hallok olyat, hogy halomban áll a ruha a földön, a heverőn nem lehet leülni a felhalmozott tárgyaktól, így ezek a gyerekek soha nem találnak semmit, épp úgy mint a szüleik. Azért van ez mert nem rendszer szinten gondolkoznak, nem látják a következő lépést, egy szóval nem tudnak a határokhoz igazodni.

Később felnőttként jellemző, hogy nem tudnak a pénzzel bánni, hiszen a szüleik sem mutatták meg nekik, hogy milyen az a gondolkozás, ami lépésről lépésre egy rendszer alkotva működik. Egy szóval nincsen tudatosság, hanem az impulzusok alakítják a működést.

Ilyenkor az egész család működése a köré szerveződik, hogy éppen ebben a pillanatban mi esik jól. Nagyon sokszor párhuzamosan több befejezetlen feladat zajlik a családban, és a gyerekek ezt szívják magukba, ami nagymértékben kihat a gondolkozásukra, így az egész életükre. Gyakran hallom, hogy az így nevelkedett gyerekek felnőttként egész életükben azzal küzdenek, hogy nem tudnak rendet teremteni a környezetükben fizikailag sem, és pénzügyi problémái is vannak, hiszen nem tudnak a vásárlásban, a költekezésben sem határokat tartani.

Többször hallottam már azt, hogy a 'művészi káosz' az mennyire inspiráló. Én azt gondolom, hogy ennek az az egyik nagy nehézsége hogy ha valakinek egy rendszerető társa van, akkor valószínűleg rengeteg feszültség uralkodik a családban, mert a rendet szerető ember megőrül a káoszban. Így viták tarkítják az életet, a rendszerető fél folyamatosan pakol, így ő hamarosan el fog fáradni, csalódottá válik, és rosszul érzi magát a kapcsolatban. A káoszt teremtő fél pedig nem érti a problémát, hiszen őt nem zavarja a rendetlenség, valószínűleg egy fokkal jobban tájékozódik a szétszórt tárgyak körében, mert neki gyermekkorától ez az ismerős.

14/05/2025

Lehet szeretni a sötét oldalamat?

Lehet-e szeretni azt a részemet, akitől még én is megriadok? Azt, amelyik nem illik bele semmilyen elvárásba – se másokéba, se a sajátomba?

A kérdés sokkal mélyebb annál, minthogy „rendben van-e” ez az oldalam. A valódi kérdés inkább az: hajlandó vagyok-e nem elhagyni ezt a részem? Vagy inkább kizárom, elnyomom, letagadom – és ezzel újra meg újra magányba száműzöm önmagam?

Amikor szeretetről beszélünk, nem arra a rózsaszín, idealizált szeretetre gondolunk, amit gyakran a pozitív pszichológia félreértett szlogenjeiben hallani: „fogadd el magad, úgy, ahogy vagy”. Nem önámításról van szó, nem arról, hogy mosolyt festek a fájdalomra.

Hanem arról, hogy azt mondom magamnak:
„Látlak. Félek tőled. És mégis itt maradok veled.”
Ez a valódi önszeretet.

Ez nem csillámporral meghintett önfejlesztés. Ez bátorság.
Ez az, amikor a benned élő sötét alak – a dühös, a féltékeny, a reménytelen, a kétségbeesett – végre nem elutasítást kap, hanem figyelmet.
Mint egy gyerek, aki végre azt hallja:
„Bántottál. De nem hagylak el.”

Ez gyógyít.

A kognitív viselkedésterápia azt mondja: figyeld meg, értsd meg.
Ez nem azt jelenti, hogy azonosulnod kell vele.
Az egzisztencialista pszichológia pedig hozzáteszi: akkor leszel egész, ha nemcsak a szép és elfogadható részeidet vállalod, hanem a sötétet is – mert minden benned van. És mindegyik részed hozzád tartozik.

És ha eddig eljutottál,
most egy lépést még megtehetsz.
Ha úgy érzed, ezek a gondolatok segítettek neked,
támogathatsz egy kávé árával ezen az oldalon keresztül:
https://www.buymeacoffee.com/dontesmentor

Ez nem csak támogatás. Ez egy jel.
Hogy érted:
A sötétség nem bűn – csak ha elfordulsz tőle. Ha szembenézel vele, erőforrás lesz.

28/04/2025

Van olyan eset, hogy kiderül a párterápián, hogy a kapcsolat bántalmazó. Megdöbbentő, hogy egy idő után mennyire természetessé válik ez a dinamika mindkét fél számára. Az áldozatnak a szenvedés, a bántalmazónak a bántalmazás.
A nagy amplitudójú hullámzást a bántalmazó irányítja, és az áldozat pedig egy idő után otthonosan érzi magát benne, már nem furcsa, inkább biztonságos.
Létrejön egy patológiás kötődés közöttük, ezért nehéz kiszállni a hullámvasútból.
(Bántalmazó kapcsolat esetén kontraindikált a párterápia, de más módon tudunk segítséget nyújtani).

A fogalom tisztázásakor érdemes különbséget tenni bántás és bántalmazás között. A bántás bármelyik emberi kapcsolatban előfordulhat. Legfőbb ismerve, hogy azt nem szándékosan tesszük, vagy ha megtesszük, akkor utána belátjuk, törekszünk a változtatásra és arra, hogy később ne kövessük el, mert a partnerünk pszichés jólléte fontos számunkra. Ezzel szemben a bántalmazás egy hierarchikus kapcsolat, ahol a bántalmazó van a hierarchia csúcsán, a bántalmazott, vagyis az áldozat pedig alárendelődik.

A kapcsolat első szakaszában szó sincs semmiféle bántalmazásról. Éppen ellenkezőleg: ebben az időszakban rengeteg, a kapcsolatot erősítő programmal és ajándékkal halmozza el a jövőbeni bántalmazó partnerét. Ezek a „mézeshetek” megerősítik a kötődést, így az akkor még partnernek tekintett fél elköteleződik, ragaszkodni kezd a másikhoz.A bántalmazás lassan és fokozatosan alakul ki a kapcsolatban: eleinte nagyon ritkán, alig-alig fordul elő. Amikor azonban az agresszió első alkalommal kirobban, és az verbális, fizikai, vagy sz*****is erőszak formájában megnyilvánul, a bántalmazó a történtek után mély megbánást tanúsít és ígéreteket tesz arra, hogy ez nem fordul elő többet. Az ezt követő nyugodtabb időszakban – a mézeshetekben – a bántalmazó ismét elhalmozza partnerét, a szebbnél szebb szavak, az ajándékok megidézik a kezdeti, idilli időszakot, ami abba az illúzióba ringatja az áldozatot, hogy csak egy egyszeri botlásról volt szó. Az esetek legnagyobb részében azonban bebizonyosodik, hogy ez nem így van. A feszültség gyűlik-gyűlik, eszkalálódik és robban. Megint.
Egyre gyakrabban és egyre „hangosabban”: miközben a megbánást követő, nyugodtabb időszakok rövidülnek, a bántalmazások egyre durvább formában és egyre sűrűbben jelennek meg.

(Fotó forrása: Mai Manó Blog, Fotó: Arno Rafael Minkkinen: Kezek, Oregon, 2003)

11/04/2025

Nagyon sok családra jellemző, hogy az évek során a gyermek felnövekedésével párhuzamosan nem követik le a gyermek életkorát, és a családban megmaradnak a gyermekkori rituálék, a régi, gyermeki szinten. Gondoljunk csak a karácsonyra, ahol mindig ugyanaz a forgatókönyv, mindig minden családtagnak haza kell jönnie szentestén, és ha valaki kifejezi, hogy nem szeretne, mert a saját szűk családjával szeretne karácsonyozni, akkor az egy merényletnek számít.

Ezekben a családokban nem jelenik meg a változtatás igénye. Azért nem lehet változtatni, mert az 'bűnös' dolog. Úgy telnek az évek, hogy az egész családi rendszer az állandóság köré szerveződik. Az ad biztonságot a családtagoknak, ha semmi sem változik. Ugyanazok az ételek vannak az asztalra téve, és az együttlétek során is ugyanarról beszélgetnek. A szülők nem képesek a gyermek életkorának megfelelő rituálékat kialakítani, így megáll az idő, csak a gyermek életkora nő, és a szülők idősödnek, de a szokások nem változnak.

Azért alakítják ki ezt a megváltoztathatatlan állandóságot, mert annyira rettegnek a tragédiától, félnek a változástól, hogy ez ad nekik biztonságot. Ilyenkor jellemző, hogy a gyerek felnövekedésével párhuzamosan még a gyerekszoba bútorzatát sem cserélik le. Nagyon sokszor a 40-50 éves felnőttkorú gyermek a családjával - már ha van családja - a játékokkal, plüssmacikkal teli, régi berendezéssel ellátott gyermekkori szobájába megy haza, hiszen ezekben a családokban nem selejteznek, leginkább gyűjtögetnek.

Fontosnak tartom, hogy a saját életünkben a minket körülvevő rituálékat, szokásokat megváltoztassuk, 'update-eljük' a saját, illetve a gyerekünk korának megfelelően. Hiszen a kapcsolatunk is változik: a kisgyermekkorra jellemző szülői irányítást felváltja egy felnőtt-felnőtt egyenrangú kapcsolódás, mert már két felnőtt ember alakítja ki a kapcsolatot. Érdemes a felnőtt-felnőtt kapcsolat szintjéhez alakítani az élet szokásait, például olyan közös programokat csinálni a szülővel, amit a gyerek szervez, például a gyermek hazamenetele helyett a szülők látogassák meg a saját gyereküket, és szervezzenek egy közös élményt, programot.

Felnőtt gyermekként meg lehet kérni a szüleinket, hogy cseréljék le a gyermekszoba bútorzatát, hiszen oda már nem szívesen térünk haza, vagy cseréljük le mi magunk. Azt is meg lehet oldani, hogy a szülői ház közelében kiveszünk egy apartmant, és csak napközben vagyunk a szüleinkkel. Tudom, hogy lesz olyan követőm, akinek ez a gondolat nem elfogadható, de én azt gondolom, hogy felnőttként akár így is dönthetünk.

(Fotó: Linda Moro)

11/04/2025

😪

Milyen érzés, amikor nem szólnak hozzánk, amikor megvonják tőlünk a kommunikációt, amikor levegőnek néznek? Ki ne találkozott volna már élete során ilyenfajta báná...

31/03/2025

Milyen a valódi szexedukáció, és hogyan tudja segíteni a bántalmazási esetek megelőzését? #1 Akkreditált szociális szakmai továbbképzés Válasszon egy árképzési lehetőséget Vásárlás