Klára Más-Kép

17/04/2026

Az önismeret szót annyiszor gyűrték össze-vissza, hogy olyan érzés ránézni, mint egy szakadt vászontáskára. Sokan büszkán mutogatják, miközben kevesen pakolnak bele igazán mély és igazi tartalmat.

Maradjunk tehát ennél a szónál, hogy önismeret. Amikor valaki eljut odáig, hogy végre elkezd magával foglalkozni, akkor nem rózsaszín köd ereszkedik a lakásra, helyette felkapcsolódik egy kellemetlenül erős fény. Hirtelen látszani kezd, milyen mondatok között nőttél fel, milyen szerepet osztottak rád, korodhoz képest milyen sok kötelességed volt, és mennyire nem voltak kíváncsiak a saját hangodra.
Lassan összeáll a kép. Talán kiderül, hogy gyermekként végrehajtó biorobotként működtél, amiben olyan parancsokat teljesítettél, mint alkalmazkodj, viselkedj, oldd meg, vigyázz másokra, maradj csendben. A véleményed valahol a családi pincében porosodott, a befőttesüvegek mögé tolva, címke nélkül.

Az elmúlt évek árát lehet, hogy eddig a pillanatig törlesztetted. Amíg nem láttad, nem ismerted fel, mi mozgatta az életed, addig a kapcsolatodban is valószínűleg hoztad ugyanazt a koreográfiát. Elnyel, magyaráz, túlalkalmazkodik, kisimít, megment, csendben dühös, udvariasan kiüresedik.

Amikor belép az önismeret, hirtelen furcsa dolgok történnek. Már nem tűnik romantikus, kosztümös filmnek, hogy mindig te igazodsz másokhoz. Nem az lesz az érettség jele, hogy mindent megértesz a másik helyett. Már nem cseng hősies tettként, hogy te vagy a kapcsolat vagy a család mentőcsónakja. Inkább kezd büdös lenni ez az egész. Észreveszed, mikor hallgatsz el valamit félelemből, mikor mondasz igent kimerültségből, mikor mosolyogsz úgy, hogy közben legszívesebben ordítanál vagy sírnál.

A párkapcsolat ilyenkor két irányba tarthat.
Az egyik úton a párod veled együtt kezd fejlődni, látva a benned zajló folyamatot kérdez, figyel, zavarba jön, de mégis marad.
A másik úton elkezd recsegni a rendszer. Te jársz terápiára, olvasol, gondolkodsz, lassan megtanulod megnevezni, mi zajlik benned, ő pedig egyre többször néz rád úgy, mintha valami idegesítően új szoftverfrissítés futna benned.
Ebből születnek azok a mondatok, amiket oly sokan a partnerük fejéhez vágnak: régen könnyebb volt veled, túl sokat elemzel, túlgondolod, megváltoztál, már semminek nem tudsz örülni. Kényelmesebb volt veled az élet, amíg csendben és pulikutyaként szolgáltad a régi dinamikát.

A hétköznapi jelek, mondjuk úgy, prózaiak. Régebben lenyelted, amikor beszólt, most visszakérdezel. Régebben azonnal ráhangolódtál a szexre, amikor közeledett, most előbb azt nézed, van-e köztetek valódi kapcsolódás. Régebben elsimítottad a vitákat vacsorával, poénnal, összebújással, most nevén nevezed, mi nem fér bele. Régebben órákon át őrlődtél egy üzeneten, hogy kedves és figyelmes hangnemben kérj valamit, de most egyszerűen leírod, mire van szükséged.
Ettől az egész kapcsolati rendszer megmozdul, mert érzi, hogy valaki kivette alóla a régi, megszokott, kényelmes párnát.

Ilyenkor válhat láthatóvá az eltávolodás első nagy jele, hogy nem ugyanazt a kapcsolatot akarjátok fenntartani.

A másik csapda az önismereti úton a spiritualitás csillámporos verziója.
Amikor valaki elkezd törődni magával, könnyen rákaphat az új identitás málnalekváros ízére: ő már tudatos, ő már emelkedett, ő már rezgéseket figyel, jeleket olvas, univerzumot értelmez, árnyékot dolgoz fel, és a végletesség oldalán úgy tűnik, mintha elgurult volna a gyógyszer.
A spirituális elkerülés erről szól: a nehéz érzések, a fejlődési feladatok és a valódi pszichés munka helyére betolunk valami fennkölt ködfelhőt, hogy ne kelljen belenézni abba, ami valóban fáj. Az érzelmi elkerülés spirituális nyelven annyit tesz, hogy az ember nem fejlődik, inkább szerepet játszik. Békéről beszél, közben passzív-agresszív. Fényről beszél, másokat lenéző. Tudatosságról beszél, közben emberileg elviselhetetlen.

Az önismeret nem wellnessprogram, és nem is karakterdísz. Inkább olyan, mint a házbontás. Kiemel régi családi szabályokat, szétszedi a megszokott kapcsolati alkukat, megmutatja, mennyi hamis békesség volt az életedben, és közben esélyt ad arra, hogy a saját hangodon szólalj meg. Ettől átmenetileg zűrösebbé válhat mindaz, ami körbevesz.

A régi önmagadhoz alkalmazkodott emberek gyakran zavarba jönnek az új verziódtól. Volt, aki a hallgatásodat szerette, volt, aki a megmentő oldalad, volt, aki a határtalan elfogadásod. Az önismeret pont ezeket a régi kényelmes bútordarabokat vakarja le rólad.

Ez az út a jellemformáló erejében attól lesz erős, hogy bizonyos idő után nem tudsz ugyanazzal a lelki tartással visszamenni a régi világodba. Aki veled tart, azzal mélyebb kapcsolat épülhet. Aki a régi verziódat követeli vissza, igazából nem téged keres, hanem a korábbi kényelmét.

Az önismeret nem mindig menti meg a kapcsolatot. Van, hogy egyszerűen leleplezi. Elsőre úgy tud fájni, mint amikor az ember mezítláb sétál és egyszer csak rálép a saját szúrós igazságára, hosszabb távon viszont ebből születik meg az, ami hasonlít a szabadságra. Amit persze közösen is meg lehet élni.

-----
Aranyos Zsolt
pár- és családkonzulens

15/04/2026

Kapcsolati rendszereink működését vizsgálva érdemes elidőzni annál a gondolatnál, hogy az életünket érintő méltánytalanságok nem csupán pillanatnyi nehézségek, hanem akár generációkon átívelő hatással is bírhatnak. Amit ma átélünk, annak lenyomata nemcsak bennünk, hanem leszármazottaink életében is megjelenhet – kimondva vagy kimondatlanul.

Gyakran előfordul, hogy egy gyermek viselkedésében látványosan megjelenik valamilyen deviánsnak nevezett jelenség. Ezt azonban nem tekinthetjük elszigetelt, kizárólag rá jellemző tünetnek. Sokkal inkább egy nagyobb, összetett kapcsolati háló részeként érdemes rá tekinteni.
A kérdés tehát nem csupán az, hogy „mi a baj a gyermekkel?”, hanem az is, hogy vajon mit tükröz ő abból a rendszerből, amelyben él.

Ebben az értelemben a gyermek gyakran nem okozója, hanem tüneti hordozója egy mélyebb, családi vagy kapcsolati dinamika feszültségeinek. Egyfajta „szem” a láncolatban, amely láthatóvá teszi azt, ami addig rejtve maradt.

És ez ránk, felnőttekre nézve is ugyanígy igaz. Mégis, amikor segítséget keresünk, gyakran hamarabb fordulunk szakemberhez a gyermekeink miatt, mint saját magunkért. Mintha könnyebb lenne az ő nehézségén keresztül szembenézni a rendszer működésével, mint közvetlenül önmagunkkal.

Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy amikor mi magunk kezdünk el eseti vagy folyamatban dolgozni a saját történeteinken, elakadásainkon, akkor az a gyermekek állapotában is érezhető könnyebbséget hozhat.
Nem azért, mert „megjavítjuk” őket, hanem mert a rendszer egésze kezd el kiegyensúlyozottabban működni.

Talán érdemes néha megállni, és feltenni a kérdést, hogy amit látok, valóban csak arról szól, akiben megjelenik – vagy mindannyiunk történetének egy darabja?

Klára 🩵
Klára Más-Kép
mas-kep.com

Holisztikus szemléletű önismeret és család-és szervezetállítás

Kép:
https://pin.it/6j2rAN52X

13/04/2026

Választás vs. önmagam választása

Sok döntésünk nem valódi választásból születik meg, hanem alkalmazkodásból.
Alkalmazkodva a családi mintákhoz, a kimondatlan lojalitásokhoz, félelmekhez.
Az „önmagam választása” ezzel szemben tudatos, gyakran kényelmetlen, és sokszor valaminek az elvesztésével jár – például egy kapcsolat megszokott dinamikájának megváltozásával.

Egyre többször merül fel témaként az egyéni önismereti üléssel egybekötött családállításban az - "önmagam választása" képviselet.
Körbejárjuk miért kerül nehézbe a kliens bizonyos élethelyzetekben és mint mindennek, ennek is mi lehet a nyeresége – és még ha ez sosem fogalmazódott meg bennük és talán bennünk sem, hogy amit művelünk mással vagy magunkkal, annak mindig van valamilyen nyeresége a számunkra.

Például ha a "dolgok általában nem sikerülnek elsőre", egy generalizált szorongónak nem tudatosan, de ez adhat löketet a folytatáshoz, mintegy erőforrásként bizonyítva saját maga sikerességét, hogy sokkal többre is képes.
Ám az életünket átszövő stressz erejét élni vágyásra is fordíthatnánk.

Lojalitás konfliktusban nemcsak másokkal, hanem saját magunkkal is lehetünk, amikor is a bennünk lakozó gyermeki, szülői és felnőtt-én részek ellentétes érdekben egymásnak feszülnek.
Míg a felnőtt-én hűen követné az előírt törvényszerűségeket, addig gyermeki énünk önfeledten vágyja megélni az életet. És ebben a feszültséggel teli ellentétben legtöbbször a szülői működés veszi át az irányítást – és mi mint egy „jó gyerek”, alkalmazkodunk az általunk látott felnőttek világához.
Ilyenkor nem önmagunkat választjuk, hanem az elsajátított ál-biztonságot.

Fontos felismerni, hogy egyes működésünknek van nyeresége. Azaz a szorongás adhat kontrollérzetet, az önfeladás biztosíthat elfogadást, az „elsőre nem sikerül” érzése pedig fenntarthat egy ismerős identitást.

A kérdés ilyenkor nem az, hogy miért csináljuk, hanem az, hogy, mit veszítenénk, ha nem csinálnánk tovább?

Önmagunk hátrahagyása abban is megnyilvánulhat, amikor a magzati létben átérezve az anyai szorongást, annak enyhítésére anya érzését, hitrendszerét választjuk magunk helyett.
Például a kiírt időponthoz képest máskor születünk meg.
És még mielőtt bármit is mondanál, igen, így megélve is létrehozhatunk egy sajátságos valóságot.
Saját tapasztalatként is ráláthattam, édesanyám mennyire szorongott azon, nehogy április 1-jén szülessek meg, és „bolondnak” tituláljon bárki is, ám életemben mégis sikerült ezzel egypárszor szembetalálkoznom.
Ez is bizonyitja hogy anyaként hiába szeretnénk megvédeni gyermekünket a "bajtól", ha annak egyéni életválasztásában egyébként is benne foglaltatik.
Így ebben az aggódásban és szorongásban április 2-án hajnalban „robbantam” (anya így emlegette) be ebbe a nagyvilágba. Kos jegyűként ez valószínűleg egyébként sem esett nehezemre. 🙃

Találkoztam már olyannal is állításban, aki több napot „húzott rá” a születésére.
Van, hogy hiába keressük kézzelfoghatóan az okát annak, miért nem találjuk helyünket a világban.
A Bert Hellinger nevéhez köthető rendszerszemlélet szerint a „hely törvénye” mellett ezek a mély lojalitások is közrejátszhatnak ismétlődő elakadásainkban.
Fontos azonban látni, hogy a modern pszichológia egyértelműen azt támasztja alá, hogy a szülő érzelmi állapota hat a gyermekre – még ha nem is ilyen konkrét, tudatos döntések mentén.
A lényeg inkább az, hogy nagyon korán megtanulhatjuk, maga a kapcsolat fenntartása fontosabb, mint mi magunk.

Amikor már képesek vagyunk őszintén rápillantani saját önsorsrontó szivatásunkra, egyszer csak elérkezünk fel-adni a nehezet (milyen szép 🩵).
Ez a pont gyakran nem egy döntés, hanem egy belső kifáradásból jön létre.
Nem jobban csináljuk – hanem abbahagyjuk azt, ami nem MI vagyunk.
Elérkezve konfliktusunk origójához, feltárul lehetőségként önmagunk választása.

Igen érdekes paradoxon, hogy amikor feladjuk a küzdelmet, közelebb kerülünk magunkhoz. Mert amíg küzdünk, egyre inkább távolodunk magunktól.

Klára 🩵
Klára Más-Kép
mas-kep.com

Holisztikus szemléletű önismeret, család és szervezetállítás

Kép:
https://pin.it/5QZLYebP7

09/04/2026

„Dolgozz magadon…”
Sokan hallottuk már, ha dolgozunk magunkon, majd jobb lesz.
A kapcsolataink, a munkánk, az életünk.
Ok, de akkor mi van és volt eddig?
És hogy ami eddig volt, az hiábavaló – csak azért, mert még nem vagyunk megdolgozva?

Önismereti szakemberként – és igen, most már le merem írni, hogy szakemberként – több év pszichológiai és spirituális önismereti munka és képzés után rendelkezem egy olyan tudással, ami kiegészíti , egységbe rakja a velem született képességeimet.
Ami nem egy beavatás által aktiválódott, hanem az önismereti utam során apró lépesekben elkezdtem emlékezni arra, aki lehetnék… ha végre elhinném, hogy az vagyok, Aki.
A hozott sérülésekre emlékezve elfelejtettem, hogy szabad "szabadnak" lennem.
És hogy ezért nem büntetés jár, hanem elismerés.
Önmagamtól és szép lassan külvilágomtól is.

Egykor bántásban részesültem tanáraimtól, oktatóimtól, „spirituális” vezetőimtől.
Kritikákban, el nem ismerésben, finom vagy kevésbé finom emlékeztetőkben arra, hogy nem vagyok elég, és elég jó.
De ma már tudom, nem találkozhattam a külvilágban mással, csak azzal, ami bennem volt.
Tükörként mutatta meg, hogyan bántottam, bántom és hurcolom meg saját magamat.
És bár ez tudattalanul történt, mégis én adtam rá engedélyt.
Igen sokáig tápláltam ezt az áldozati működést és van, hogy még ma is belecsúszom, de már legalább érzékelem, még ha utólag is.
Nem az a cél, hogy hibátlanok legyünk, mert az eleve lehetetlen, hanem az, hogy ahol szükségét érezzük , korigáljuk működésünket.

Számomra az önismeret nem azt jelenti, hogy „dolgozzak magamon”, hanem azt, hogy képes legyek és tudjak máshogy élni.
Ráadásul egy hozzám méltó és minőségű érzelmi jólétben.

Ahol helyem van.

Ahol jó lenni.

Ahol képes vagyok határokat húzni önmarcangolás nélkül.

Az önismeret nemcsak pszichológiai ülésekből, terápiákból állhat, hanem egy olyan állapotról is szól, ahol a helyemen érzem magam, legyen az mozgásban kifejezve sport, tánc, jóga, horgászás, biciklizés vagy bármi, ahol felszabadultan csak magamra figyelve jól lehetek és ráadásul jóban önmagammal.

A „gondold végig” mondat számomra nem egyenlő az önreflexióval, mert van, amin hiába is gondolkodom, a válaszok nem a fejben, hanem a szívben születhetnek meg.

Ha nemet mondunk a kölcsönös függésekre, az összekuszált kapcsolatainkra,
ha élünk, és hagyunk másokat is élni,
és közben gyakoroljuk a felelősségvállalást, akkor egy egészen jó életet élhetünk.
Ám éretlen személyiséggel, és öntudatlan egóval csak a bulvár spiritualitás és élet adódik meg a számunkra
Ezért jó az önismeret. 🩵

Ölelés,
Klára
Klára Más-Kép 🩵

Kép:
https://pin.it/4lNRVzdjL

08/04/2026

Amikor szorongást élünk át, nem feltétlenül maga az adott helyzet váltja ki bennünk ezt az érzést, hanem az a belső kép, az a – sokszor észrevétlenül felépített – értelmezés, amelyet a helyzetről kialakítottunk, és amelyhez emlékeinket kapcsoljuk.

Előfordul, hogy nehéz elengedni egy számunkra (vélt) biztonságosnak tűnő élethez kapcsolódó munkát, társkapcsolatokat, bármit, ami éppen választásra szólít meg bennünket.
A már ismert és a ránk váró ismeretlen között sokszor mintha két szülő közül kellene döntenünk – melyikhez legyek hűséges, miközben a másikat ezzel talán elárulom.

E rejtett lojalitáskonfliktusban, a tudattalan és kényszeres ragaszkodásunkban inkább Magunkhoz lenne jó hűségesnek lennünk, ám mégis futhat bennünk programként, hogy valaki(k) ellenében kell most mégis döntést hoznunk, egy hamis self (egyfajta álarc, amelyet az egyén a valódi énje védelmére épitett ki - Donald Winnicott) vagy egy transzgenerációs ökölt mintázat ellenében.

Az agyunk emlékképeket tárol különböző élethelyzetekről – mert az agy ilyen. Ezekhez köti az érzéseinket, és ehhez kapcsolódik az idegrendszerünk is.
Az önismerettel egybekötött családállításban is gyakran megfigyelhető, hogy gazdag „emléktárral” rendelkezünk gyermekkorunkról, szüleinkről, kapcsolatainkról.
Ugyanakkor sokszor kiderül, hogy egy-egy „emlék” nem pontosan úgy történt meg, ahogyan azt mi őrizzük meg emlékeinkben. Az agy mégis ezen a belső képen keresztül tartja fenn a szorongás mögött meghúzódó idegrendszeri mintázatot.

A legnagyobb nehézséget gyakran az okozza, amikor tisztán felismerhető, hogy valójában ehhez az emlékképhez való ragaszkodásunkat kellene elengednünk – mert ez tart fenn egy számunkra már nem működő állapotot.
Mit érzünk a testünkben, amikor hiszünk az adott gondolatnak?
A test pedig jelez.

És sokszor ez a legnehezebb...

Ragaszkodni valamihez, amiben hosszú éveken át – akár önámításban – éltünk. Ez a jelenlegi időszakban különösen erősen megmutatkozhat.

Mint ahogyan időnként felhalmozunk tárgyakat, mondván „jó lesz még valamire”, majd évekkel később rájövünk, hogy valójában semmire sem voltak jók, és végül kidobjuk őket – ugyanígy működünk a gondolatainkkal is.
Felhalmozzuk a harag, az elutasítás, a kritika, a hibákra való fókusz nehéz érzését... És időnként ez az ismerős "gondolatkacat" halmaz igen zsúfolttá válik. Valójában ezek okozzák a legtöbb gondot a fejünkben, így az élethelyzeteinkben is.

Vagyunk, akik számára ez az időszak most különösen nehéz, mivel önsorsrontómintázataink fenntartásában jelentős befolyásoltsággal bírunk és ennek felismerése és belátása pedig igen nehéz érzésekkel jár.
Hiszen ilyenkor azzal szembesülünk, hogy nem külső erők vezettek félre minket, hanem belső mintázataink.

Egy ponton túl azonban már nem lehet kifelé hárítani a felelősséget, az aktuális időminőség ki fog lökni bennünket így vagy úgy, hamis áldozati szerepeinkből.

Mindannyiunknak szüksége van erre a folyamatra – talán most különösen, mivel az egyéni feldolgozatlanság erősen tükröződik a társadalomban is. Egy öntudatlan egóra és éretlen személyiségre épülő, türelmetlen, sokszor „gyermeki” működésű közegben élünk.
És mivel a társadalom az egyénekből áll, a legtöbb, amit tehetünk, hogy önmagunkkal kezdve másképpen tekintünk ezen önsorsrontó mintázatainkra, akár egy fejlődési lehetőségként a számunkra.

Ne a másik megváltoztatásától várjuk, hogy jobban érezzük magunkat!

Ha segítségre van szükséged, kérlek keress egy számodra hiteles szakembert, aki kihúzhat ebből a saját magad által teremtett illúzióvilágból.

Klára 🩵
Klára Más-Kép
mas-kep.com

Kép:
https://pin.it/1MOg7Cr2S

06/04/2026

"Nagyon érdekes megfigyelni, hogy mindenki azt érzi igaznak, amit a családrendszeréből hozott. Az idegrendszer az ISMERŐS érzelemre és mintára reagál akkor is, ha hazugság, vagy félelmet szül. Érzelmileg nagyon megdolgozottnak kell lenni ahhoz, hogy a mintánk fölé tudjunk emelkedni és az idegrendszerünk reakcióit valóban meg tudjuk haladni.

Jelenleg ez a vizsga zajlik! 😀

Amilyen az apa- és anyaképünk, a szüleink egymáshoz való viszonya, illetve a családképünk, azt keressük kicsiben és nagyban egyaránt, hisz az idegrendszerünknek látszólag az nyújt BIZTONSÁGOT.

A politika ezzel tud manipulálni.

Hisz rengetegen nőttünk fel diszfunkcionális családban, ami meghatározza kicsiben és nagyban is azt, amire az idegrendszerünk reagál.

Amikor a gyermekkor konfliktusban, félelemben, egzisztenciális és érzelmi hiányban, abúzusban, hazugságban telik, akkor bármilyen hülyén hangzik, de az idegrendszer ezt tartja biztonságosnak és tudattalanul ezt ismétli kicsiben és nagyban egyaránt. Olyan politikusokat választ, támogat, olyan rendszerrel szimpatizál, ami megegyezik azzal az apa és anya képpel, illetve azzal az érzelmi kondícionáltsággal, amit a családban megtanult.

Akkor is, ha ez félelem, bántalmazás, nélkülözés, konfliktus, hazugság alapú. Generációk nőttek fel ilyen érzelmi háttérrel, miért csodálkozunk, ha ezt keressük és éltetjük a politikában is?! Hisz ez a mintánk, ami az idegrendszerünk számára biztonságot nyújt."

Hogy jelenik meg az anyakép és az apakép a politikában? (haladóknak)

Ezt az írást kérlek lassan, akár többször is olvasd el. ☺️

A Hold uralma alatt járó Jupiter felnagyítja azokat az érzelmeket és családi mintákat, amiket a családrendszerből hozunk és amire az idegrendszerünk hangolva van.

A Nap - Jupiter kvadrát beemelte az apai és az anyai minták közötti feszültséget, amiben a korábbi és a jelen generációk nagy része felnőtt. A Kos jegyű Napot szimbolizáló Apa harcos, ÉN-központú, önmegvalósító, sok tekintetben öncélú, egos, akár agresszor és bántalmazó, nem riad vissza gátlástalan eszközöktől, hazugságtól sem, míg a Rák jegyű Holdat szimbolizáló Anya érzelmes, a család érdekeit tartja szem előtt, védelmező, meleg, gondoskodó, olykor hullámzó és kiszámíthatatlan, de mindent is megértő és elfogadó, olykor mártír. 🥲

Ugyanez jelenik meg a politika színpadán is, hisz a Rák Jupiter nemcsak a kis családokat, hanem a hazát is jelképezi, a nép lelkében hullámzó érzelmeket nagyítja fel és árasztja szét.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogy mindenki azt érzi igaznak, amit a családrendszeréből hozott. Az idegrendszer az ISMERŐS érzelemre és mintára reagál akkor is, ha hazugság, vagy félelmet szül. Érzelmileg nagyon megdolgozottnak kell lenni ahhoz, hogy a mintánk fölé tudjunk emelkedni és az idegrendszerünk reakcióit valóban meg tudjuk haladni.

Jelenleg ez a vizsga zajlik! 😀

Amilyen az apa- és anyaképünk, a szüleink egymáshoz való viszonya, illetve a családképünk, azt keressük kicsiben és nagyban egyaránt, hisz az idegrendszerünknek látszólag az nyújt BIZTONSÁGOT.

A politika ezzel tud manipulálni.

Hisz rengetegen nőttünk fel diszfunkcionális családban, ami meghatározza kicsiben és nagyban is azt, amire az idegrendszerünk reagál.

Amikor a gyermekkor konfliktusban, félelemben, egzisztenciális és érzelmi hiányban, abúzusban, hazugságban telik, akkor bármilyen hülyén hangzik, de az idegrendszer ezt tartja biztonságosnak és tudattalanul ezt ismétli kicsiben és nagyban egyaránt. Olyan politikusokat választ, támogat, olyan rendszerrel szimpatizál, ami megegyezik azzal az apa és anya képpel, illetve azzal az érzelmi kondícionáltsággal, amit a családban megtanult.

Akkor is, ha ez félelem, bántalmazás, nélkülözés, konfliktus, hazugság alapú. Generációk nőttek fel ilyen érzelmi háttérrel, miért csodálkozunk, ha ezt keressük és éltetjük a politikában is?! Hisz ez a mintánk, ami az idegrendszerünk számára biztonságot nyújt.

A jó hír az, hogy meg lehet haladni és át lehet írni a hozott mintát, de ehhez először fel kellene ismerni, majd integrálni az árnyékot.
Kérj segítséget! Vannak olyan alternatív technikák, amik segítenek. Persze csak ha nem akarjuk ugyanazt ismételni, amit generációk óta ismétlünk kicsiben és nagyban egyaránt.

SzB

Kép forrása: https://hu.pinterest.com/pin/1477812375054292/

Az írás a honlapon is olvasható:
https://www.szantobrigitta.hu/index.php/blog/1097-hogy-jelenik-meg-az-anyakep-es-az-apakep-a-politikaban-haladoknak

✨Az oldal teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. Az írások csak pontos hivatkozással és szerzői névvel terjeszthetők.✨
Köszönöm, ha tiszteletben tartod!

04/04/2026

A héten volt a születésnapom.
Gondolatok váltották egymást bennem, majd ma reggel egyszer csak feljött egy érzés, mintha betöltöttem volna a 89. életévemet. Megdöbbentem. Anya 89 éves volt, amikor eltávozott a fizikai síkról.

Elgondolkodtam… vajon mi törhetett fel így belőlem?
Mi az üzenete?
Lehetséges, hogy ennyi önismereti munka után még mindig ilyen erősen él bennem az anyai minta? Vagy éppen most van átalakulóban — és végre átadja a helyét annak, aki valójában én vagyok?

Talán a kettő egyszerre igaz.

Milyen sokunkban él egy vágyott anyakép… és milyen sokáig kergetjük ezt az elérhetetlen ideált. De közben ma először tudtam összerakni magamban, hogy anyától kaptam meg a könyvek, a színház, az irodalom, a régi filmek szeretetét. Ő tanított meg varni, kötni, szeretni a verseket.
Bátorított — még ha sokszor félelemmel a szívében is. Sokszor mondta, „tudom, te a jég hátán is meg fogsz tudni élni.”

És igen… volt, hogy így volt.

De közben haragudtam rá. Azért, mert nem tudott olyan anya és nagymama lenni, amilyennek én szerettem volna látni Őt. De ma már tudom, ezzel utasítottam el annak, aki valójában volt.

És most már ki tudom mondani teljes szívemből,
szeretlek benneteket, anya, apa.

Mert megtanítottatok küzdeni, nem feladni, önmagamra támaszkodni — még ha néha túlzottan is. Megtanítottatok mélyen érezni. Ez volt az én beavató utam.

És bár van, ami nem volt kedves szívemnek, ma már nem titeket szeretnélek feloldozni, hanem magamat felszabadítani végre a régi fájdalmak alól.

Mert így végre nem túlélője vagyok az életemnek, várva, hogy „majd egyszer jobb lesz”… hanem jelenlévő, élő, aktív résztvevője annak.

Igen sokáig nem ünnepeltem a születésnapomat. Talán így is megtagadtam magamtól az élethez való jogot. Talán szégyelltem az idő múlását egy fiatalságot istenítő világban.

De ma már büszkén mondom, 58 éves lettem.

És szeretem az életem. Úgy, ahogy van. Minden fájdalmával, örömével, veszteségével együtt. Mert a számok csak számok — én pedig egyre közelebb kerülök önmagamhoz.

Szeretem ezt a Klárát.

És bár már nem ugyanaz a vidám, gondtalan nő, akit mások láttak bennem régen, és talán kívülről ez „elfogyásnak” is tűnhet, de valójában inkább egyfajta letisztulás ez. Egy mélyebb, csendesebb, de igazabb jelenlétben.

Nem olyan régen még menni akartam. Mindenhonnan. Házat, autót, talán még hont is váltani. Keresve helyem a világban.

Nem az életemből akartam kilépni — csak önmagamba nem találtam még haza.

És most… valami bennem megérkezett.

Ebben a jelképes húsvéti időszakban különösen erősen érzem,
elengedni a régi, „halott” mintákat — és megszületni önmagamba — nem egyszeri esemény, hanem egy folyamat.

Egy csendes feltámadás.

Boldog születésnapot magamnak és mindenkinek, aki ebben a jelképés ünnepi időszakban éppen most égeti át magán elavult mintáit és erősíti önmaga sirjából való feltámadását — hogy megérkezve a krisztusi energiákba, végre igazán élhessen.

Áldott húsvéti ünnepeket Mindenkinek!
🤍

Bár a közös kép szüleimmel igen régi, második gyermekem születése után nem sokkal készült, éppen látogatóban nálunk.
És bár a kép nem tökéletes, és már a ház sem az ami, a szüleim sem élnek, de mindennemű emlékeimet őrzöm szívemben úgy, ahogy eddig talán sohasem.

Köszönöm az életem! 🩵

Klára Más-Kép

29/03/2026

A megmentő szerep sokunk számára ismerős fogalom. És ami elsőre szeretetnek és gondoskodásnak tűnhet, egy mélyebb szinten kontrollt és bizalmatlanságot hordoz magában. Megmenteni a másikat, és tudattalanul bízva abban, hogy talán ekkor magamat is sikerül megmentem jelenlévő szorongató érzéseimből. Segíteni jobbá tenni, könnyíteni a nehézségeken, és közben aggódva igyekezni, hogy sikerüljön.

Ám ez a megmentősdi sokszor nem csak a másikért történik, hanem azért is, hogy mi fontosnak és hasznosnak érezhessük magunkat.

Ez maga a segítő szindróma, ami azzal jár, hogy mindenkin is segíteni akarunk, akár kéri, akár nem.
Legyen az gyermek, szülő, férj, feleség, barát, munkatárs, bárki...

Nekünk segítő foglalkozásúaknak erre fokozottan figyelnünk kell, hogy nem kell és nem is lehet mindenkit megmenteni!

Belegondoltál már abba, hogy mi az üzenete annak, ha valakin kéretlenül segíteni akarunk?

Ilyen történés az, amikor kisgyermekünk elkezdi első önálló étkezését kanállal, de sem türelmet, sem időt kivárva, mi „segítünk”.
Vagy amikor óvodáskorban a cipőfűzés gyakorlásának folyamatában - a reggeli rohanás, ami egyébként sem segíti e folyamatot – sietve bekötjük cipőjét.
Egy későbbi életszakaszban pedig kitakarítjuk helyette szobáját, mert ő úgysem elég alapos.
Vagy párunk felé küldünk "észrevétlen" jelzéseket, melyben szintén fellelhető bizalmatlanságunk a sikert illetően.

Ám mindennek van egy mélyebb és tudattalan üzenete.
Az, hogy ezzel alapozzuk meg annak üzenetét, hogy a másik „nem elég jó”. Nem elég ügyes ahhoz, hogy saját életkori sajátosságában önmagát felfedezze.
És ez a kamaszokra is igaz. Az állandó megóvás és féltésben elfelejtjük, hogy saját tapasztalat hiányában nem tudunk átadni, érthetővé tenni számukra semmit sem.

És amikor a segítői mintázat folytatódik egy párkapcsolatban, egy barátságban, mint egy folyamatos segítői jelenlétben párunk mellett, akkor annak – túl a saját megmentő szerepünk nyereségén – a helyzet azt is magában hordozza, hogy a másik talán nem képes megoldani, megugrani elakadását az életben.

Itt érdemes egy pillanatra magunk felé is fordulni.

Mi történik bennünk, amikor megmenteni akarunk?

Sokszor nem csupán a másik nehézsége válik elviselhetetlenné számunkra, hanem az az érzés, amit bennünk kelt.
A tehetetlenség.
A bizonytalanság.

Az, hogy „nem tudok csak ott lenni”.

A megmentés ilyenkor nemcsak segítség, hanem egyfajta válasz a saját feszültségünkre is.
Kontroll.
Megnyugvás.
Annak érzése, hogy van hatásunk.

És közben észrevétlenül átlépünk egy határt.

Mert a valódi segítség nem ott kezdődik, hogy átveszem a másik feladatát, hanem ott, hogy elhiszem, képes rá. Még ha lassabban, még ha hibákkal, még ha másképp is, mint én tenném.

Talán a legnehezebb nem segíteni, hanem jelen lenni. Kivárni.
Hagyni, hogy a másik tapasztaljon.
Mert ebben van a fejlődés lehetősége – és ebben van a bizalom is.

Nem az a kérdés tehát, hogy segítünk-e.
Hanem az, hogy a segítségünk erősít vagy elgyengít.

Érdemes ebből a nézőpontból is végiggondolni.

Klára
Klára Más-Kép
mas-kep.com

Kép:
https://pin.it/4KxODFdPC

27/03/2026

Testi betegségek
Ha minden leleted negatív,
de te mégsem vagy jól…

Akkor lehet, hogy nem ott keresed a választ, ahol az valójában van.
A test nem véletlenül jelez, nem is ellened dolgozik, hanem érted.
És sokszor csak akkor kezd el „hangosabban” beszélni,
amikor már túl régóta csendben elhalkult benned valami.
Egy érzés.
Egy feszültség.
Egy történet, amit viszel – és talán nem is csak a sajátodat.
Igy a test sokszor arra hívja fel a figyelmet, mutat meg, amit nem éltünk meg ÖnMagunkkal...

Vannak, akik ezt pontosan érzik, és talán te is közéjük tartozol.
Érzik a világnak finom rezdüléseit, a kimondatlan dolgokat.
Azt, ami a felszín alatt található.

És mégis…
sokszor éppen ők azok, akik a leginkább elbizonytalanodnak, és egy folyamatos keresésben működnek, miszerint "Hol reagálhatják túl, miért találkoznak újra és újra visszatérő problémájukkal, miért nem képes elmúlni testi tünetük, ha fizikai szinten már mindent megtettek, és egyáltalán mi van, ha nincs is rá magyarázat?”

De van.
Ám a válasz nem mindig azonnali, és nem mindig kézzel fogható.
De van bennük egy mélyebb Hit a rendezettség felé.

A családállítás technikája ebbe a rendbe enged betekintést.
Segít ránézni arra, ami eddig rejtve maradt –
kapcsolatokra, hűségekre, belső mozgásokra, elbillenésekre.

A test jelez. A lélek emlékezik.

És amikor valami a helyére kerül, a testnek sem kell már ugyanúgy jeleznie.
Ez nem varázslat.
Hanem egy folyamat.
És nem kell egyedül végigmenned rajta.

Klára 🩵
Klára Más-Kép
mas-kep.com

Ha magadra ismertél
szeretettel várlak családállításra, ami pluszban kiegészíthető egy önismereti folyamattal, ezzel is megsegítve az önszabotáló működésedre való rálátást.

A családállítas semmiképpen sem helyettesiti az orvosi kezelést, ám kiegészítheti azt.

Kép:
https://pin.it/2FvyM46E0