05/01/2023
(Pázmándy Béla) A csárdás utolsó epigonja
ÚjIdők, 1901
Múlt héten temették el Tatán Pázmándy Bélát, a híres csárdástáncosok utolsó epigonját. Pázmándy Dénesnek, a pozsonyi diéták nagynevű ellenzéki szónokának volt a fia s a hetvenes és nyolcvanas években egyik legfényesebb gavallérja az akkori aranyifjúságnak. Már gyermekkorában jósolgatták róla öreg nénik, bácsik, hogy jó táncos lesz. Az ötvenes években igen nagy házat tartott Pesten Szekrényessy József, a Császárfürdő akkori bérlője. Télen az Uri-utcai —ma koronaherceg-utcai — szalonjában, nyáron a platánok alatt gyűjtötte össze a főváros szocieátását, amely akkor még úgyszólván egyetlen családot alkotott. A maguk apró pajtásai körében a Szekrényessy fiúk, Béla, Kálmán. Lajos is rendeztek mulatságokat s nevezetesek voltak a Botanikus-kertben tartott majálisaik. Mi már csak hírből tudjuk, mi volt az a régi Botanikus-kert, a mai teknika és az Eszterházy-utca közt. Óriás, gyeppel benőtt térség, ahol délutánonkint métáztak — a football nem járta még akkor — a fiúk, versenyt futottak s itt ott a birkózásban is gyakorolták magukat. Mielőtt aztán kiköltöztek volna a Császárfürdőbe, szülőik engedelmével fényes majálist rendeztek itt a Szekrényessy fiúk. Az öreg iránti deferenciából még maga Patikáros is eljött muzsikálni, s itt aprózták a csárdást a jövő gavallérjai. Különösen egy kis, barna mokány gyerek, meg egy tüzes- szemű, lepkekönnyüségü lányka tűntek ki. Ez a fiu Pázmándy Béla volt, a leányka Rotter Mari, aki később Rotter Irma néven évekig, mint a Nemzeti Színház kitűnő első táncosnője szerepelt. Akkoriban a csárdás már kezdett hanyatlani. Néhány öregebb mágnás, Almássy György, Wenckheim Béla gróf s még többen, látva a kis Pázmándy remek táncát, visszaemlékeztek saját ifjúságukra, a negyvennyolc előtti Lloyd-bálokra, és elhatározták a kaszinóban, hogy újra divatba kell hozni a csárdást. Elővették a Nemzeti Színház fiatal táncosát, Róka Janit, aki a híres Pereitől tanulta meg a toborzót és költségükön utazni küldték. Közel két esztendeig járt az ország vidékein Róka Jani. Hetekig tartott, míg egyes vidék táncát megtanulta. így a pestmegyei lippentőst, a cserháti gavalléroknál két hónapig is tanulmányozta: hogy mikor is kell az aszszonyt a jobb-, mikor a balkarra dobni, az-tán a jobb lábat előrenyújtva hirtelen megállni. Szakáll Barnától meg három hétig tartott, míg a híres gömöri csámpást elleste. Ma már alig tudja valaki ezt a lépést. Pedig a világ legesztétikusabb táncának, a magyarnak főszépsége abban rejlik, ha parasztosan táncolják. Néhány év előtt, úgy aratás táján nagy koszorú-ünnepeket adott munkásainak H. báró egyik zemplén megyei birtokán. Felesége maga is lement a leveles színbe és tisztesség okáért fordult egyet egyik-másik parasztlegénynyel. Egy alkalommal föltűnt a mulatságon egy különösen szép, nyalka parasztlegény. Csáthi szűre selyemvirággal volt kivarrva és amint a csipkés, lobogós ing fölcsúszott a karjára, a tiszttartó mozgolódva jegyezte meg: — Ejnye, de fehér a keze ennek a legénynek. Csak később tudták meg, hogy ez a fehérkezü legény X. megye főispánja, akiért a báróné csakhamar ott is hagyta az urát, s aki arról volt hires, hogy négy óráig egyhuzamban tudta járni a csárdást. \z ötvenes évek császárfürdői báljainak Keglevich Béla gróf volt a leghíresebb táncosa. Nemcsak remekül rakta, de ő is egyike volt a leggyőzősebb csárdástáncosoknak. Egy ízben Gyula napján, a hevesmegyei Rhédén történt, hogy uhlánus tisztek is jöttek a mulatságra. Azon a régi Magyarországon nem volt szokás névnapra hívogatni. Jött aki jött, a gazda szívesen látott mindenkit. Az osztrák tisztek mindazonáltal egy kissé konsternálták: — Öcsém, ezeket ki kell táncolni, — adta ki a jelszót Keglevich Bélának. A gróf intett a cigánynak, ráhúzták a csárdást és három óra hosszáig nem juthat-tak tánchoz az uhlánusok, mert Keglevich egyre ott rakta a primás előtt. Végre is otthagyták a mulatságot. A primás kezéből meg kiesett a vonó és hideg vízbe kellett áztatni az ujjait, hogy tovább muzsikálhasson. Híres bál volt a „kis alkotmány" idején, az 1860-iki losonci restorácionális bál is. Egész éjjel a Kukoricahajtás monoton nótájára járta a csárdást a fiatalság s a nógrádi, de különösen a gömöri ifjak rettenetes tarajos sarkantyúi úgy széthasogatták a lányok magyar szabásu szoknyáit, aranyvirágos kötényeit, hogy reggel felé bokáig jártak már a csipke-,tüll- és illúzió-foszlányban. Blikus, ahogy Pázmándyt kaszinó-jargonban nevezték, a hetvenes években virágzott. Az ő tánca még olyan volt, mint hajdan a Wenckheim Béláé, meg később a Kegleviché. Nem is tánc, de egy a lábakkal kirakott költemény, a délibábos róna, kolompoló gulyák méla költészete. Sárkány, Rácz Pali, régen nyugodni tért nagy cigányaink valóságos passzióval húzták neki a nótát és mesésen bálkirályné lett az a leány, akivel Blikus a zupé-csárdást eljárta. Már a nyolcvanas években is kezdett romlani eleink daliás tánca. Még Soldos Sándor, Antoss István, Bárczay Elemér, egyik-másik nemes úr járta a maga eredetiségében a csárdást, de csakhamar átváltozott aztán azzá a tipikus rossz pesti csárdássá, aminek a paródiáját Nádai oly pompásan mutatta be Bérezik A bálkirálynő című darabjában. Még a nyári bálok is divatjukat múlták. A platánok alatt, ahol a jó Szekrényessy bácsi idejében Pompéry János és Dobsa Lajos rendezték a hires császárfürdói bálokat, kinek jutna ma eszébe a tánc. Legfeljebb anyáink mesélik még hogy kapkodták egymás kezéből a Hölgyfutárt, amelynek báli referádáiban mind tündér volt az asszony meg a leány. A nyolcvanas évek elején már nagyon hanyatlottak a nyári bálok, ma meg hogy az emberek karaván módjára összeszedelőzködnek, és akár telik, akár nem, — nyaralni mennek, azóta a nyári bálok teljesen kimentek a divatból s velük elpusztult az ötvenes évek romantikájának utolsó maradványa is. Az utolsó táncos, aki még föntartotta emlékét, Pázmándy Béla volt. Az is meghalt a mult héten Tatán
. . . Vayk
——
Pázmándy Béla Tatán 1901 év június hő 27-én reggeli 1 órakor hosszú kínos szenvedés után, élete-56-ik évében hunyt el.
A Magyar Állami Népi Együttes 60 év című ünnepi előadásából, Kecskemét Főtér.XXIII. Kecskeméti Népzenei Találkozó, 2011.09.24.
